Vélemény kategória bejegyzései

EMLÉKEK…

EMLÉKEK…

 

Minden nap földobja a Facebook.

Az „emlékeimet”.

Egy-egy pillanatot.

Az életemből.

Az életünkből.

Amik akkor és ott és abban a pillanatban történtek.

Amik mára már a történelem részei.

Pedig még nem is „sárgultak” el.

Még nem kell találgatnom: ki is, mi is az ott?!

Nézegetem, olvasgatom a bejegyzéseket.

Az egy évvel, két évvel … nyolc évvel ezelőttieket.

Jé: tényleg!

Akkor az volt a fontos – most is az lenne?

Tényleg úgy történt?

Tényleg az történt?

Vajon éppen akkor miért az és nem más?

 

Most is úgy történne?!

És azóta miért történik minden ugyanúgy?!

 

Nézegetem az emlékeimet.

Tanulságos bejegyzések, képek.

Nicsak: itt van Farkasházy Tivadar bejegyzése Demeter Szilárdról: „ROSENCRANTZ AZT HISZI, HOGY FŐSZEREPLŐ: Ide figyelj, te pénzosztogató senki!” – 2021-ből.

Alatta meg az enyém: „Tudja valaki, hogy megérkezett már az SZFE új számlájára a pénz, ami jár nekik, vagy az is eltűnt, mint Schlett Csabi?🤓🤓🤓” – 2020-ból a jelképpel, a piros-fehér csíkos kordon zsinórról.

Amott már Szijjártó (pajtás) helikopterezik és tiltakozik, hogy nem engedik vissza az érseket, akivel korábban bratyizott.

Most meg a Lujza-Jenő átirat-sorozatomba olvashatok bele: „Jenő, milyen órád van? – Miért kérded, Lujza: egy CASIO. – De cuki, és lünetta van rajta? – Ne bomolj, azt se tudom, mi az?!” Persze, már emlékszem: a kötcsei bulin ez volt a státusz-szimbólum.

Itt meg már egy menekült afgánnal riogat az MTI, hogy szexuális erőszakot követett el… – ez még 2018-ban történt.

Aztán megjelenik a kerítés, amivel Orbán védi Európát – fölröhögök hirtelen…

„Rapport Ricsi remi sötéttel!!!” – írom, szegény Kállai Gábor is lájkolta, azóta már elment ő is…

„ÉS HOGYAN FOGUNK EBBŐL A GYŰLÖLKÖDÉSBŐL KILÁBALNI…” – kérdeztem 2015-ben, kisebb vitát kiváltva.

„A migránsok elvették a munkámat! (László Petra)” – írtam ezt is 2015-ben.

„Unokám ma három ötöst hozott az iskolából! Kell ennél több jó hír a mai Magyarországon?….” – ennél nem volt jobb hír 2013-ban nekem Magyarországon.

„Egyelőre a végére értél.

Nézz vissza holnap, ha szeretnéd további emlékeidet is látni!” – figyelmeztet a Facebook…

 

És folytatódik a történet, a történetem, a történetünk.

Összetartoznak, mert – ha akarjuk, ha nem – összetartozunk.

Az én történetem a tiéd is; a tied meg az enyém is.

A múltunk.

„Tudunk egymásról, mint öröm és bánat./ Enyém a mult és övék a jelen./ Verset irunk – ők fogják ceruzámat/ s én érzem őket és emlékezem.”

 

Mindig történik valami.

A történetünk folytatódik.

Mindig ugyanúgy?

Meddig ugyanúgy…

 

  1. 09. 09. péntek egyszáz-kilencvenhatodik nap

 

A RAPPORT ÜGY – RAPPORT ÜGY?!

