Vélemény kategória bejegyzései

A BÁNYÁBAN

Nem voltam elég „megbízható”, ezért – közgáz egyetemi doktori végzettségem ellenére – „az egyetem fura ura”, a minisztérium pártbizottságának a titkára beiskolázott a Politikai Főiskolára. Jó kis társaság gyűlt össze az „osztályban”: innen is, onnan is, gyárakból, iskolákból, bányákból, irányító trösztökből jöttek leendő „titánok”, akikről hamar kiderült jó-srácok, asszonyok. Eldöntöttük: időnként összejövünk egymás munkahelyein egy kis „tanulásra”, beszélgetésre, ismerkedésre.

A második vagy a harmadik találkozónkat egy Tatabánya vagy Dorog környéki bányába szervezte a „házigazda bányász-srác”, aki szakszervezeti vagy párttitkár lehetett akkoriban, program: bányalátogatás és utána kaja, beszélgetés, borozgatás a vendégházban.

Reggel nyolckor találkoztunk a bánya bejárata előtti salakos téren, kis téblábolás, majd házigazdánkkal és egy kísérővel bementünk az öltözőbe, ahol mindent (szó szerint értsd: mindent!) levettünk és átöltöztünk, leemeltük a „dögcédulánkat” a fogasunkról (ha a visszaérkezésünk után hiányzott volna egy is, tudták volna, hogy lenn maradtunk) és fölvettük a nyakunkba, majd irány a lift, beszálltunk, leereszkedtünk, akkor már nem-igen viccelődtünk, rádöbbentünk, innen már nincs visszaút, akkor is meg kell csinálnunk a programot, ha egy porcikánk sem akarja. Már nem emlékszem, mennyi ideig mentünk lefelé az elhúzható „ajtójú”, rácsos liftben, de soknak tűnt. Lenn „vonat” várt bennünket, ami hosszú kilométereket (ez lehet, hogy csak az emlékemben hosszú) szállított minket, haladtunk a sínpáron, aztán megálltunk, kiszálltunk, és elindultunk „előre”. Kísérőnk közben magyarázta, amit kell: „szállító-, lég-, víz-, kutató-, függőleges, vak- és lejtősakna; aknatorony, aknatorok, aknafenék, vagy zsomp-, oldal és aknaosztály; vágatok, eresztékek, siklók; legalább két nyílás; keresztirányú tartók, választó gerendák, drótháló…”. Csöndben hallgattuk az „előadást”, a felét sem értettük, miközben az alagútban le-föl ballagtunk, a félhomály és a csönd, a kihaltság egyre nyomasztóbb lett, az oszlopokkal alátámasztott alagútban, csak egy sínpár volt a lábunk alatt a döngölt járatban; vastag fekete vezeték csüngött mindenütt, amiből – talán ötven méterenként – egy-egy lámpa lógott ki és pislákolva jelezte az utat; egyre melegebb és melegebb lett, mindenünk csuromvizes volt már, a sisak alatt vastag patakokban folyt a víz a szemünk két oldalán, el nem tudtuk képzelni, hogy még ennél is nehezebb jön még, amikor – talán már egy óra is eltelhetett a gyaloglásunkból – odaértünk egy üreghez, amibe már csak egy-egy ember mászhatott be, csak meggörnyedve, kérdőjelet formázva tudtunk bebújni, ott már csak fölakasztott lámpák világítottak, időnként egy-egy fekete és félmeztelen emberrel találkoztunk, aki csodálkozva nézett ránk az üregéből, amiben vájta a fekete követeket, az arca is koromfekete volt, de a szeme úgy világított, mint „Padlásszobának halvány mécse”; mi csak mentünk tovább egyre görnyedtebben és görnyedtebben, óráknak tűntek a másodpercek, percek … És akkor a másik végére értünk hirtelen, kimásztunk a frontvájatból a visszafelé menő alagútba.

Aztán fölértünk.

Napokig nehezen lélegeztem, fekete váladék jött az orromból, feketét köptem is…

Miért most és miért jutott eszembe ez az örökre belem vésődött emlék?

Nem tudom.

