Vélemény kategória bejegyzései

FOCI – MÉG

„A futball lényege ugyanaz, mint a politika lényege. Nem az a kérdés, hogy hol van most a labda – mindenki láthatja, hol van most a labda –, hanem az, hogy hol lesz a labda. Ha másoknál hamarabb megérted, mi fog történni, először reagálhatsz, és nyerhetsz.” (Orbán Viktor)

 

„panem et circenses”, avagy kenyeret és cirkuszt (Decimus Iunius Iuvenalis)

 

„Tegnap hajnalban nagy gyász érte a focivilágot. Európa ezer legjobb focistájával a fedélzeten zátonyra futott és elsüllyedt a Golden Star turistahajó. Senki sem élte túl a szörnyű katasztrófát.

A szerencsétlenségnek nem volt magyar áldozata.”

 

„- Mi ez a nagy nevetés odakint?

– Derül az ég, uram.” (Jean viccek)

 

Még nem tudni: hétfőn (már) jönnek is haza.

Azt se: a skót-magyar meccsen megint tele lesz-e a VIP szektor a magyar kormány tagjai kipökött szotyi-héjaival.

Az eredményt se tudjuk – még.

Bármi lehet – még.

Akár nyerhetünk is – még.

A legjobb harmadikokként akár tovább is juthatunk – még.

A szurkoló bízik a csodá(k)ban – még és mindörökké…

 

2004-ben, az Unióban még megelőztük az egy főre jutó fogyasztásban Litvániát, Romániát, Lengyelországot, Horvátországot, Észtországot, Lettországot.

Ma már Magyarország a legszegényebb országgá váltunk – az uniós fogyasztásnak csak a hetven százalékán állunk (2023-as adatok).

Viszont mi kijutottunk a 2024-es foci EB-re.

Az elmúlt tíz évben, 2021-ig az állam 356 milliárd forintot költött a focira a társasági adókból.

Ebben az M4-es-csatorna közvetítési jogdíjai nincsenek benne.

AZ RTL szerint „4,5 millió forint az NB I-es focisták átlagos fizetése”.

Az agyon-ajnározott Fradin kívül az utóbbi években alig élik túl a nyarat az európai kupákban induló magyar foci-csapatok.

A válogatottban honosított, nem Magyarországon focizó labdarúgókat (is) találhatunk.

A magyar egészségügy, oktatás, szociális ellátások, infrastruktúra európai helyezéséről nem adnak tájékoztatást az M-es-csatornák műsorai…

 

Mindjárt kezdődnek a mai meccsek.

Megyek is, abbahagyom a zsörtölődésemet.

Ma nem játszunk…

 

  1. 06. 21. péntek

 

CSAK EGY KÉP (21.)

(Párizsból?)

 

Voltál már a Louvre-ben?

Láttad már a Mona Lisát?

Közelről?

És „élőben”?

Csak figyelned kell(ene)…

 

Rohansz.

Mindig.

A dolgodra.

Mert mindig van valami.

Nincs megállás.

 

Hisz’ már meg is születtél.

Már nem is emlékszel a bölcsis Kati nénire, talán szőke volt és kontyba volt kötve a haja?

Hogy is hívták az oviban az óvónénit, hát akivel olyan jókat játszottunk, húzogattuk a lányok haját?

Ki is volt a padtársam a Csaba utcai általánosban, talán a Takács Peti, aki mindig sötétkék nadrágban járt és voltunk náluk zsúron is?

Vajon él-e még Krasznai tanár úr?

És a Ménesi, a gimiből?

És megvan-e még az a pad, ott a Feneketlen tó partján?!

És már hetvenöt lettél…

 

Miért kell úgy rohanni?

Még csak körül sem nézel – magad mellé sem.