(Egy amatőr nyugdíjas véleménye)

 

Apámtól tanultam meg sakkozni. Hatvan évvel ezelőtt. Azóta is megvan a doboz, benne a figurák, bár a gyalogok „gallérja” már néhol letört, a sakkórát is ki kellett cserélnem. Később, már a közgázon, az egyetemen a zsibongóban sakkoztunk órákig, még hadi-sakkot is játszottunk. Aztán meghívtuk Averbachot, aki akkor a világelső szovjet válogatott szövetségi kapitánya volt és tizenhat-táblás szimultánt adott (egyedül én nyertem, még mindig őrzöm a jegyzőkönyvet a játszmáról). Aztán még később, már a Pénzügyminisztériummal részt vettünk az évente megrendezett Magyar Hírlap kupán, amit a közszolgálatban dolgozóknak írtak ki és három napig tartott.  És persze szurkoltunk a válogatottunknak: Portischnak, Szabónak, Barczának, Bileknek, Forintosnak, később Saxnak, Riblinek és még később a Polgár lányoknak. Az újságokban sakkrovat volt, feladványokkal, elemzésekkel. Persze Szpaszkij, Fischer, Tal és a többiek!

Nem Kádár volt a lényeg.

Folytathatnám, de minek. Sztorizhatnék is, de az sem fejezné ki a lényeget. A strandon is sokan sakkoztak… Akkoriban.

Most itt (kreálták) lett hirtelen Rapport Ricsi ügye. Mint sakk ügy. Hogy már nem a magyar, hanem a román válogatottban versenyez tovább.

Szabó László (nem az „igazi”, mégis Szabó), a Magyar Sakkszövetség elnöke Petőfit idézve magyarázza a megmagyarázhatatlant, hogy a „hozzá eljutó vélemények a „hazaárulás” és az „igaza van”” között szóródnak.

Csócsáljuk egy kicsit: „hazaáruló vagy igaza van”. (Közben „lángban” a világ körülöttünk, ma jelent meg, hogy az infláció csúcsokat dönt, az élelmiszerek árai ötven-hatvan százalékkal haladják meg a tavalyiszintet, tizennyolc fokban maximálja a kormány a közintézményekben a hőmérsékletet stb.) A hír mégis az: Rapport Ricsi HAZAÁRULÓ!

Szabó László (nem az „igazi”, mégis Szabó) hosszú nyilatkozatokban hárítja és értelmezi Rapport tettét, azt, hogy pénzért hazát váltott. Most éppen az Index (ez sem az, már régen nem az az Index) adott „felületet” neki, három kérdést fogalmaz meg az olvasónak: tudjuk-e egyáltalán, ki az a Rapport Ricsi; a magyar adófizetőknek kell-e fizetni Rapport vállalkozását; a FIDE szabályozása vajon nem rossz, és ezért van-e Magyarországnak a szövetségben?!

Nos, válaszolok Szabó Lászlónak (nem az „igazi”, mégis Szabónak): igen, tudjuk, ki az a Rapport Ricsi, ahogy tudtuk a „régiekről” is, mert ez nemazon múlik(múlt), hogy Ricsi nyilatkozik-e vagy sem, hanem azon, hogy ismerjük-e az eredményeit, azokat pedig ismerjük (bár a magyar sajtó nemigen szentel erre figyelmet); a magyar adófizetőknek a magyar fociba sem kellene (önként és dalolva) öntenie a pénzt, csak azért, mert a magyar miniszterelnöknek ez a hobbija, a magyar foci eredményei csillagászati messzeségben van Rapport eredményeitől (a fociba ölt százmilliárdok után is csak egy csapat éli meg az őszi kupa-fordulókat); amikor magyarrá minősítünk versenyzőket, akkor minden rendben van, ugye Szabó László (nem az „igazi”, mégis Szabó)?! Egyébként meg akarjuk rendezni a sakk-olimpiát(??), a rossz-nyelvek szerint csak azért, mert a nyári-olimpiai játékokra is fáj a „főnök” foga…

Nincs itt szó kedves Szabó László (nem az „igazi”, mégis Szabó), a magyar tőke, ami közpénzeken hízik, már totyogni sem igazán tud a nagy hasától, nem látott üzletet, kapott utasítást, finanszírozza már meg Rapport fejlődését.

Basszus: a román tőke látott…

 

  1. 09. 08. csütörtök egyszáz-kilencvenötödik nap

 

MORFONDÍROZÓK

MORFONDÍROZÓK

 

(„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” József Attila, 1936.)

 

Megírom.

Minek?

Hozzászólok.

