– mennyire „független” alkotmánybírósági elnök lesz Lenkovics Barnabás, független-e a főügyész Polt Péter, az OBH elnök Handó Tünde, az MNB elnök Matolcsy György, az NVB elnök Patyi András
– mikor fog valódi Alkotmánybíróságként működni az Alkotmánybíróság
– milyen adat kell még ahhoz, hogy Polt Péter elindítson egy korrupciós vizsgálatot
– mikor lesz újra Felügyelő Bizottság az MNB-nél
– hitelesít-e bármikor is népszavazást az NVB
– milyen korrupciót követett el Vida Ildikó
– indított-e „fölkérésre” vizsgálatot az adóhatóság, mikor és ki ellen indít(ott) eljárást a NAV az ÁFA ügyben
– mikor indít vagyonosodási vizsgálatot a NAV azok ellen a politikai és állami vezetők ellen, akiknek és családtagjaiknak tisztázatlan eredetű jövedelemből vannak lakásaik
– mikor indít vizsgálatot az illetékes hatóság az V. kerületi ingatlaneladások ügyében
– lesz-e eljárás az elmúlt évek törvénykezési gyakorlatáról, amelyben az Alaptörvénnyel ellentétes törvények születtek
– ki és mennyivel finanszírozza a „független, civil” CÖF tevékenységét
– mikor lesz újra jogállam Magyarországon…
2015. január 12.
2015. január hónap bejegyzései
Végjáték 36.
Minden vélemény számít!
Beszélgetést álmodtam…
– Zoli, te vagy
– én vagyok, Lacikám
– kéne nyugodtan beszélgetnünk egy zajmentes helyen
– gyere be hozzám, ne aggódj, a gárdistáim mindent ellenőriztek
– de ha bemegyek hozzád, tudni fogják, hogy bementem hozzád
– már akkor tudták, amikor gondoltál rá, úgyhogy ne rinyálj, semmi baj nem lesz, gyere, megiszunk egy kisfröccsöt
– vigyek szódát?
– nem kell, az is van a hűtőben
– akkor jövök
– várlak, leadom a neved a VI.-os kapunál, ott gyere be, annyit mondjál, hogy tanácsot adni jössz, de nincs szerződésed és akkor nem kérdeznek rá a pénzre
– …
– beszélnünk kellene a jövőről
– én is azt gondolom
Tovább a folytatáshoz
Csak ülök…
Ülök a számítógépem előtt. Nézem a képernyőt: a TV5, a France 24, a CNN képeit. Fölváltva. Hol Párizst, a kóser zöldségest, hol a Charles De Gaulle reptér közelében a gyárat. Már vannak újabb halottak is. Tudom, lesznek még többen is. De akik benn vannak, ők még élnek. Most éppen minden mozdulatlan. Állnak az autók, nem repülnek a madarak sem. A fák is mozdulatlanok. Már a katonák is leültek a támaszfal mögött. Csak a riporterek ideges hangja(i) hallatszanak. Meg a szakértők értelmezései. Ők ingben, nyakkendősen, konszolidáltan. Vannak, akik zakóban magyarázzák a megmagyarázhatatlant. Látszólag nem történik semmi.
Miközben éppen, percről-percre törik össze világunk. Már semmi sem lesz úgy, ahogy eddig volt. Már megint ŐK és MI leszünk. Vagy MI és ŐK. Már megint körül fogunk nézni. Már megint figyelni fogjuk egymást. Már megint több lesz a zár. Több a riasztó. Óvatosabban fogunk viccelődni. Óvatosabban fogunk nevetgélni. Megint elkezdünk figyelni a mögöttesre. A sorok között kimondatlan üzenetekre. Megint újra kell tanulnunk mindent…
2015. január 9.
Videók…
Megnéztem a videót. Párizsból. A háztetőről vették föl. Néhány órával ezelőtt. Lövések. Egy férfi elesik. Mozog, nem tud fölkelni. Két álarcos férfi kiszáll egy fekete kisautóból. Odamennek hozzá. A fekvő férfi hárító kézmozdulatot tesz. Az egyik álarcos kíméletlenül fejbe lövi. Kétszer. Kivégzi. Visszamennek a kiskocsihoz. Elhajtanak.
Megnéztem újból a videót. A 2007-ben Bagdad külvárosában készültet. A célkeresztet. Mögötte az utcán mozgó újságírót, és a fényképészt. Ahogy fölporzik az út. Ahogy esélytelenül menekülnek. „Mind a nyolcat leszedtük.” „Szép vadászat volt, köszönöm mindenkinek.”
Idegesen állok föl a székről. Görcsben van a mindenem. Menekülök, rohanok a vécére. Nem bírom sem gyomorral, sem tudattal.
