Vélemény kategória bejegyzései

NYÍLT LEVELEZÉSBE FOGTAM

Én még ilyet nem csináltam egész életemben, pedig már élek itten hetvenéve már, de most kedvem szottyant ehhő’ is, még jó, hogy itt van a kisunokám, a Bandika, aki ért a pötyögtetős géphez, segíte nekem, hogy blogoljak vagy nyíltan levelezzek ezen az internetes akármin, akivel csak akarok, mert ez ma a módi! Ha majd jönnek a követős emberek, akkor még vidiós is lesz ez itten, lehet, hogy meghódíccsuk az instagramot vagy a tikitokit is, meglássuk! Ha igaza van a Bandikámnak, még pénz is fog gyünni dőgivel…

Meglássuk…

Szóval, reggel, amikor fölkeltem és a Bandika benyomta nekem a laptoposát, akkor szembe gyütt velem egy „Nyílt levél”. Mert ráértem ma reggel egy kicsit, a Józsi még alutt, horkolt is az emberem, mert hosszú volt tegnap az este, meg ünnepi is, iddogált egy kicsit, de nem magában. Hát most alussza az álmát. De nem akarok itten össze-vissza beszélgetni, szóbal jött velem szemben az a „Nyílt levél”, amit a Baranyi Krisztinának címzett a feladó. Ami aztán cunamiként hömpölyög most végig a kormányzati – imigyen modja a Bandika – oldalakon mindenütten. Merthogy szólás és sajtószabadság van édes kis hazánkban. „Nehogymá’ bánccsák” a Pesti Srácok szegény (újságíróját) meghívott képviselőjét. Micsoda világ ez?! Még a drága miniszterelnök úr is, az Orbán Viktor úr is, mindig megáll, amikor kérdezik Őt az uccán – a 168 óra, a Telex, a 444, a Népszava, a Hang, stb. – a sajtó és mindig reagál is valamit, általában azt, hogy féknyjúznak nem nyilatkozom, meg hazugság, eccerübb lenne meg sem hívni őket a kormányzati sajtos tájékoztatókra, ahogy azt rendesebb helyeken szokták, ha meg meghívják, akkor meg ott van az a jóképű, vagány és szakállas angolul is tudó ember, a Kovács úr, aki szerencsére nem ad szót nekik, mert még valódian kérdeznének a végén. De ki ez a Kriszta asszony, hogy jön ő ide, hogy csak úgy keresztül-kasul néz azona szerencsétlen emberen, aki pedig olyan áldott és jó ember, olyan aranyosakat szokott írni, hogy csak úgy dőlünk hátra a röhögéstől. És neki nem válaszolgatott az a Kriszta asszony. Még én is feleltem az emberemnek este, amikor hazagyütt a nájlonból, pedig dűlt belőle a piaszag, mint a…, de ezt inkább nem mondom ki, igaz persze az is, hogy csak eccer próbáltam nem felelni neki, azóta nem próbálok nem felelni, mégiscsak ő az ember idehaza. Szóval: nem rekesztettem ki őtet a házból, hanem szépen befektettem az ágyba én meg kimentem a konyhába, a tűzhely mellé kucorogtam a hokedlira, ott legalább egy kicsit melegebb volt, bár már nem pattogott a tűzifa, mert csak a nedves-gallya jutott má’ nekünk, az meg csak inkább füstöl. Ne böködj má’, Bandika, nem kalandozom én el a „fősodortól”, itt vagyok már megint a Nyílt levélben, na, szóval jól írta az a Fürjes, hogy mi itten tájékozódunk az igazi sajtóból, mert az a feladatuk, onnét tudom én is, az M1 Híradóból, hogy a nagy Londonban már nem is fürdenek szappannal a menyecskék, mert az nincsen már nekik, de a mondás is tartja: „ne fürgyé’ le!”, szóval a Kriszta feleljen, ha kérdik őtet és punktum. Mert ez a mi szabadosságunk lényege! Jól írta az a Balázs, hogy hosszú élete legyen és tarcsa meg őtet az Úr egészségben, hogy ilyen jókat mongyon nekünk mindég. Szóval vegye má’ fontolóra a Kriszta asszony a jó tanácsokat, mert sérelmet fog majd még elszenvedni, meglássa…