Elment az eszed?

Legalább egy kicsit befolyásolom az eseményeket.

Azt hiszed?

Látod, olvassák!

Hányan is?

Engem ennyien.

És?

 

És ha már (észrevétlenül) én is a „rendszer” részévé lettem a bejegyzéseimmel, kommentjeimmel? Mert már én is „be vagyok kalkulálva”? Vagy mert már engem is agyonmanipuláltak? Mert, mára már „mindenki szem a láncban”?! Nem is kell, hogy tudjak róla! Sőt még jobb, ha nem is tudok: őszintébbnek tűnök majd … Lehet, már „hivatkozás is vagyok”?! Példa! Akit használnak: hol elrettentésül, mikor „jelzős szerkezetben”.

 

És ha „némasági fogadalmat” tennék?

 

Mert a manipulációs háborúban nem az esemény a fontos: az csak eszköz. Észre sem veszi az olvasó, a néző, a hallgató (a manipuláció tárgyai): nem is maguk gondolkodnak el az eseményen, ami az egyetlen és valódi, ami ténylegesen megtörtént, hanem követik a „beszámoló”, a „kommentelő”, a „szakértő” akaratát; nem is a valóságot látják, hanem „csak”, amit láttatni akarnak nekik. Különben is: már senki nem hisz a szemének-fülének, a szívéről-eszéről nem is beszélve. Ez nem is háború, ez már mészárlás, „szőnyegbombázás”, a kiszolgáltatott manipuláltak ítélet-nélküli kivégzése.

 

Ebben vegyek részt?

 

És ha nem veszek? Akkor nem megy majd tovább minden ugyanúgy? Akkor majd a „rendező” int majd, hogy „hagyjátok abba”?! Akkor vége lesz?

 

Nem lesz. Ennek nem lesz. Akkor se, ekkor se. (Morfondírozz csak – „súgtam magamnak, …/ Halált virágzik most a türelem…”.

 

  1. 09. 07. szerda egyszáz-kilencvennegyedik nap

A BESZÉDEKHEZ…

A BESZÉD(EK)HEZ…

 

Még nem ért a végére a könyvnek.

A Raspailnak. Annyi dolga van mindig: utazások, találkozók, interjúk, temetések, frakció-eligazítások. Arra gondolt korábban, a nyaralásán befejezi, de ha így halad, nem fog sikerülni, mert most végre elhagyhatja magát, úgy „istenigazából”, ahogyan azt egy férfiember tudja csak, rá is fér már a pihenés, a fürdés a tengerben, nem is borotválkozik. Azt mondták az „okosai”, így még nagyszerűbb lesz a megosztott fényképeken a hatás, a sok (bolond) követője magára ismer majd és elolvad a gyönyörtől. Legalább tízszer kellett beállnia: egyszer a nap nem volt jó helyen, másszor valami árnyék öregítette az arcát, volt, amikor a kaján csillogás tűnt el a szeméből. De végül sikerült. Még mindig vezeti a lájk-listát!

Egyébként most úgy osztja be az idejét, ahogyan csak akarja. Most nem kell figyelnie semmire, még az időre sem, pedig az a legnagyobb ellensége: ide-oda menni; hol ezt, hol azt fogadni, meglátogatni. De a legnagyobb félelme, hogy lejár, hogy egyszer csak vége lesz, még az övé is elfogy. „Ez nem következhet be” – súgja magának, miközben a távoli hullámok csapkodását figyeli. Nem a haláltól fél, azt (még) nem érzi közelinek: de attól, hogy elveszt mindent, amit fölépített; amit maga alá gyűrt, mint a lepedőjét, ami bizony minden reggel vizesen, runcsliban hever alatta, attól már elkezdett félni. „Ez nem következhet be” – erősítette most már hangosan és kimondva, mire a testőre kérdően odapillantott, aztán nyugodtan tovább sétált szemlélve a homokos partot. Így neki most a mozdulataira, a mimikájára, a járására sem kellett vigyáznia, még az óvatlan pillantásoktól sem kellett tartania, megoldják János emberei.

Most tényleg azt csinál, amit csak akar!