Pedig valamikor talán te is ültél „csillámló sziklafalon”; a Balaton partján nézve a naplementét; zászlót lobogtatva vonultál a tribün előtt;  ordibálva-szurkoltált a Népstadionban; rohangáltál Várnában a tenger homokjában – talán a Louvre-ba is eljutottál megcsodálni…

Mit láttál?

Az impresszionistákat is?

Kétszer is voltál?

És, észrevetted az utcákon a Mona Lisákat?

 

Csak megyünk, rohanunk.

Nem nézünk se erre, se arra.

Lehajtott fejjel haladunk.

Pedig ott vannak, körülöttünk-bennünk a Mona Lisák…

 

Voltál már a Louvre-ben?

Láttad már a Mona Lisát?

Közelről?

És „élőben”?

Csak figyelned kell(ene)…

 

  1. 06. 19. szerda

(Kép: Clémentine Mélois)

CSAK EGY KÉP (20.)

(Párizsból)

 

Egy könyvesbolt.

Párizsban.

Majd’ százéves.

A tulaj’ is.

„Az egyetlen módja annak, hogy nagyszerű munkát végezz, ha szereted, amit csinálsz” – vallja talán.

Majd’ minden nap kinyit…

 

Csak egy könyvesbolt.

Aki a könyveket szereti, az rossz ember nem lehet.

Ugye te is szereted?

Mert sajnos sok rossz ember van a földön.

Nagyon kellenek a nem-rosszak.

Akiknek (vagy ezért, vagy azért) csillog a szemük, amikor olvasnak egy könyvet.

Te miért olvasol?

Mit olvasol?

Mindegy?

Keresel valamit, meg akarod találni?

Verseket is?

Mert megakarod érteni a pillanatot, az életed?

Aztán?

 

Csak egy könyvesbolt.

Éppen ellenőrzi, minden rendben van-e.

Ahogy szokta: minden nap.

Rendben van a kirakat is.

Akkor nyitja.

A boltot.

Benn könyvek.

Miről mesélnének, ha mesélnének?!

Párizs megszállásáról?

A háborúról, Charles de Gaulle-ról?

Edit Piafról?

Yves Montandról?

A bolt tulajdonosáról, mennyire szívén viselte az elmúlt száz évben a sorsukat?

Mindegyikük őrzi a simogatását-becézgetését?

 

Csak egy könyvesbolt.

 

Lehetne akár Pesten is.

A Pozsonyi út elején.

Ott is van egy.

Egy másik.

Ott is megtalálhatsz mindent, amit csak keresel, ami szem-szájnak ingere.

„Vadat és halat, s mi jó falat”, azt nem.

Arany Jánost igen.

Biztosan nem fóliázva…

Most nálunk (hivatalosan) nincs három T.

Nem tudod, az mit jelent?

Szerencséd van, akkor még meg sem születtél.

Ma nincs szerencséd.

Ma úgy van, hogy úgy tudod nincs.

Ez se jobb.

Jársz színházba?

Csak az alternatív-függetlenbe?

Oda csak járnál?

Látod, ez az…

 

Csak egy könyvesbolt.

Párizsban.

Majd’ százéves.

A tulaj’ is.

„Az egyetlen módja annak, hogy nagyszerű munkát végezz, ha szereted, amit csinálsz” – vallja.

Majd’ minden nap kinyit…

  1. 06. 18. kedd
  2. (Kép: Visit France)

 

ILLÚZIÓ(k)??!

„Az illúzió (vagy érzékcsalódás) egy pszichológiai jelenség, amelynek során félreértelmezünk a valóságból érkező ingereket, azaz az agyban az érzékszervek által közvetített információ felhasználásával egy az objektív valóságtól eltérő reprezentáció keletkezik.”

 

Ismered?

A Müller-Lyer-illúziót?

Persze, hogy ismered: akkor is, ha nem tudsz róla.

Ott van, benned is, elől vagy hátul a kisagyadban.

Az ugrik föl először, ha valami fölugrik.