Na, Bandika, elég lesz má’ ez a sok szócséplés, mert mingyárt ébred az ember és ha nem lesz kész a szalonnás rántotta, akkor szólásszabadság-sajtószabadság ide meg oda eljár majd a keze, mert ez így dívik egy rendes „konzervatív nemzeti és szabadelvű” családban…

 

az ország Bözsike nénije

  1. 11. 05. szombat kétszáz-ötvenharmadik nap

VISZONYÍTÁS

Minden ezen múlik!

  • Hidegből – melegbe.
  • És melegből – hidegbe?
  • Szegénységből – gazdagságba.
  • És gazdagságból – szegénységbe?
  • Gyerekkorból – öregkorba.
  • És öregkorból – a második gyerekkorba?

Behívták. Az un. független és liberális tv-be. Ahol kérdezni, „szigorlatozni” akarták. Krug E, a fölmondás(?) alatt lévő Kárász R és valaki a Pesti Srácoktól. Mert ez így „trendi”, vallják(?) az ATV-nél: innen is, onnan is kérdezzenek csak. Most ez nem jött össze. Nem is jöhetett. Mert ilyen nincs. Az ATV egy picinyke sziget. Amit (talán) a budapesti elit néz. Azért, hogy hallhassanak – néha-néha – józanabb értékeléseket is. De egyre gyakrabban kapnak „hablatyot”. Jól megkavarva. Hát egyre kevesebben nézik. Talán a tartalomjegyzéket még csak-csak, aztán átkapcsolnak zenére, filmre, sportra. Bár az utóbbi is egyre veszélyesebb lett. A hírektől. Az átpolitizáltságtól.

Viszonyítás.

Az infláció. Amekkorát nő. És persze: kinek-kinek. Csak egy szám. Legalább is annak tűnik. Csak egy egyszerű számnak. Néha nagyobb lesz. Néha kisebb. Most az előbbi. Persze országonként más és más ez a szám. Az egyikben nagyobb, a másikban még nagyobb. És mi a helyzet a vásárlóerővel? Ha arányosan nőnek? És vajon országok között van különbség? És mit kell ilyenkor kommunikálni? És amikor a mi országunk Európában leghátul kullog? Lehet a múltra visszamutogatni és győzelmet jelenteni?

Viszonyítás.

Tanárok. Diákok. Tüntetnek. A véleményüket nem tudják másképp kifejteni. Nem törődnek velük. A hatalom xa@ik rájuk. Hadd mondják. Ígérgetnek nekik. A nagy semmit. Ahogyan tíz éve – „rendületlenül”. Mert mm – nekik – a hatalmuk megtartásához ez kell. „Hablaty.” Álhírek. Hazugságok. Akkor ezt nyomják. Ebben nagyon jók. Autokraták. Az ATV-ben is.

Viszonyítás.

  • Hidegből – melegbe.
  • És melegből – hidegbe?
  • Szegénységből – gazdagságba.
  • És gazdagságból – szegénységbe?
  • Gyerekkorból – öregkorba.
  • És öregkorból – a második gyerekkorba?

 

  1. 11. 04. péntek kétszáz-ötvenkettedik nap

(Kép: Maszol)

MAI „TERMÉS” 15-16 ÓRA KÖZÖTT

Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…

Címek az internetről: „Orbán Viktor nagy bejelentést tett!”; „Szijjártó Péter fontos bejelentést tett: ennek sokan fognak örülni!”; „A kormány megvédi a rezsicsökkentést és a magyar családokat, Gyurcsányék ezt nem akarják!”; „több tízezer pedagógus vett részt a tárca online kérdőíves kutatásában”; „Béremelésről kaptak jó hírt a magyar munkavállalók” …

A vicc jut az eszembe:
Grün és Weisz találkozik a Sztálin szobor előtt.
– Mit szól? – kérdezi Weisz. – Mi lesz?
– Hogy mi lesz – feleli Grün –, azt tudom… De hogy addig mi lesz, azt nem…