De Raspaillal küzdenie kell! Ki kellett szabadítania magát a napsütés, a semmittevés, a reggeli pálinka tompa bódultságából: a jóllét érzéséből. Mert a könyv éppen arról szól, hogy mindent el lehet veszíteni. „De mi megvédjük, vigyázunk rá” – gondolta dacosan, mert ami az övé, az az övé, nem hagyja elvenni, mert már megküzdött érte és elnyerte, és mert mindig győzni akart. Bármi áron. Ebben a harcban is. Mert harcnak vélte ezt is, mint mindent, ami összekapcsolódott az életével. Még most, a semmittevésben is csak a győzelemre gondol, a másik eltiprására, mert azt nem tartotta győzelemnek, ha a másik (élve) állva maradt. „A háborúban ez a szabály: vagy én vagy … csakis én!” – gondolta és kezébe vette a könyvet megint. Éppen annál a résznél tart, amikor a Gangesz partján a „ganajevő” vezetésével megszállja a tömeg a hajókat, hogy azokkal a „paradicsomba”, Európába-Nyugatra hajózzanak, éppen a püspök és a konzul beszélgetését olvassa: „Nincs többé harmadik világ, ez egy olyan szó, amit önök találtak ki, hogy távol tartsák magukat” – olvassa a sorokat, lelki szemei előtt látja is a beszélgetőket, s ahogyan a könyvben tódulnak a szavak, orrában érzi is a „makacs illatokat”; látja azt is, ahogyan „ugyancsak huszadszorra” mossa kezeit „lúgos szappannal”, hogy eltűnjenek a „Kelet bűzei” onnan, és már hallja is a váratlan kérdést, ”Mivel illatosítja magát?”, hirtelen abbahagyja az olvasást, nyitva leteszi fölemelt lábaira a keményfedelű könyvet s már érzi is orrában a (megvetett, lenézett) partnerei „szagát”, „A fenébe is, a Nyugat bűzlik!”, „ezek tényleg jönni fognak, ezek tényleg elözönlenek minket is, ezeket nem lehet majd egy golyóval megállítani, mi lesz akkor velünk?”. A szikrázó napsütésben, a negyvenfokos melegben is fázni kezd hirtelen, megborzong, pedig a tenger mozdulatlan, sehol egy árnyék, hajó se…

Fölemeli a fejét, csettint az ujjaival, máris mellette van egy pincér és kérdés nélkül lerakja a fejénél lévő asztalkára a Stölzle-oberglas füles sörös korsót, benne a hideg, gyöngyöző csapolt sörrel és rögtön eltűnik, mintha ott sem lett volna, a lebegő levegőben. Nagyot hörpint a krigliből, szája két szélén megjelennek a fehér bajuszkák, de beleolvadnak ősz sörte-szakállába. Böffent egyet, fölveszi a könyvet és tovább olvas: „Maguknak, ott Nyugaton, meg kellett volna őrizniük azt a vasszilárdságú megvetésüket. Talán hatékonyabbak maradtak volna? És most meg majd belehalnak a félelembe…”

Most mellé lép egy ember, kérdően ránéz, persze, mehetne egyet jachtozni, kipróbálhatná a horgászást is, tegnap is kapott egy hosszú botot, mutatták neki, hogy csak csévézni kell, a csillámló horogra ráakad majd a rajban a hal, de nem élvezte, nem pezsdítette meg a vérét, meg a halak is túl kicsik voltak. Tíz évvel ezelőtt vízisíelni vitték, de hamar rájött, abból nem lesz semmi. Most csak legyintett, focizni sem megy már.

„Meg kell állítani őket, holnap már késő lesz!” – gondolta, „de nem úgy, ahogy azt a konzul tette, öngyilkos-őrült nem leszek.” Igaza van Raspailnek, nem kell rasszistának lenni ahhoz, hogy ezt belássuk, majd én megértetem mindenkivel ezt az igazságot, nem „bűntudat és imádság” kell ide, ez lenne a halálunk, ezek nem jöhetnek be közénk!”.