Aztán ha alapos vagy, türelmes is, többet akarsz tudni a világról, esetleg tudatosan befolyásolni is akarod azt, akkor más is.

 

Egyenlőek.

Azok a vonalak.

Tényleg azok.

A valóságban.

Te nem úgy látod?

Persze, hogy nem.

Becsapnak a nyitó-lezáró nyílhegyek.

Az elsőt rövidebbnek látod.

Én is.

De nem rövidebb.

A valóságban.

Nem hiszed?

Mérd le centivel…

 

Tudod, hány ilyen párhuzamos „vonallal találkozol” nap, mint nap?

Észre sem veszed.

Ott se, akkor se: pedig nincs különbség!

Mindig hiszel a szemednek.

A gyors érzékelésednek.

Ami később válhat/válik észleléssé.

Ahhoz (viszont) küzdened kell.

Magaddal.

Ez persze nem szokásod.

Ilyen „melegben” …

 

Másfél millió ember.

Május végén – egyes felmérések szerint – ennyien támogatták.

Az európai parlamenti választáson majdnem harminc százalékot kapott.

Fiataloktól(!), középkorúaktól, kisvárosokban élőktől, anyagi problémákkal küzdőktől, sokan másoktól.

Kik ők?

Kire, mire adták a voksukat?

És főleg: miért?!

 

Kilencven(!) százalékuk egyáltalán nem elégedett azzal, ahogy az országban mennek a dolgok.

De VELE esélyt látnak arra, hogy leváltsák az Orbán-kormányt, négyötödük szerint akár már 2026-ban!

A pártot ugyan enyhén jobboldalinak tartják, viszont magukról úgy gondolkodnak, ők inkább baloldaliak.

Az eredményt többségük csalódással fogadta, mert már most is le akarták győzni a kormánypártot; csak ötödük érzett örömöt, hogy az ellenzéki pártokat sikerült partvonalra tenni.

 

„Érthető, modern, őszinte, hiteles és nemzeti pártra szavazok” – jelezte többségük az IDEA Intézet felmérése szerint.

 

Az egyik oldalon egy fiatal, széparcú, mindig mosolygós fiatal nő jelenik meg ARC-ként – a másikon egy fiatal, jóképű, sportos, a legújabb divat szerint öltözködő, jólbeszélő, fehér-keresztény férfi, aki „onnan” jött, ismeri a belső viszonyokat, „beszéli” a nyelvüket, köztük élt hosszú ideig, onnan jött.

Már maga mögött tudja(?) azt az időt.

Az még nem derült ki.

Mit és főleg hogyan akar cselekedni.

Még az sem.

Mozgósítani, szervezni, hangulatot-figyelmet fölkelteni tud.

Ez már kiderült.

A közel harminc százalék önmagáért beszél.

Mit kezd majd vele?

A lehetőséget megszerezte, az esélyt megkapta.

Hogyan él majd vele?

Most megszavaztatja követőit.

Menjen vagy maradjon.

Brüsszel vagy Budapest.

Valódi érveket csak Brüsszelbe menetele mellett mond…

Viszont: szavaztat.

 

És sokat beszél.

Menjen Polt, Gulyás, Rogán.

Önként nem fognak.

Legföljebb parancsra.

Szóval: ha nem mennek, „mi a teendő”?

„… már a fél ország egyetlen család tulajdonában van …) – nyilatkozta nemrég.

És?

Mi fog történni és hogyan, ha változás lesz?

Megy tovább majd a darab, csak más főszereplővel, szereplőkkel?

„… jelöljük őt az Európai Tanács élére …” – ezt is mondta.

Ha hajlandó deal-t kötni…

 

Gyorsan pillants a képre!

Aztán nézd egy darabig és gondolkodj.

A fenti egyenes rövidebb?

Csak egy illúzió rabja vagy?

Nem mindegy, hogy a nyílhegy iránya merre mutat: kifelé vagy befelé…

  1. 06. 17. hétfő

(Hiábavaló figyelmeztetés)

A VITÉZY

(egy budapesti állampolgár kifakadása)

 

Budapesti vagyok.