De ajánlom a mai „titánoknak”, leendő „vezéreknek” (orbánoknak, deutschoknak, gulyásoknak, lázároknak, bayeroknak, vargáknak, rogánoknak), mert ők sem eléggé megbízhatóak, amíg lehet, önszántukból ismerjék meg azt a világot…

  1. 01. 14. szombat

(Kép: MTVA Archívum)

MORZSÁK

  1. Hurrá! Unokám túl van az első egyetemi félévén: 4,4 az átlaga!!! (Már alszik…)
  2. A feleségem félórája elment tornázni, Thessza azóta kinn ül a kapuban és várja…
  3. Süt a nap és nem „hózik” – hideg van kinn…
  4. A könyvek sokasodnak – benn…
  5. Ez egy jó nap (lesz)…
  6. Demjén (Rózsi) nyilatkozott a Mandinernek: a diákok tanuljanak, ne véleményt-nyilvánítsanak…
  7. „Külföldre is gyártanak majd fegyvert a hat új magyar hadiüzemből…”
  8. „Győri fideszes politikus cégéhez került egy bezárt, majd újranyitott somogyi gyógyfürdő” …
  9. Varga Mihály elmegy (???) a költségvetési bizottság ülésére…
  10. Az ellenzék benyújtotta törvény-javaslatát, amit nem vett ülésére az országgyűlés…
  11. „Nyolcvanhetedszer vagy nyolcadszor” jelenti be a kormányszóvivő: holnap jön a nyugdíj…
  12. Navracsics megdöbbent: „nem volt előzménye…”, majd kiderült, mégis kapott levelet…
  13. Ez megint egy xa@ nap lesz…
  14. A hangszórómból harsog a dal: „Mondd, te kit választanál” …
  15. Thessza még mindig a kapuban vár…

2023. 01. 11. szerda

KARÁCSONYI AJÁNDÉK

 

Egy (régi) kedves barátnő-baráttól kaptam.

„A NAPOK ISZKOLÁSA” noteszt.

Egy kis üzenettel.

„Minden nap írd be – de csak egy mondatban – az aznapi mérgedet.”

Hátha az segít.

Megszabadítani.

Ezt már én gondoltam hozzá.

 

Hozzáfogtam.

Írom – rendületlenül.

Minden (áldott) nap.

Még sehol sem tartok.

Még csak tíz nap ment el az évből.

A sorok gyűlnek, csak sokasodnak – rendületlenül.

Sajnos.

Talán a hiba bennem van.

Az is lehet: kívül?!

Vagy a kapcsolatban?!

A „dekóderemben?!

 

Újra olvasom a leírtakat.

Nini: „Ma nem mérgelődtem” – olvasom.

Nem is emlékszem rá.

Pedig alig néhány napja volt.

Hogy kinyíltak a hóvirágok.

A remény napja volt.

Aztán elmúlt.

Elég volt huszonnégy óra.

Magyarországon is.

Bár nálunk Új Időszámítás kezdődött.

2010-ben.

Azóta az idő van, amikor előre; van, hogy hátra megy.

Azóta nem lehetek abban sem biztos, hogy huszonnégy óra-e.

Egy nap.

Itthon, Magyarországon.

 

Hát írok tovább.

Rendületlenül.

Mert írnivalóm mindig akad.

Sajnos.

 

Miért nem nyílik minden nap a hóvirág…

 

  1. 01. 10. kedd

MINDIG MOND NEKEM VALAMIT

Ma lenne kilencvenöt éves.

Az APÁM.

Aki már húsz éve nincs velünk.

Amikor rá gondolok: mindig tud nekem újat mondani.

 

Emlékszem arra a napra, megszólalt a mobilom (érdekes, már akkor sem szerettem a váratlan, ismeretlen hívásokat), öcsém volt, éppen külföldön voltak, azért volt ismeretlen a szám: „meghalt apu, most hívtak a kórházból”, talán még mondott mást is, de az már a feledés homályába veszett, „majd jövök haza, addig intézd a dolgokat”. Kimentem a kertbe, talán közben mormoltam-mondtam valamit Marinak, „apu elment…”, aztán ki a kertből, föl a hegyre … egy óra múlva értem vissza. Másnap be a kórházba, hosszú várakoz(tat)ás, most „nem ér rá a doktor úr, majd később aláírja a papírokat”, aztán megkapom a félig üres fekete bőröndöt, egy szakadt, kockás füzetből kitépett papírdarabot: „234/1 Radnai János 2002. 07. 27. 13 óra 50 (Exit), 2 db pizsama nadrág, 4 db pizsama felső, 4 db póló, 3 pár zokni, 1 db hajkefe… Leltározta: S Mária, Ellenőrizte: S-né M Csilla”, „itt írja alá!”…

 

Micsoda élete volt!