Máris jobb kedve lett, tudta, mit kell és fog is tenni, erről fog beszélni és eszerint fog cselekedni is, nem érdekli majd, hogy minek fogják tartani, már nem gondolkodott tovább a dolgon, a többi már a beszédírók dolga lesz, meg a magyarázóké, mert sokat kell róla beszélni, hogy anyagi erővé váljon…

 

  1. 09. 05. hétfő egyszáz-kilencvenharmadik nap

 

(Kép: az „Il colore dei pensieri” oldalról)

 

“AZ UTOLSÓ PILLANATBAN…”

„AZ UTOLSÓ PILLANATBAN…”

Vajon ki írja meg és mikor?
Vagy többen lesznek?
Mint Ilf-Petrov?
Szatíra lesz?
Netán dráma vagy tragédia?
Novella nem lehet: talán regény?
Vagy színdarab?
Meg is filmesítik majd?

Vajon ki írja meg?

És ki lesz a főszereplő
Hős lesz-e a „végén”?
Vagy „csak egy” Osztap Bender?
Férfi lesz vagy nő?
Netán…?
Vagy olyan: „nő csak azér’ kell, hogy lebabázzon”?

Szerelmi szál biztosan lesz, ugye?
Természetesen természetes keresztényi?
Vagy „csak” olyan természetesen emberi?
Bármilyen két ember közötti?
A „karikát” ki kell-e majd írni, rakni?

Lesz zene is?
Fanfárok?
Wagner?
Mozart?
Erkel?
Netán Pataki Attila?

Hát a díszlet?
Piros-fehér-zöld lobogók a háttérben?
Fa-nélküli erdők?
Kihalt, porosodó, járda-nélküli falvak?
Vagy Felcsút és a Hattyú?
Hatvanpuszta vagy a Karmelita Kolostor?
Netán a Puskás Aréna?
Vagy a szögesdrót-kerítés a határon?

Idézetek lesznek-e?
Adytól, József Attilától vagy Radnótitól?
Kertésztől?
Netán a „büdös-szájú koszorús” költőtől?
Kocsis Mátétól?

Beszéd lesz-e?
Vagy arra nem is kell figyelni, hogy mit mond?
Akkor is hazudni fognak?
Te is magadnak?
Még abban a pillanatban is?

Imát majd mond valaki?
Csak keresztényeknek?
Rabbi lesz-e?
Hát a muszlimoknak coki lesz?
És a „fajkeveredőknek”?

Nézők?
Kötelezően, mint a kálomista-filmnél?
A TV2-ben orrvérzésig?
Karácsonykor is?
A „végén” fölállva kell tapsolni?
Vagy döbbent csöndben hallgatni?
El kell énekelni majd a himnuszt?

Te elmész majd megnézni?
És utána?!
Mert lesz utána is…

2022. 09. 03. szombat egyszáz-kilencvenegyedik nap

(Kép: Hadházy Ákos)

 

NAPLÓSZERŰEN

(140.)

SZEPTEMBER 1-ÉN

 

Becsöngettek.

Emlékszem: annak idején, úgy 60-65 évvel ezelőtt, alig vártam, hogy benn legyek. A suliban, a többiekkel együtt, hogy Krasznai, Eredics tanár bácsiéktól, Marika nénitől, annyi újat, izgalmasat halljak, tanuljak, hogy jelentkezhessek a megoldással, a felelettel, hogy közbe-szólhassak, közbe-kiabálhassak. Isteni volt! Meg persze a lányok, a csajok.

De most mégsem erről akarok írni.

Arról sem, hogy 1930.szeptember elsején Radnóti egy szőke, pogány lányról írt egy verset: ”csak fű van és fa;/ nap, hold, csillagok s állatok vannak/ a tarka mezőkön. És elszalad. Por

boldogan porzik a lábanyomán” és néhány évvel később ezen a napon indul el a második világháború…

Arról akarok írni, hogy a napok csak úgy mennek, rohannak egymás után pedig most az eső sem esik, az idő már kibírhatóvá vált, mintha tudná: legalább neki segítenie kell nekünk egy kicsit.

Mert mi nem oldunk meg semmit.