Itt születtem, itt élek, én tényleg a „Bűnös Város” polgára vagyok.

(Én „egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom…”.)

Nem venezuelai vendégmunkás, akit „adminisztrációs” okokból(??!) fölvettek a választási listára.

Nem én írtam – amikor úgy láttam jónak –, módosítottam az Alaptörvényt, a Választási törvényt, a körzet-határokat, amik meghatározzák a választás szabályait, föltételeit, kereteit; nem én „választottam” a Választási Bizottságokba a bólogató lakájokat.

Nem én telefonáltam – naponta többször is – ismeretleneket hívva, hogy szavazzanak a Fideszre: Szentkirályira-Vitézyre.

Még csak nem is én álltam, ott a szavazókör-bejáratánál egy papírral-tollal a kezemben, szólítgatva le az arra járókat, húzogatva a strigulákat, hogy ő is leszavazott már a Fideszre, a Vitézyre.

Nem kerestem meg azokat, akik még nem voltak ott.

 

Én csak egy egyszerű budapesti polgár vagyok.

Aki szavazott.

Nekem nem a város fölött van az irodám, ahol dolgozom, nincsenek testőreim sem, nem hordok páncélinget.

Én „Járom az utam, macskaköves úton,/ A léptem kopog esős éjszakán,/ Az ütött-kopott utcák nevét tudom,/ Mert én ott születtem, ez a hazám.”.

Én még csak a Nagyrétet, a Margitszigeten sem pusztítottam teherautókkal, buszon-pénzért szállított hőzöngőkkel.

Még csak nem is én „éheztettem” ki a várost, amióta megint „Bűnös Város” lett a neve.

Nem is én léptettem vissza két nappal a választások előtt a „csak” mocskolódó, nagyszájú, fogait mutogató, mindig vigyori celeb-asszonykát.

Akinek annyi volt csak a mondanivalója: Gyurcsány ivadék, egy villanykörtét se tud becsavarni, vezetni se tud, se nyelveket, kisöpröm majd a Hivatalból a szakértőit…

Nem én kértem a fideszeseket, hogy szavazzanak a „független” Vitézyre, aki mégis csak a rokonom.

Ha nem is „Orbánné”.

Nem én hallgattam le – illegálisan, törvénybe ütközően, mint a Borkai-orgián valaki, akit már börtönbe is csuktak – a Gergőt, hoztam nyilvánosságra a hanganyagot egy-két nappal a választások előtt.

 

Én csak egy egyszerű budapesti polgár vagyok.

Aki szavazott.

 

Nem én gyártottam a szavazócédulákat.

Nem is én húztam át (vékonyan, alig láthatóan) a visszalépő celeb-asszony nevét.

Engem csak figyelmeztettek, amikor beléptem a szavazóhelyiségbe, ő már nem indul.

Azt láttam, amikor sorra kerültem, sokan ülnek az asztal mögött, néhányukat ismertem is, tudtam róluk – innen is-onnan is voltak.

Egymást (is) ellenőrizték.

Mégis.

Most újra számlálják.

A z én szavazatomat is.

Már nem ők, már számomra ismeretlen emberek.

Nem tudom: innen is, onnan is vannak-e.

A bizottságokat tudom: zömében „onnan” vannak.

Mindenhol többségben.

Ez a rend.

Most.

Persze lehet fellebbezni majd.

Ahol megint mindig többségben lesznek – „onnan”!

Egészen az Alkotmánybíróságig lehet majd elmenni.

Ahol már nem a Sulyok az elnök.

De az mindegy.

 

Ez így tisztességes?

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

Én csak egy egyszerű budapesti polgár vagyok.

Aki szavazott.

 

Az eredményt tudom.

A megtámadottat.

A hivatalost, a jogerőst (még) nem.