2022. 11. 03. csütörtök kétszáz-ötvenegyedik nap

AZ INTEGRITÁS HATÓSÁG

Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…


Az ÁSZ elnöke tesz (legkésőbb) ma javaslatot az Integritás Hatóság elnökére, akit majd a Jair Bolsonaróval közös fotón szereplő és szívecskét mutogató Katalin asszony nevez majd ki. Az egész eljárás olyan „NER”-esen zajlik: nem tudni, kik jelentkeztek és miért; a jelölteket milyen szempontok szerint „sorolják majd előbbre vagy hátrábbra aza ismeretlen bíráló bizottság tagjai; a Hatóság mennyire tudja majd betölteni funkcióját; valószínűleg annyira, amennyire a zOrbán majd engedi.


A „valószínűleg” -ről jut eszembe a vicc:
Mórickáék a “valószínűleg” szót tanulják.
Felszólít egy tanulót a tanárnéni.
– Mondj egy olyan mondatot, amiben benne van a “valószínűleg” szó!
– Valószínűleg nyáron a Balatonra fogunk menni nyaralni!
– Jó!
Felszólít egy másik tanulót!
– Mondj egy olyan mondatot, amiben benne van a “valószínűleg” szó!
– Valószínűleg tavasszal kapok egy biciklit.
– Nagyon jó!
A tanárnéni felszólítja Mórickát!
– Mondj egy olyan mondatot, amiben benne van a “valószínűleg” szó!
– A mamám egy újsággal a kezében ment hátra a kertbe!
– De Móricka, ebben nincs benne a “valószínűleg” szó!
– De valószínűleg xa@ni ment, mert olvasni nem tud!
2022. 11. 03. csütörtök kétszáz-ötvenegyedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(147.)

SZÓLÁS-SZABADSÁG

Sétálunk. Én a póráz innenső, Thessza a másik végén. Össze vagyunk kötve. A járásunk, a mozgásunk, a megállásaink: figyelnünk kell, figyelünk is egymásra. Ahogy ő, Thessza érzi a póráz feszülését-ernyedését, ugyanúgy érzem én is.  Néha-néha húz egyet rajta, gyorsabb haladásra ösztökél, máskor – csak egyszerűen – tudomásul veszi „a véges végtelent”.

 

Csodálatos köröttünk a világ!

Színpompás!

Minden fa más ruhába öltözött: mennyi sárga szín van és mennyi barna, mennyi sárgás-barna!

„Náluk” SZÓLÁS-SZABADSÁG van, nem vitás: „büszkén” élnek vele, meg is mutatják, hogyan kell a színt váltani.

 

Mi lassan sétálunk. Nincs célunk, csak a séta maga. Meg a színek bámulása.

 

„Miért kell a véleménynek szabadnak lenni?” – jut eszembe hirtelen Timothy Garton Ash kérdése, miközben – egyik lábamról a másikra billenve – öregesen baktatok. Thessza nem segít, rám sem néz, csak – amerre és ameddig a póráz engedi – idegesen szaglász: amott egy kifordult földdarab, emitt gyanús rongyok, flakonok, ott meg a bokor-alja a legizgalmasabb „olvasmány”, mit neki a „szólás-szabadság”! Hát engem miért érdekel? És miért most? Hisz az indulásunk előtt olvastam el Nagy József beszélgetését Csányi Vilmossal a 24-en, mit is mond Csányi, közösségek kellenének, amelyeket a tagjaik hoznak létre, ahol bizalom van, hűség, ahol meg lehet és kell beszélni honnan és hová igyekszünk majd, miért oda és nem másfelé. De hisz ez ugyanarról beszél az interjúban Csányi is: ahol van közösség, ott van SZÓLÁS-SZABADSÁG is! Ahol meg nincs, ott valódi közösség sincs!

 

Csak sétálunk, nem beszélünk: Thessza most vissza-battyog hozzám, leül, nem érti, miért lassult le a gazdi, miért nem szedi gyorsabban a lábait, de szuszogásomból ért, „gondolkodjon” csak az öreg.