Csak lépegetünk körbe-körbe. Mintha hám lenne rajtunk. Mintha egy lovász-fiú vezetne bennünket és néha-néha odacsördítene a patánkhoz. Pedig mi nem is fújtatunk. Csak egykedvűen kocogunk. Körbe-körbe.

Szeptember elseje van. Hamarosan október elseje lesz.  Aztán már itt is van a karácsony.

 

SZEPTEMBER 2-ÁN

 

Egyre kevésbé értem. Sőt, már nem is értem.

Ahogy öregebb leszek, ahogy többet látok, tapasztalok, és persze olvasok, könnyebben jutok információhoz, mégse.

Hazajött. Azonnal megborotválkozott. Öltönybe bújt. Rögtön kiderült: csak szerepet játszott eddig (is), az elmúlt hetekben az „egyszerű (együgyű) ember bőrébe bújt, aki eljutott végre pihenni az Adriára, rögtön elhagyta magát, „hisz’” pihent, nem kellett borotválkoznia sem, csónakáznia viszont kellett a (Balatonban), mert az „járt” neki, az olyan „cool” volt, egy kis izgalom is kellett a sztoriba, hát kimentették, de dolgozott is közben, mert a haza mindenekelőtt volt. Viszont neki még sem volt háború. Csak felhatalmazás. Még jobban kikerekedett…

Hát hazajött. Belevágott újra. Erőt merített. Újra erős lett. Mert a gyenge elbukik. Viszont az erős, mindent kibír, legyőz. AZ „ellenséget”. Az meg van dögivel. Külsők-belsők egyaránt. Meg kell védenie magát. Az országát. Európáját. Talán az egész világ(j)át! A pusztulástól. Mert ő így látja. Így láttatja. Ezért adatja ki (közpénzen eltartott csahosaival, az Alapjogokért Központtal) a Szentek táborát. Ezért olvas Raspailt. Ezért idéz abból. És követi az „utasításait”. Csak semmi szánalom. Az a megrontó. Gyengévé tesz. A „féktelen jótékonyság nem mindenekelőtt önmagunk ellen elkövetett bűn?”. Mert a „szegények sokan lettek … nem volt többé nevük … mindent megszálltak, túl okosok lettek … behatoltak a családokba, a házakba … a boldogság szégyenfolt lett … egyszóval, az ember már nem érezte magát különbnek az adakozástól, épp ellenkezőleg…”. Tényleg. Mintha ilyenek lennénk. Ilyenekké váltunk volna? Mi is? Itt is? Nálunk is? Magyarországon? A „szegény” tehet róla, hogy nem lehetek boldog? Már a természetes adakozás örömét is elveszi tőlünk? Akkor ő az ellenség! Akkor vesszen! Maradjon csak az árokpartján! Mert annyit is ér… Ez lett ebből az országból. Ezzé tette és teszi most is, borotválkozás után…

 

Egyre kevésbé értem. Sőt nem is értem…

 

Főleg magamat nem.

  1. 09. 02. péntek, egyszáz-kilencvenedik nap

(Kép: régifotók alapítvány)

 

 

NEM MEGY AZ AUTÓ

NEM MEGY AZ AUTÓ

 

Az istennek sem indul.

Mindent meg kell próbálni.

Motorháztető föl, nézelődés, drótok mozgatása.

Vissza a kocsiba, kulcs el, semmi.

Biztos az aksi.

Saruk a helyükön.

A rádió szól.

Nem az a baj.

Mi lehet?

Talán a motor.

Vagy a sebváltó.

Nem indul.

A francba.

Gumi-rugdosás biztos segít.

Most az sem.

Nagy a baj.

Nagyon nagy.

Nem megy.

 

Piszkos az ablak a kormány fölött.

Letörlöm.

 

Nem megy…

 

Nem ez a megoldás…

Vágod, haver?!

 

  1. 08. 30. keddegyszáz-nyolcvanhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(139.)

OLVASOK

Akkor is olvasom tovább. Végig kell olvasnom. Ha hányok is tőle. Akkor is. Talán megértem majd. Talán tanulok belőle. Hogyan gondolkoznak, miért úgy gondokodnak, látják olyannak a világot. Talán.