Azt csak sejtem-gyanítom…

 

  1. 06. 13. csütörtök

(Kép: HVG)

MESE

(nem az első, sajnos nem is az utolsó)

 

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgai embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…” (madagaszkári mesekezdés!) – de lehet, hogy nem is oly’ régen vót, ami vót, nem is oly’ régen történt, ami megtörtént.

Akkoriban volt egy király-ország, (még) benne egy (kis, túlsúlyos és öregedő) „királlyal” is, aki uralkodott és uralkodott hétszerhét évig vagy még tovább, már az öregek se tudják, meddig, de az biztos, hogy untig dosztig. Azt beszélik, hogy akkoriban (is) az emberek egyik, a sokkal nagyobbik, talán még annál is nagyobbik fele csak lótott-futott-robotolt a mezőn, az akkumulátor-gyárakban, a CBA-kban, Lölő uramnál, talán még Hatvanpusztán meg már nem is tudom én még hol is. Nemsok volt az árenda-fizetség akkoriban se, még talán annál is kevesebb, bár a KSH szerint a reál-izéje rendben volt; akkoriban is mindenki annyit ért, amennyije csak volt, ami arra se’ volt elég, amire. Na most az emberek mégis „boldogan éltek” és haltak, volt; aki hamarabb és boldogabban, mert bekerült a kórházba, aminek éppen akkor szünetelt az az osztálya, ahova bevitte a szirénázó mentőautó, aminek éppen akkor nem szólt a szirénája se. Abban a király-országban minden a legnagyobb rendben volt: dögivel épültek a csicsásabbnál csicsásabb stadionok; luxusautókkal jártak azok, akik azzal jártak, főleg a kis-király rokonai, származottjai, és a környező vitéz-nemes urak is; a színházakban gyakran cserélődtek a színészek, mert a színiigazgató úgy látta jónak, ahogy; színes dobozokban láthatták az ország lakói a focimeccseket, a gólok közt a hírekkel a nagy-háborúról, ami mindig akkor tört ki, amikor a szomszéd király azt jónak látta, vagy választáskor és rögtön a választás után abba is maradt.

Akkoriban már a krumpli honos volt, zsákokba is csomagolták, az arra érdemesek vihették, amerre láttak. Akkor már létezett Venezuela is, hát persze hogy jöttek szavazni a király-országba is emberek, méghozzá videós-oktatás után, amit ékes spanyol nyelven hallgathattak és nézhettek meg. Persze a választásokat mindig megnyerte, aki megnyerte, ha mégse az, akkor is az nyerte…

Az idő csak telt és múlt. A jelen is múlttá vált szép sorjában, de a kis-király nem lankadt, se a külügyekért felelős snájdig szolgája-minisztere sem: a nap nem tudott olyan korán kelni, hogy ne találta volna a külügyér-szolgát a repülőtéren, a kifutópályán veszteglő óriási gép mellett. A snájdig ficsúr (fecior) bírta szuflával, bár a kitüntetésit már időnként a gyerekeinek adta karácsonyi ajándékként.

Rendszerváltások jöttek-mentek; a kis-ország már belelépett a nagy UNIÓ-ba is (utóbb letörölte a lábát); időnként meg-meg jelent egy Messiás is a kertek alatt (fehér, keresztény, jóképű férfiemberként), aki még a vak komondor kutyát is elzavarta volt.

Az idő viszont – ebben a kis-országban – megállt.

Ilyen még nem volt, amióta világ a világ.

Már a „hamuban sült pogácsa” is elfogyott – akinek elfogyott; már a „vasfű” sem nyitotta a zárakat; az „üveghegy” is megkövesedett; persze azér’ „kacsalábon forgó paloták”-at az ország veje és gázszerelője építgetett itt-ott; már az Óperenciás tengeren túl is jártak-keltek az emberek, de ebben a kis-országban az idő mégis állt, mint „katiban a gyerek”.