Hány videó készül még? Vége lesz ennek valamikor?
Mi kell ahhoz, hogy vége legyen…
2015. január 7.
Végjáték 35.
Ellentámadás
– hívja föl a Lázár Janót
– máris hívom
– Lázár vagyok
– nincs sok időm: készülök a Merkelre, meg a Putyinra
– hallgatom, Vezérem
– ellentámadásba kell átmennünk, nem vonulhatunk örökké vissza, nekünk még nincs Szibériánk
– erről is akar majd tárgyalni a Putyinnal?
– ne bomolj, viszont unom már ezt a sok tüntetést
– pedig sokat hoz a konyhára: így demokratáknak látszunk, nem annak, amik vagyunk
– ezt tudom, de zavar az a sok delete Viktor, meg „Orbán takarodj”, úgyhogy módosítsátok a gyülekezési törvényt
– már a ki Gulyás hozzá is fogott a szövegezéshez a laptopján
– tegye bele, hogy „O” és „V” betűkkel kezdődő feliratokat nem lehet majd a táblákra írni, és a takarodj szó előtt is „Gy” betűvel kezdődő szónak is kell állnia
– már szövegezzük is
– meg mi az, hogy hetek óta táboroznak a felújított Kossuth téren
– mi is ezt tettük annak idején
– az rendben volt, mert rendben volt, de most nincs rendben
– én is azt mondom, Főnök
– de ez nem elég
Tovább a folytatáshoz
A tüntetésekhez…
Az elmúlt napokban erősödött a vita arról, hogy a sokasodó tüntetések szervezői és a pártok hogyan viszonyul(ja)nak egymáshoz (velük vagy nélkülük); hogyan kell értékelni a ez elmúlt 25 év fejleményeit (mindent a kukába vagy vannak megtartandó értékek is); mi legyen a tüntetések célja (részcélok elérése, az Orbán kormány megdöntése vagy/és egy új rendszer kiépítése); milyen kifutás várható (mennyire profik, mennyire átgondoltak, mennyire amatőrök a szervezők).
1. Nézzük a tényeket, az ellenzéki pártok
• nem tudták megválaszolni azt a kérdést, hogy minek tartják az Orbán-rendszert:
o demokráciának,
o puha diktatúrának,
o fasisztoid képződménynek,
o ki is Orbán Viktor: McCainnel szólva, egy neofasiszta diktátor, vagy valaki más;
• képtelenek voltak tárgyalásra (de még informális egyeztetésre) kényszeríteni Orbán Viktort;
• az elmúlt öt év alatt nem tudtak egy igazi, jelentős, nagy tömegeket megmozgató rendezvényt összehozni;
• nem tudtak választ adni a társadalom többségét nyomasztó kérdésekre, még rosszabb: a kérdéseket sem fogalmazták meg.
Mindezek miatt (talán akaratukon kívül, mégis) kollaboráltak az Orbán-rendszerrel, asszisztáltak annak kiépüléséhez és nem értették meg, hogy a társadalom miért nem hisz nekik, miért nem támogatja őket. Azt a „hiú ábrándot” keltették, hogy demokratikus választásokon le lehet váltani az Orbán kormányt, csak akarni, összefogni, erősnek kell lenni. Miközben 37%-kal kétharmadot lehet elérni!
2. ’89 egyik legfontosabb ígérete, hogy szabadság és nagyobb esély lesz a fölemelkedésre, a szociális biztonságra, a nyugatos életre – legalább is a széles tömegek, a döntő többség számára – megvalósulatlan álom, illúzió maradt. Sőt: megmagyarázhatatlanul és ezért elfogadhatatlanul, továbbá elviselhetetlenül nőttek az egyenlőtlenségek; a társadalom jelentős része nyomorban, egyre nagyobb része a nyomor felé taszítottság rémében él. Esélyt sem kap a visszakapaszkodásra. Erre a helyzetre már nem fogadja el azt a választ, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér; egy kicsit húzd meg magad, rendbe tesszük a költségvetést, aztán majd jobb lesz neked is. Csalódott a képviseleti demokráciában is, hiszen képviselői nem őket képviselik, hanem valami mást, megfoghatatlan és érthetetlen erők szerint döntenek. És – velük ellentétben – gazdagodnak, urizálnak, lenézik és megvetik szavazóikat. Folyamatosan hazudnak nekik. Csalódtak bennük!