 

Sétálunk. Én a póráz innenső, Thessza a másik végén. Össze vagyunk kötve. A járásunk, a mozgásunk, a megállásaink: figyelnünk kell, figyelünk is egymásra. Ahogy ő, Thessza érzi a póráz feszülését-ernyedését, ugyanúgy érzem én is.  Néha-néha húz egyet rajta, gyorsabb haladásra ösztökél, máskor – csak egyszerűen – tudomásul veszi „a véges végtelent”.

 

  1. 11. 01. kedd kétszáz-negyvenkilencedik nap

 

A BENCSIKEK

Mondta. A főBencsik. Csak mondta. Hittel. A többiek meg csöndben, bólogatva, komoly (pofával) arccal nézték. Persze neki – a főBencsiknek – könnyű. Korábban más „hite” volt. Ma ez a hite. Olyan ruhadarab-féle. Volt egy nyári is. Annak idején. Aztán jött az őszi. Azóta azt hordja. Egyre büdösebb. Nem zavarja. Hordja. Rendületlenül.
A többiek is.
Büdösek mind.
A szagos tv-ét még nem találták föl.
Mit is zagyvált össze meg vissza? Hogy aszonta: „Szörnyetegek lepték el a tanári pályát, akik egy szörnyeteg generációt nevelnek fel…”. Nem röhögte el magát. A műsor után lehet. Talán azt is mondta utána: „megint jó voltam!”. Otthon nem tudom mit mond. Otthon is azt, amit csak akar. Szólásszabadság van. Legföljebb az asszonya fejbe-ba@@a. Sodrófával. De azt nem hiszem. Rendes „magyar” családban a férfi az férfi, a tanárhiány meg nő. Hogy miket írok itt össze meg vissza.
Qur@a dühös vagyok. Persze, mert engem is „szörnyeteg” tanárok tanítottak. Szerencsére.
A „bencsikeket” vajon ki tanította? És most ők mire gondolhatnak vajon?!
Nem baj. Hamarosan találkoznak majd a Vityával. Aki megpaskolja majd a hátukat. Mint a Bolsonaroét is.
Aztán mennek a lecsóba.
Mint a Bolsonaro is ment.
De nehéz kivárni…
2022. 10. 31.

 

HALOTTAK NAPJA ELŐTT


Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…

A Bayer-showban. Beszélgetnek. Békésen. A kamera előtt. Senki és semmi nem zavarja őket. A tények legkevésbé.
– Mari, van még egyáltalán Németország?
– Szerintem nincs.

Gondolkodom az idevonatkozó viccen. Aztán az eszembe jut:

– Mari, van még egyáltalán Németország?
– Szerintem nincs.

2022. 10. 31. hétfő kétszáz-negyvennyolcadik nap
(Kép: demokrata hu alapján)