A „mesemondó” a hangja rekedtté vált hirtelen, a pennájából is kifogyott a tenta, feje már rég’ a vállára billent, de az idő mégse indult újra.

Így volt, mese volt, talán igaz se volt?

A fele biztosan igaz volt, a másik fele talán álom, ha elhiszed és ha nem, azt se bánom…

 

  1. 06. 11. kedd

„NEMCSAK ILYENEK” …

Hajnali négyre beállítottam a telómon az ébresztőt („korábban ilyet soha nem kellett csinálnom” – gondolom magamban, „hiába: a hetvenöt az mégis csak hetvenöt”), persze éjjel alig aludtam valamit, aztán hajnalban a „fölborult kocsiból ráncigált ki valaki, és kiabált is velem …”, akkor szerencsére fölébredtem, „menned kell”, szólongatott ez a valaki, hát persze, hogy az asszony; tusolás-borotválkozás, az elmaradhatatlan kávé, előtte a gyógyszerek, egy sajtos-Croisson, aztán be a kocsiba: irány az iskola, ahová az egyik szavazóbizottságba beválasztottak; persze még minden lezárva-lepecsételve-bomba-ellenőrizve; amott a bejárat mellett a padon ül már valaki, „csak jöjjön nyugodtan, még senki…”; lehuppanok mellé, már nem is esik, minden párafelhőben „úszik”, alig bírok lélegezni, mindenem csurom víz, „na, ez a nap ilyen lesz” és lassan megérkeznek a többiek is.

Aztán az egész nap (tulajdonképpen) minden ment a maga útján: jöttek-mentek-szavaztak a választók; sehol „egy” reklamálás-kiabálás-tiltakozás; szendvicsek-sütik-rántotthúsok, aztán újra ugyanebben a sorrendben – persze kávé orrán-száján – egész nap, semmi különös – szerencsére; aztán bebotorkál egy idős néni bottal, azt is alig bírja tartani, megáll az asztálnál, a botját az asztalnak támasztja, a „sovány-fekete” retiküljét lerakja az asztalra, a másik keze alig mozdul, próbálja elhúzni a zipzárt, de az ujjai nem engedelmeskednek, fölpattan az asztal mögül az egyik szavazó-biztos lány: „segítek a néninek, tessék várni”, megy a papírmunka sebtiben, már a néni kezében van a hosszú lista, a sok szavazócédula, de a botját nem találja, csak tipeg, „ketten segítsenek a néninek” – szól az elnökasszony, fölállok, mellélépek, meg a másik lány is a bottal, a hóna alá nyúlunk, „otthon hagytam a szemüvegemet, nem látok semmit, melyik a Fidesz, én csak rájuk ikszelek, a többi nem ér semmit, mert háborúskodni akarnak csak…”, rendben leszavaz, az ikszek a helyükre kerülnek, a szavazó-lapok is már az urnában, a néni már messze, amikor megszólal a lány mellettem: „nemcsak ilyenek vannak náluk sem…”

Aztán másnap hajnali kettőkor hazamentünk…

Pomáz 2024. 06. 10. hétfő

PETŐFIT SE…

„Elmerengve nézi

Ez a kútágas a távol délibábot,

Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét

Már eleget látott.”

(Petőfi Sándor

A Kiskunság)

 

 

Kinek írom vajon ezt a bejegyzést?!

 

Öregnek?

Fiatalnak?

Egy polgárnak?

Szegénynek vagy gazdagnak?

Vidékinek vagy fővárosinak?

Netán egy pomázi szavazónak?

Egy iskola-igazgató asszonyságnak?

 

Megint szavazás lesz!

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

A franc se érti ezt.

Tele van minden plakátozva.

A „HÁBORÚ”-ról.

Hogy csak a Fidesz nem akarja azt.

A baloldal akarja.

A sok hülyéje.

Mert ők a háborús lobbi tagjai.

„Sorosisták”.