 

Hányszor és hányszor kellett talpra állnia?! Újra és újra kezdeni, fölépíteni valamit?! Aztán ápolgatni, pátyolgatni, megvédeni?! Kerülni az útvesztőket, elkerülni a kijárat-nélküli labirintusokat?! Csömörről eljutni Tokióig, Mexikó Cityig – és mindig vissza. Miközben a poklot is meg kellett járnia…

 

„Kicsi fiam, olyan nehéz” – súgta egyszer, már nagy-beteg korában. „Apu, tényleg nagyon nehéz” – de akkor nem feleltem neki, csak simogattam a kezét, amitől mindig olyan jó volt a simogatást kapni …

 

Mindig tudta, mit akar. És tette is, amit kellett. Abban a kis falu kis házában, ahonnan elindult, aztán az iskolában, a Tisza Kálmán téren; aztán akkor is, amikor túl kellett élnie; aztán a haza-úton, mert haza akart jönni és hazajött; aztán a – kis és a nagy – családban is; aztán a nyelvtudásban, a főiskola elvégzésében, a csapat-építésben és összekovácsolásban; a sikerekben is; mindig…

 

„Tegyed, ne kutasd!” – mondta nekem, amikor kérdeztem, mi legyek az egyetem után, „tegyed”. Már nem tudom kérdezni, már nem hallgathatom mindig nyugodt hangját, ahogy – mikor vidáman, mikor kissé korholóan – megszólal és mondja, ahogy gondolja. Pedig most is mondja, tudom, hogy mondja…

 

Ma lenne kilencvenöt éves.

Az APÁM.

RADNAI JÁNOS.

Aki már húsz éve nincs velünk.

Amikor rá gondolok: mindig tud nekem újat mondani.

 

  1. 01. 09. hétfő

(Kép: újnépszabadság)

NER-VERSENY

Aki a jobb, az nyer és viszi a „nyereményt”: ő lesz a világbajnok, olimpiai bajnok. Aki jobb és nyer, viszi a céget és vele a profitot. Meggazdagszik. Mert tud valamit, amit más (talán) nem. Vagy nem olyan szerencsés: mert éppen nincs ott, éppen mással foglalkozik, éppen eteti az éhes lurkóit, éppen koldul, mert nincs pénze.

Ez van

Ilyen ez a világ.

Ilyenné tettük.

 

Vajon a NER-ben is?

 

Látjuk, amit látunk: a „NER-lovagok” kitömve vissza nem térítendő állami támogatásokkal (közpénzzel), aránytalanul magas uniós forrásokkal, TAO-ból nevesített pénzekkel, a törvények rájuk szabásával – és folytathatnád napestig.

Most olvasom: „Az állam is jóváhagyta, hogy az MFB-től vegyen fel 425 millió euró hitelt a 4iG cége a Vodafone megvásárlására” (telex). 170 milliárd forintos hitel mögé odaáll az állam kezesként. Vágod, haver? Megjelent a közlönyben. Ma. Vasárnap. Most, vészhelyzetben. Amikor…

 

NER-verseny.

 

Megette a fene az egészet…

 

  1. 01. 08. vasárnap

A CHAPLIN

„… kilenc éves kora előtt kétszer is árvaházba küldték … anyja testileg és szellemileg megrokkant és elmegyógyintézetbe került … első színpadi fellépése öt éves korában volt … 10 éves korában már apró vígjátéki szerepekben játszott pantomimművészeti társulatokkal … ő alakította Billyt, az inast William Gilette Sherlock Holmes című darabjában … toprongyos csavargó figurájának születése 1914. január 5-én történt, amikor Chaplin belépett a Keystone stúdió ruhatárába, és az ismert felszerelésben (sminkben, mozgással, ruhában) jött ki onnan…”

 

Ma 2023. januárja van. Nézem a filmjeit. Ahogy mozog, csetlik-botlik; közben szeret, néz, fölsegít; ahogy csak fölemeli a kezét, a fejét; amit a szeme kifejez. Itt van most is. Velünk. Nekünk. Most is. Ő nem a múlt. Sajnos az sem, amiben élt. Az is újra-épült. A kisemberség. A kiszolgáltatottság. A megalázottság. Megint. És akkor jön Ő. És utat mutat. Reményt ad. Keserűen nevettet. Kinevetteti a zsarnokot. Talán élhetővé teszi az élhetetlent is…

 

Az Aranyláz című filmet Sierra Nevada hegységben és fölépített makettek között forgatták: „farkaséhes a két szereplő, ezért Charlie megfőzi a bakancsát. Az éhségtől képzelődő Jim szemében Charlie átalakul csirkévé”. Mintha ma játszódna.