LUJZA ÉS JENŐ

(33.)
(utánzat)
„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”
– Jenő! Akkor most megint meghosszabbítom a veszélyhelyzetünket és kihirdetem a rendeleti kormányzásomat!
– Mit csinálsz, Lujza?
– Én rendes magyar ember vagy állampolgár vagyok, csak azt, amit a kormány.
– És akkor miért hirdeted ki a veszélyhelyzetünket?
– Ugyanazért, amiért a kormány is!
– Nem értelek, Lujza, most is azt csinálsz, amit csak akarsz, nem kell ahhoz veszélyhelyzetet hirdetned!
– Miért, a kormány nem csinálhat azt, amit csak akar?
– De, azt csinálhat.
– Na látod, szóval kihirdettem, amíg nem lesz béke, addig tart!
– Béke? Kivel vagyunk mi háborúban, Lujza?
– Nem tudod, Jenő?
– Nem tudom.
– Hát például a sapkáddal!
– A sapkámmal, meg vagy te húzatva, Lujza: hogy lehet egy sapkával háborúzni?
– Jenő, még ezt sem tudod? Ha az a sapka brüsszeli-mintás, akkor lehet, mert szankciós! Neked ugye magyar „ársapkád” van, Jenő?
– Micisapkám van, amit tőled kaptam annak idején.
– Az már nem jó: vagy magyart viselsz, vagy azonnal vedd le!
– De akkor fázni fog a fejem, amikor kimegyek az utcára!
– Nem mész Jenő sehová, még belegabalyodsz egy élőláncba, aztán nem tudsz kiszabadulni a fogságából!
– Lujza, az élőláncba nem lehet belegabalyodni, azok békés emberek, akik tiltakoznak az oktatás helyzete meg a tanárok bére miatt.
– Igen? És miért nem figyel rájuk a kormány?
– Mert erősnek gondolja magát, mint a magyar paprika! Pedig az előbb-utóbb csípni fog!
– De most még csak csúnyán beszél, nem csíp, Jenő!
– Amit mondanak, arra kell figyelni, az a fontos!
– Értem, Jenő és akkor a kormány mégsem figyel arra?
– Xar@ak rá, Lujza, magas ívben xar@ak rá!
– Hogy beszélsz Jenő, nem ismerek rád: veszélyhelyzetben nem beszélhetsz úgy, ahogy akarsz és egy hónapra eltiltalak az edzések vezetésétől is!
– Mitől tiltasz el?
– Most olvastam, hogy azt a zalaegerszegi holland edzőt az MLSZ megbüntette, mert beszaladt a pályára és lehívta a csapatát, mert huhogtak a kispesti szurkolok!
– Pedig jól tette, Lujza, ez nem állapot!
– Akkor inkább beszélt volna csúnyán, azt észre sem vette volna az MLSZ, el se tiltották volna.
– Biztosan nem, igazad van megint, Lujza.
– Nekem mindig igazam van, Jenő.
– Ez is igaz, Lujza.
– Jól van, Jenő: akkor megyünk a temetőbe és meglátogatjuk a hősi hadisírokat!
– Hová megyünk?
– Most olvasom a hírekben, a Szalay-Borbovicky Kristóf, tudod, az a jóember, aki saját magától tud fegyvereket venni, azt kérte tőled meg tőlem, hogy amikor a halottak napján a temetőben járunk, akkor…
– Nem „Borbovicky”, hanem Bobrovnicky!
– Úgy sincs értelme, Jenő, akkor indulás!
– Inkább innék még egy kávét, Lujza.
– De milyen sapkában, Jenő…
2022. 10. 29. szombat kétszáz-negyvenhatodik nap

BESZÉLGETÉS (2.)

MÁR EGYSZER ÍRTAM ERRŐL…

Hiába. Biztosan most is hiába. Mégis megírom ezt a bejegyzést. Nem tehetek mást. De biztosan ez lesz a legjobb forma? Ha bejegyzésben írom? Nem inkább nyílt levélben kéne?

 

Van a pénztárcád. Abban annyi van, amennyi. Ha csak csilingel, akkor kevés van. Mostanában – a többségünknek – inkább csilingel. Úgy gazdálkodunk, élünk belőle, ahogy tudunk. Morgunk is, de csak otthon, a négy fal között. És közben ide tesszük, oda tesszük, kifizetjük-elköltjük a csilingelőt. Sorolunk. először a gyerek, a kaja, a fűtés. Aztán ha még marad a csilingelőből, jöhet a „kaja-pia-nők”. De általában arra már „nem fussa”. Ha nem, akkor nem. Egy ideig tovább keresgéljük a hetedik krajcárt, aztán jót röhögünk magunkon. Hogyan is írta Móricz: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni”. Ilyenek vagyunk. Kicsiben. Otthon.