Meg „genderisták”.

A magyar focit se szeretik.

És énekelni se a „Nélküled”-et.

De most majd jól „pofán-csapjuk” őket!

Megint, úgy, ahogyan már tizenkét éve is tesszük.

Tanulják már végre meg, ez a MI RENDÜNK!

Nekik coki!

„Férgek ők” – ahogy a Bayer Zsolti is mondogatja!

„Ma arra kell vállalkoznunk, hogy véghez vigyük azt, ami Tisza Istvánnak nem sikerült. Megakadályozzuk Magyarország részvételét egy újabb európai háborúban!” – ezt ugyan nem értem, ki volt az a Tisza István, de, ha a Viktor mondja, akkor igaza van!

 

Megint szavazás lesz.

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

Százhetvenhat éve Petőfit se választottátok mag.

„Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott…

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát…” – Petőfi korábban „Arany Lacihoz”

Aztán elzavarták.

„Mert volt ott minden, ami egy jó kis korteskedésbe beleillik, itatás, lejáratás, fenyegetés, tettlegességre való felbuzdítás. A választás előtt a választásra felügyelő kunszentmiklósi bíró, Virágh Dénes megtiltotta Petőfinek, hogy az őt ért vádakra választási beszédében kitérjen…”.

Százhetvenhat éve!

Ma még „finomabb” módi van: Goebbelsi propaganda!

Orrán-száján.

Az egyik, a (vigyorgó) folytonosan-mosolygó, az, aki mindig kígyót-békát okád, amikor kinyitja a száját most parancsra visszalépett.

A másik: tagadja, hogy fideszes.

De a vigyori most kéri a szavazóit: szavazzanak a tagadóra!

Mert az megállítja majd a háborút, Gyurcsányt, a zsidó-Sorost.

A csádi polgárháborút is!

Nem hallottál róla?

Itt, Pomázon se?

Erről nem beszél(t) az iskola-igazgató asszonyság?

A fideszes adat-halász?!

 

Megint szavazás lesz.

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

Kire fogsz szavazni?

A „szívedre” hallgatsz majd, vagy az eszedre?

A hatalommániás hazudozóra?

A Messiásra?

Megint befogod az orrod??!

 

Vajon kinek írtam ezt a bejegyzést?!

  1. 06. 07. péntek

CSAK EGY KÉP (19.)

(1973-ból)

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Akkor végeztem az egyetemen.

A Marx Károly Közgazdaságtudományin.

Akkor még ott állt az aulában a Marx szobor.

Még meg se született a Rétvári Bence, a KDNP sem…

 

Nézem a képet.

A tűzfal nem látszik.

Az „Opera luxus” kölni reklám-festéssel.

Akkor az a telek „foghíjas” volt.

Még nem épült oda Áruház, később a Groupama irodaház.

Még a villamosok is ott csilingeltek-kattogtak-sikongtak a Rákóczi úton.

Még akkoriban kívül is lógtak-kapaszkodtak az emberek – meccsek előtt, meccsek után – az ütközőkön, ajtóknál.

Még volt Népstadion, kettős meccsek, a lelátókon – tv közvetítés, undorító vécék ide-oda – százezer ember tolongott, üvöltözött a magyar fociért…

Akkoriban nem száguldoztak a Rákóczi úton a Ferrarik, Porschék, Lamborghinik az „új” magyar burzsoáziával a „kormány” mögött …  

 

Nézem a képet.

Abban az évben végeztem az egyetemen, augusztus 15-étől kezdtem dolgozni a Pénzügyminisztériumban.

Már Faluvégi Lajos lett a miniszter (Vályi Péter abban az évben halt meg a martinacélmű 700 Celsius-fokos kokillái között), Madarasi Attila volt az államtitkár, Garamvölgyi Károly a pénzügyminiszterhelyettes, Juszt Lajos a főosztályvezetőm, Lengyel László az osztályvezetőm (főosztályvezető-helyettesként), Kalmár Tibi bácsi a csoportvezetőm.