 

A kerék forog tovább. A föld-golyóbist megint a kezükben „dobálják a nézők”. És közben röhögnek. Önmagukon. Akik nem értik. És azok is, akik értik…

 

  1. 01. 08. vasárnap

 

(Kép: A kölyök)

NAPLÓSZERŰEN

(150.)

LESZEDTÜK…

„Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák,

s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.”

Ady Endre: Sírás és panaszkodás

 

Leszedtük a díszeket, a díszkivilágító égő-láncokat kint is, bent is: ennek is vége lett, már a hetvenkettediknek. Thessza végig ugrált körülöttünk, így „segített”, most már mi is, ő is benn vagyunk a szobában, elraktuk a díszeket: már csak a fejünkben sokasodnak az emlék-élmények; Thessza ledőlt a lábamhoz, én írni kezdek.

 

Jövőre „minden” ugyanígy lesz vajon?!

 

Meglátjuk, ha megéljük. Annyi mindent megéltünk már, mi magyar „ezerévesek”! Akik „imádtunk” vándorolni, hogyan is írta Ady: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”. Az a „komp”, amit „hídnak” hazudtak mindig! Most megint kezdik, a „templomból jövő, homárevő” kezdi … Annak idején a „mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok?” – szólt Ady kérdése. Szólhatna ma is! Csak ma a szónok nem „Athén fórumán” szónokol, az ma nem divat, ma megint füstös szobákban valahol „négy-öt magyar összehajol” egy karácsonyi vacsora fölött „S kicsordul gúnyos fájdalmukból/ Egy ifju-ősi könny, magyar könny:/ Miért is?” és a „díszes vendég” szónokká válik hirtelen, a könny eltűnik a szemekből, csak pára marad, de ez már egészen más pára, nem is pára, inkább a mámor-gőz (csillogó ragyogása) fáradt kipárolgása. Mert a szónok megint utat mutat, „új” utat; megint feladatot ad, új feladatot, hogy „regionális középhatalmi státuszt érjen el” Közép-Európán belül a magyar; „összekapcsoltságon alapuló modell” kell, ami megment majd minket; „Magyarországnak ki kell maradnia a blokkosodásból”, azaz nehogymá’ a halódó nyugathoz kössük kompunkat, nem vagyunk mi híd oda, ugyan má’; nekünk „a fokozott állami szerepvállalás a fejlesztésekben, a befektetés- és vállalkozásösztönző adórendszer kialakításában” politikája kell; hogyan is mondta korábban, új középosztály kell a magyarnak, mindegy milyen áron és hogyan, csak épüljön ki, gazdagodjon – persze ehhez segítség kell, az állam, a köz segítsége – ha akarja, ha nem – bármi áron is, árokba taszítottak sokasága, az egészségügy az oktatás lezüllesztése révén.

 

Thessza rám néz, érzi: „valami megint nem stimmel a gazdinál, az utóbbi időben egyre gyakrabban nem stimmel, mi lehet vele? Inkább játszana velem, simogathatna, az neki is jobb lenne, mert a keze olyan jó meleg, amikor azt a fehér foltomat borzolgatja, olyankor nyugodtan becsukhatom a szememet, a fülemet, csak a simit érzem olyankor, hát miért nem ez van mindig?”

 

Idén „minden” ugyanígy lesz vajon?!

 

„És utána, mint a zápor

Jön a többi könny:

Miért is, miért is, miért is?

S nincs vége könnynek és miértnek.

Fölöttük hahota köszön,

Hahotája, akik nem értnek

S akik sohase kérdik s kérdték:

Miért is?”

 

Leszedtük a díszeket, a díszkivilágító égő-láncokat kint is, bent is: ennek is vége lett, már a hetvenkettediknek. Thessza végig ugrált körülöttünk, így „segített”, most már mi is, ő is benn vagyunk a szobában, elraktuk a díszeket: már csak a fejünkben sokasodnak az emlék-élmények…

 

2023. 01. 07. szombat

NAPLÓSZERŰEN

(149.)

 

Már 2023 van!

 

Biztos minden megy majd tovább ugyanúgy, ahogy eddig is. Az is, ami jó volt, az is, ami nem. Thessza is ugyanúgy várja a mindennapi sétát. Egyébként ez az év is úgy indult, ahogyan a többi, csak az időjárás jelzett valamit, ami nem stimmelhet: kilenc-tíz fok van, még hó sem volt az idei télen. Megdőlt a napi melegrekord is, hiába: ha az emberek elrontanak valamit, arra a természet – előbb-utóbb – reagál.

