Hátul volt a helye.
Az utolsó sorban.
Mert – az eddigi, a korábbi referencia szerepeiben – ennyit produkált.
De legalább fölért-fért a színpadra (ahova a többiek fölsegítették).
A lámpafénybe.
„Becsülje meg, játssza el nyugodtan: csak semmi kapkodás, pánik”.
A rendező ezt magyarázta neki.
Hogy a kórussal énekeljen.
Azt is mondta.
De ha nem akar, csak tátogjon.
Együtt a többiekkel, a statisztákkal.
Akkor róla is szólnak majd a kritikák-hírek.
De persze ő többet akart.
Az nem lehet, hogy ne ő legyen a böllér.
Akinek csak a vért felfogó lábas jut.
Mikor „több mint 1 millió 500 ezer ember” 99 százaléka böllérnek választotta.
Az „évi rendszeres találós kérdések” megválaszolásakor.
Hát előrejött.
A színpad legelejére, közvetlenül a súgólyuk mögé.
Nem, mintha érdekelte volna, mit súg neki a súgó.
Aki neki súgott, az messze volt.
Előrement.
Mint egy „utcai-harcos primadonna”.
Úgy billegett a bő gatyájában.
De nem volt előtte senki, akinek a kacsójához hozzá imitálhatta-dörgölhette volna az orrát.
„Fenséged nagyon jó kórus.” – rebegte-súgta a lyukból remegőn az idegességtől a súgó.
Akkor állt meg.
Hirtelen.
„To be, or not to be: that is the question” – mennydörögte rekedtes-lágy hangján.
Aztán levonult a színről, miközben Varga, Gulyás, Szijjártó, Bayer, Lánczi, Dzudzsi és Kósamama vörösre tapsolta tenyerét.
- 02. 01. csütörtök