Micsoda szakemberek, vezetők voltak!

Az akkori fiatalokról (Medgyessyről, Kunosról, Győrfiről, Herczogról, Farkasról, Surányi Gyuriról, Bokrosról, Szalai Erzsiről) nem is beszélve-írva.

A maiak, az utódok: ismered őket, tudod a nevüket is akár?

Akkoriban forrott-pezsgett minden, magunk se tudtuk, mivé…

 

Nézem a képet.

Amott egy asszony ridiküllel, nem Gucci…

Az árkádok alatt egy dohánybolt látszik: nem „nemzethy”…

A szökőkutat, a vöröslő szegfűket, a tébláboló-sétálgató embereket, gyerekeket.

A fiatal fa leveleit bontja: nem tudja, mi vár rá…

 

Nézem a képet.

Még nem született meg az első fiam.

Se a második, harmadik.

(Anyám, apám, Babuka még éltek.)

Mégis: előttem volt a világ!

Éltem vele?!

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Akkor végeztem az egyetemen.

A Marx Károly Közgazdaságtudományin.

Akkor még ott állt az aulában a Marx szobor.

Még meg se született a Rétvári Bence, a KDNP sem…

 

  1. 06. 05. szerda

(Kép: fortepan,141260. Hlatky Katalin-FŐKERT)

KÉRDÉSEK, EGYSZERŰ KÉRDÉSEK…

Megérte?

 

Hosszú volt az út Pestig?

Oszt’: mivel telt?

Mókával kacagással?

Danászással?

„Hejehuja, szép menyecske, üljön ide az ölembe” ment, végig az úton?

Vagy Tóth Gabi és Győzike szólt hozzátok?

Mikor voltatok legutóbb Budapesten?

Tegnap, egy hete-hónapja-éve?

Több is már?

Aztán: mit láttatok a Margitszigeten kívül?

Az Operaházat?

Kívülről?

Integettetek Attilának, nem a József Attilának, a Vidnyánszkynak?

Ott mentetek el előtte?

Hát a Terror Házát megnéztétek?

Köszöntöttétek Mariskát?

Aztán: milyen volt az ebéd?

Három fogásos?

A sör, elég hideg, vagy „úgy is jó” volt?

Aztán – a délutáni „csicsika” nélkül – hosszú volt az út a Margitszigetig?

Vittetek kisszéket és leültetek néha-néha?

Találkoztatok, láttátok Alexandrát?

Hogy azt se tudjátok, ki ő?

A Margitszigeten az Úttörő Stadionnál, a Zenélő Szökőkútnál, a Casinónál, a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodánál, a Ferences kolostornál, a Víztoronynál, a magyar írók-költők szobrainál megálltatok egy pillanatra?

Hogy már késésben voltatok, nem lehetett csúszás, mert a „DRÁGA MINISZTERELNÖK ÚR” lekési a gépét, ami az esti meccsre vitte Londonba?

Oszt’ milyen volt a műsor?

Ilyet még nem is láttatok?

A beszéd?

Az a sok rohadt háborúpárti-brüsszelita-sorosista-gyurcsányista, meg tudod is te kicsoda?

Láttátok, ahogyan ég a bombáktól a házatok?

A gyerekeitek sírnak?

Hogy Londonban, Liverpoolban élnek már?!

Nem láttátok már őket időtlen idők óta?

Néha küldenek egy-egy képet magukról, meg az unokáitokról, valami „messzengyereken”, de ti nem tudjátok megnyitni?

Viszont a gyerekek-unokák már folyékonyan beszélnek angolul?

Legalább ezt, a buszos képet, megpróbáljátok elküldeni nekik?

Hátha örülni fognak, hogy látnak benneteket, kicsattanó vidámsággal a buszon?

…

 

Megérte?!

  1. 06. 03. hétfő