3. A tüntetők és a szervezőik változást akarnak! Nem fölfordulást, nem ugyanazt, ami eddig volt, csak az ő vezetésükkel, hanem valami egészen mást. Szabadságot is, és nagyobb egyenlőséget is! Beleszólást ügyeik intézésébe, esélyeket egy jobb életre, egyáltalán az életre. Ahogy eddig mentek a dolgok, úgy nem mehetnek tovább. Az eddig megfogalmazott célok, módszerek, kezdeményezések nem vezettek eredményre. Még nem látják tisztán: hogyan csinálják, merre induljanak, milyen eszközökkel éljenek. De már hozzáfogtak.
2015.01.06.
Végjáték 34.
Hajrá Magyarország, Hajrá magyarok…
– Főnök, 320 forint az euró
– na és akkor mi van, a svájci frank is megy fölfelé
– a morgás erősödik
– ez a gaz oligarchikus amerikai goodfriendek műve, mindenütt ezt kell hirdetnetek
– ez már megtörtént, de a zemberek más tévéket és más rádiókat is hallgatnak
– mondtam, hogy meg kell alakítani a közszolgálati hírösszefoglaló és egyedül sugározható, igazi magyar adókat
– de prüszkölnek a sugárszóró társaságok
– akkor utasítsátok őket, hogy az első 10 helyre csak a közszolgálati adók kerülhetnek
– de hát nincs is annyi
– akkor addig kezdjék az elsővel, amíg a végére nem érnek
– ez jó, de megy a balhé a megyei matricák miatt is
– mi a baj velük, mi mindent az emberekkel, az emberekért, akarom mondani magunkért teszünk
– nekünk majd nem kell fizetnünk?
– hogyan kéne: mi mindannyian közszolgálati autókkal járunk
– aztán már megint havazik
– majd átülnek
– de ha lezárják a tiltakozók az utakat, akkor nem lesz hova átülni
– mondtam, hogy nem jó az a gyülekezési törvény, túl liberális, hát nem értettétek meg, hogy mindent illiberálissá akarok tenni
Tovább a folytatáshoz
Békebeli…
„BÉKEBELI…”
Babuka, nagynéném, második anyám, sokat mesélt nekünk a háború előtti világról, életéről, Husikáról, gyereklány anyám tanítgatásáról, az iskolai fölkészítéséről, a cukrászdában elköltött pengőkről. Aztán fátyolos szemmel, de határozott, mégis huncut hangon számtalan udvarlójáról, Bandi bácsival kezdődő szerelméről. Akkoriban is, és később is, sokat ugratták egymást testvérével, nagyanyámmal, Lilkóval: ki udvarolt az egyiküknek, ki a másiknak, ki kísérte haza a lyányokat, ki kapott, ki lopott először csókot tőlük, ki milyen messzire jutott… Vissza-visszatérő nosztalgiával emlékeztek a szép, a letűnt, „békebeli”, háború előtti korszakra. Én nem értettem ezt a sóvárgó, már soha meg nem valósítható vágyakozást: nekem a poros könyvek semmi kedveset nem tartalmaztak arról a korról. Nem is értettem, fogtam föl: mi az, hogy „békebeli”.
(Most a gyerekeink vannak így az „átkossal”, a lenézett, agyongyalázott „Kádár-korszak”-kal. Nem értik, miért anekdotázunk olyan sokat azokról az időkről, azokról az évekről, hiszen akkor minden „olyan rossz” volt.)
Most, 2015. január elsején is földereng egy régi, „átkos”-beli január elsejei emlék. Akkoriban, a ’70-es években a Szilveszteri bulit családi körben töltöttük. A Fehérvári úton laktunk, egy kétszobás, 54 m2-es, lakótelepi lakásban. Mi négyen valamint Babuka és férje, Bandi bácsi együtt búcsúztattuk az Óévet. Ment a Tv, a fő attrakció. Komlós biztosan beköszönt, talán Brachel Szigfrid is mulattatott bennünket, és „Drága szíveim…” szólhatott Hofi Géza is. Jól mulattunk, megittuk a pezsgőt, vörös bort is iddogáltunk. Jócskán áttáncoltuk magunkat az újévbe, talán már pirkadt is. Persze reggel iszonyú fejfájással, nyomott hangulatban ébredtem. Anyámék már megreggeliztek, kaptam én is valamit. Aztán apám azt mondta: kapd össze magad, megyünk a Gellértbe, úszunk egyet. Villamossal mentünk, hamar odaértünk. A rácsos tetejű kabinban vetkőztünk, majd úsztunk a hideg vízben is, és áztattuk magunkat a melegben is. Aztán hajszárítás, öltözködés, és mentünk a Gellért presszójába. kávé apámnak, habos kakaó nekem. Akkor villant be, csak egy pillanatra, észre se vettem, de ma már tudom: „békebeli” volt.
2015. január 1.