 

Vajon az emberek is fognak?

 

Nem úgy indul: Fölravatalozták az elhunyt, korábban lemondott pápát, a magyar miniszterelnök lerótta kegyeletét, majd – mintha mi sem történt volna – elment (zabálni) ebédelni egy jót egy luxus vendéglőbe. Vészhelyzetben példát mutatott. Megint VÁRMEGYÉK lettek a megyék: a kitalálók nem tudják, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba (röhögés nélkül beleesni) lépni?! Rosszabb: tudták, de mégis! A tanárok meg gyalogolnak. Mióta is? Három napja, egy éve tíz éve?! Nem mindegy nekik?! Hát a gyerekeinknek? Azt írja a (z eltartott) agyon-támogatott kutató: „a fiatalok kétharmada optimista a 2023-as esztendőt illetően”, „a boldogságérzete és az általános hangulata 2023-ban ugyanolyan vagy jobb lesz, mint amilyen 2022-ben volt”. Thesszát nem is kérdezték, pedig ő biztosan javította volna az arányokat. Közben a háború kíméletlenül folytatódik: tűzszünetet ígér Putyin, mégis légiriadót kell elrendelni egész Ukrajnára; „béke lesz, ha az ukránok elfogadják az orosz föltételeket” – így mondja az elnök. A magyar is háború-mentességről, békéről hablatyol, miközben egyedül Európában nálunk van veszélyhelyzet kihirdetve. Megparancsolta azt is már: az infláció legyen egyszámjegyű! Nálunk lett a legmagasabb. Nem a homár, a krumpli lesz lassan luxus-cikk nálunk!

 

Már Erdős Virág is megírta versét, a Napló gyermekeimnek címmel:

„2023. január 1. vasárnap

Eddig jó.

  1. január 2. hétfő

Kezd elviselhetetlenné válni.

  1. január 3. kedd

Elviselhetetlen.”

 

Még alig kezdődött csak el. De máris szépnek tűnik az elmúlt!

 

Vajon hogyan hívják majd utódaink a 2023. évet?

 

A folytatás évének? A fordalat évének? A „de jó, hogy ez is elmúlt”-nak? Thessza nem aggódik. Nyugodtan fekszik a lábamnál. Már séta, kaja után vagyunk. Kell ennél több?!

 

Kell…

 

  1. 01. 06. péntek

VÍZ ÉS BOR…

„Nincs köztük kövér, az a halálom … pocakos tábornokok … jól néztek ki nagyon” (OV 2012.10.09. ATV)

„Jövő év végére egyszámjegyű lesz az infláció” (OV 2022.12.21. 444)

„Ember, most jövök a …” vészhelyzetből!

 

A Móricka vicc jut az eszembe:

 

Móricka hazaér a suliból, kérdezi az anyja:

– Mit kaptál a suliban?

– Egy piros pontot és egy feketét.

– Tessék, itt egy százas.

Találkozik az apjával is:

– Mi volt az iskolában?

– Kaptam egy pirospontot és egy feketét.

– Tessék, adok ötven forintot.

Találkozik a nagyival is.

– Kaptál valamit az iskolában?

– Egy fekete és egy piros pontot.

– Miért kaptál feketét?

– Mert beírtam magamnak egy pirosat!

 

  1. 01. 05. csütörtök

(Kép: OV oldaláról)

RÉSZVÉTLÁTOGATÁSOK

I.

Rómába mentek.

XVI. Benedek ravatalához.

Lerótták kegyeletüket.

Imát is mormoltak.

Dokumentálták.

Video is készült – a követőknek, szimpatizánsoknak, propagandistáknak, az utókornak.

 

Aztán: „Ha már homár, legyen kövér! Juhéj!

Legyen eszetek! Aki ma keszeget eszeget,

Az kevés. Kevés, mint sünben a dauer!”

Ezér’ elmentek polipot, homárt, articsókát ebédelni, ajándékot is kapni.

Veszélyhelyzetben.

Mindent a békéért.

 

II.

Rióba ment.

Edson Arantes do Nascimento, azaz Pelé temetésére.

Közben (röhögve) mosolyogva szelfizett.

Aztán közleményben megdöbbent.

Hogy ő nem azér’.

Csak úgy.

 

Szumma:

Mindketten vezetők.

Akik példát mutattak.

Középső ujjukat fölfelé…

 

  1. 01. 04. szerda

(Kép: Blikk, sportal)