Nagyon lassan haladok. Állandóan le kell raknom a könyvet. Föl kell állnom a fotelemből, járnom kell egyet. Rá is kell gyújtanom a pipámra. Thessza fejét is meg-meg simogatom. Aztán visszaülök. Újból a kezembe veszem a könyvet. Ami ma „kötelező” olvasmány lett.

„Valószínűleg azon sem gondolkodott, hogy az emberi faj végre nem alkot többé egységes egészet, ahogyan azt a Nyugat filozófusai, értelmiségijei, papjai és politikusai túl sokáig állították.” Mert megjöttek. Itt vannak. Megváltoztatják a világot. Menekülni kell. Előtte a halottakat hatalmas máglyákon el kell égetni. De „köztünk” is vannak olyanok. Ugyan olyanok. Akik várják őket. Sőt. Örülnek nekik. Majd keverednek velük. Azt akarnak. „Az ember soha nem szerette az emberiség egészét, a fajokat, a vallásokat és a kultúrákat, hanem csak azokat, akiket sajátjaként ismert el, a klánjához tartozókat, légyen az bármely nagy is…” – írja. Így is gondolja. Nemcsak ő. Az író. A magyar miniszterelnök idézi. Mint a bibliát.

Közben beviszik a Horthyt a magyar parlamentbe. Egy szobába rakják. Egyelőre. Aztán majd meglátják. A „házmester” ímmel-ámmal. Most nem határozott. Mintha várakozna. Mit lehet tudni. Hátha mégis. Mintha drukkolna is. Nincsenek véletlenek. Ezt megtanulhattuk már. A történelemből. A történetünkből. Már szurkolni sem lehet zászlóval. Ukrán zászlóval. Ukrajna nemzeti ünnepén sem. A biztonsági őr nem engedte. Mert csak magyar és litván zászlót lehet a magyar-litván meccsen lobogtatni. Ott a vélemény nem szabad. A biztonsági őr „törvényt” hozott. Azonnali hatállyal.

Én is „olyan” vagyok. Meg vagyok jelölve. Ki is vagyok jelölve. Nincs mese. Ez nem mese. „És leszállt az éjszaka.” Megjöttek. Velük együtt itt vagyok én is. Meg te is. Barátom. Te – talán – még nem tudod. Nem észlelted. Mert szerencséd volt. De vigyázz! Hiába. Már Németországban is félnek. Az M1 szerint.

Olvasok. Olvasom tovább. Közben jár az agyam. Azt még nem tiltották mag nekem.

Akkor is olvasom tovább. Végig kell olvasnom. Ha hányok is tőle. Akkor is. Talán megértem majd. Talán tanulok belőle. Hogyan gondolkoznak, miért úgy gondokodnak, látják olyannak a világot. Talán.

  1. 08. 30. kedd egyszáz-nyolcvanhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(138.)

A KABÓCÁ(I)NK

Már megint eltelt egy nap: „Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság/ és egy nappal az élet is…”. Megint „semmi” nem történt velünk, éldegélünk csöndesen. Már besötétedett, egyre hamarabb érkezik a homály s vele a csönd is. Lefekszünk. Thessza is elcsitul, az ágyunk mellett ledől, fejét a mellső lábaira teszi, csak néha-néha kapja föl a fejét.

Süket csönd van.

Persze, nekem a csönd mást jelent: hatéves lehettem, amikor a mumpsz „megoldotta” a hallásomat, az egyik fülem „megnémult”, ez persze nem zavart abban, hogy megtanuljak gitározni, „hallásból” lejátszani a „Ha volna valaki”-t, de mára „Oda Buda”. Amikor el akarok aludni, egyszerűen a „jófülemoldalára” fordulok és már csak a süket csönd van és az elalvás. Akkor aztán akár ágyút is el lehetne sütni mellettem. Vagy mehetne akár a tűzijáték is.