 

És nagyban? Az országosban? Ott Orbán Viktor vezetésével a kormányunk, „megbízottjaink, a megválasztottjaink” is ilyenek? Olvasom a híreket: „Háromhavi jutalmat javasolnak a médiahatóság munkatársainak … átlagosan 3 millió forint körüli jutalomra számíthatnak”; „Mostantól nem lehet csak úgy stadiont és uszodát bezárni…”, a fűtést, a meleg-vizet lejjebb venni, arról a sportért felelős államtitkár dönt majd; „Kiköltöztetnék az öregeket az otthonból, így spórolna Mindszent … a fideszes vezetésű város csődközeli helyzete miatt kerültek bizonytalan helyzetbe a mindszenti idős-otthon lakói, bár szeretnék Brüsszelre és az ellenzékre fogni…”; a Város Mindenkiért Mozgalom aktivistái naponta láncolják oda magukat a kilakoltatandók lakása előtt a korláthoz; folytassam? Minek. Ők – NAGYBAN – nem ilyenek. Csak cinikusan, gúnyosan röhögnek. Rajtunk. Úgy csinálnak, mintha keresztények lennének. De nem azok…

 

Már egyszer írtam erről. Akkor is hiába. Biztosan most is hiába. Mégis megírom ezt a bejegyzést. Nem tehetek mást. De biztosan ez lesz a legjobb forma?

 

Ha bejegyzésben írom…

  1. 10. 28. péntek kétszáz-negyvenötödik nap

BESZÉLGETÉS

Tudod, annak idején, „amikor én még kis-srác voltam”, úgy ötvenöt évvel ezelőtt, megtanultam ezt a verset, de nem azért, mert kötelező volt, egyáltalán nem azért, hanem csak úgy, mert elolvastam és újraolvastam, aztán megint és a végén megmaradt, mert a versek ilyenek, megmaradnak:

 

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Most már nem tudom az egészet, mégis, ahogy élek, amikor – és bizony gyakran, egyre gyakrabban – történik valami, föl-fölbukkan a kisagyamban és olyankor itt ragad, motoszkál a fejemben ingerlően, még most is, így, a hetvenharmadikban is cselekvésre-késztetően, ahogy még tudok. Pedig én nem is a város peremén élek (bár város-peremi srác vagyok), itt csak a por, az elmaradhatatlan szürke por ereszkedik alá és borít be mindent, semmit sem kímél. Itt nem segít az eső, hó sem – már nem is hullik időtlen idők óta a magasból. Hát lerakódik. Kívül is, belül is.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Mindent ellep, beborít. Most a tanárok vannak soron, tegnap a rendvédelmisek, az egészségügyben dolgozók, még korábban, kezdetben a közszolgálatban – az előző, „gyurcsánista-bajnaista” időkből ott maradt – dolgozók voltak. Aztán szinte mindenkire sor került. Mert tizenkét év alatt a pici denevérek mindenhova eljutottak. Beomló alkony lett a háttér – úgy látjuk most – örökre megváltoztathatatlanul.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Mi nem ejtjük másként a szót, fejünkön sem tapad másként a haj, mi most nem az emberiségért akarunk helyt állni az örök talajon; talán csak magunkért, a gyerekeinkért; újra papokat, katonákat hallgatunk; jó, ha néha-néha polgárokba ütközünk. Mi (talán csak még nem) nem vagyunk új anyag, csak e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintett való anyag, emberhústömeg, ami néhol csak úgy, talán kíváncsiságból ki-kilöttyen abból a formából; szállásainkon megint éhínség, fegyver, vakhit és Covid dúl.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Érted te ezt? Értetted a költőt, aki 1933(!) tavaszán mást, mégis többet látott, vett észre az internet-nélküli fasizálódó világból?! Mi most miért nem vesszük észre, miért nem hiszünk a szemünknek, a fülünknek, a látó-költőknek?! Csak, mert csörömpöl a szó ajkukból és nem imát csörömpöl?! Pedig mindannyian városperemiek vagyunk!

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Tudod, annak idején, „amikor én még kis-srác voltam”, úgy ötvenöt évvel ezelőtt, megtanultam ezt a verset, de nem azért, mert kötelező volt, egyáltalán nem azért, hanem csak úgy, mert elolvastam és újraolvastam, aztán megint és a végén megmaradt, mert a versek ilyenek, megmaradnak benned:

 

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a `guanó`,
keményen, vastagon…

 

Ugye neked is vannak verseid…

 

  1. 10. 27. csütörtök kétszáz-negyvennegyedik nap