De most nem fordultam arra az oldalamra. Így is csönd van. Egyszer csak elkezdődik. „Pzzzzzíííí” – hallom az „éneket”, aztán újra „Pzzzzzíííí”, hát rákezdtek ma is. A „kabócáink”. Talán mannakabóca, egy Cicadomorpha. Csak hím lehet. Csak ő tud „énekelni”. A hangot a potrohukon levő hártyák rezegtetésével okozzák. Így udvarolnak. És ha mégsem? Ha a gyerekeknek magyarázzák az életet? Hogy az milyen csodás, egyedi? Csak meg kell úszni a veszélyeket! Vagy éppen vitatkoznak egymással? Mert egyikük liberális, a másik meg konzervatív? És nem tudják meggyőzni egymást a kertbe beszálló migráns-mannakabócák veszélyességéről? Hogy azok majd elszeretik a kertben élő magyar rendes nőstényeket? Náluk is van egy „vezér-manna” vajon? És vajon Radnóti hallotta-e az éneküket Lager Heidenauban, Zugubica fölött a hegyekben…

Nem fordulok át a „jófülemoldalára”. Még nem akarok elaludni. Jár az agyam. Minden összekeveredik. Az előbb a kerten át átjött Margó és kissé dühösen, mégis mosolyogva kérdezte: „láttátok a Turult a tűzijátékon?”, majd visszasietett, mert nem néztük a „cirkuszt”. „A cirkusz és a kenyér összege állandó!” A kenyér ára már lassan ezer forint. Viszont a „Csirkefej”! Fantasztikus volt Gobbi Hilda a Spiró drámájában. 1986-ban. Mert akkoriban, az „egyre sivárabbá váló” szocializmusban, egy külvárosi lakóházban megöltek egy öregasszonyt. Előtte a macskáját is. Mintha nem is a múlt században történt volna. „A tűzijáték alatt a kenyér árának az emelkedése zavartalan!” Mégsem fordulok a „jófülemoldalára”.

Most elhallgattak. Nem hallom a „Pzzzzzíííí”-t. Lehet, hogy a nőstény „beadta a derekát”? EZ rövid udvarlás volt. Biztos a nőstény is „olyan” nöstény. Ezek szerint a mannakabócák között is vannak olyanok. De nem, megint megszólal a „Pzzzzzíííí”. Most nem zavar. Elmosolyodok. A sötétben is. De jó nekik! Vajon ők is ott ülnek „csillámló sziklafalon”? Ahol „Az ifju nyár/ könnyű szellője, mint egy kedves/ vacsora melege, száll…”? Beugrik Gyürei Vera néni, a gimnáziumi magyar tanárnőm képe és a vers i persze, aminek akkor nem minden sorát értettem, miért olyan szép az, hogy „Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain!”? Talán most már értem. A mannakabócák megértették velem. „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”

Öregszem.

Mindjárt elalszom. Már megint eltelt egy nap. Megint nem történt semmi…

  1. 08. 28. vasárnap egyszáz-nyolcvanötödik nap

AUGUSZTUS 27.

Kásler Miklós (onkológus, 42845 Facebook kedvelő, ma 9 óra 17 perc) és Palkovics László (gépészmérnök, egyetemi tanár, … rendes tag, nem kompatibilis a Facebookkal) összedugta a fejét
– Laci, te, hallod-e?
– Mit, kedves Miklósom?
– Attila utódainak küldetéstudata, az ősök tisztelete azok az értékek, amelyekre alapozva Szent István létrehozhatta az Európában egyedülálló apostoli királyságot!
– Hogy mik vannak, szümtükkel, de Miklósom: biztos, hogy augusztus 20-án történt?
– Egészen biztos, Te Laci! Miért kérded?
– Most hallom: 27-e talán jobb lenne?! Akkor jobban meglátnánk „Attilában önmagunkat”, hogy MI „szkíták, hunok leszármazottjai és magyarok vagyunk”!
– Érdekes, ki kutatta ezt ki?
– Hát a Zoli gyerek, a Kovács, tudod, most a zOperitif Törzs vezére!
– Laci! Ez korszakos, száz évre ad muníciót!
– Szerintem ki kéne menned Mongóliába, megkutatni!
– Mondasz valamit.
– Akkor csirió, este, a pesti rakparton!
– Ott a helyünk!!!
2022. 08. 27. szombat egyszáz-nyolcvannegyedik nap