2015. augusztus hónap bejegyzései

„Ez jár nekünk…” – kontrasztok

ami járI.
„Ez nekem jár” – mondta a miniszterelnök, csak ne mi nyerjük a legtöbbet.
„Ez nekem jár” – mondta Mészáros Lőrinc, mert én vagyok a miniszterelnök felcsúti helytartója, és a feleségéé a Pancho Aréna földterülete.
„Ez nekem jár” – mondta a trafikbérlő, mert én tagja vagyok a Fidesznek.
„Ez nekünk jár” – mondta Gyárfás Tamás, mert az olimpiai ponttáblázaton benne vagyunk az első tízben, és eddig csak mi nem rendeztünk Olimpiát.
„Ez nekem jár” – mondta Orbán Gáspár, a Videoton visszavonult labdarúgója, mert az én apám a magyarok miniszterelnöke, és beült a labdarúgó VB döntőjén a miniszterelnöki VIP páholyba.
„Ez nekem jár” – mondta Orbán Rachel, mert az én apámat úgy hívják, hogy Orbán Viktor, és én már a saját lábamon állok, azzal svájci barátnőivel beült az Operaházban a Királyi páholyba.
„Ez nekem jár” – mondta Szijjártó Péter, mert külügyminiszteri fizetésemből és az eddigi életem során fölhalmozott vagyonomból, meg az ősök vagyonából tellett rá, azzal beköltözött luxusvillájába.
„Ez nekem jár” – mondta Deutsch Tamás, amikor átvette az MTK tulajdonjogát, mert nekünk futotta rá, és különben is Fidesz alapító tag vagyok.
„Ez nekem jár” – mondta Lázár János, mert én annyit is érek.
„Ez nekem jár” – mondta Ákos, amikor átvette a trafikokat is, mert én mindig ott ültem töltelékként az emelvényen a szeretett miniszterelnökünk mögött.
„Ez nekem jár” – mondta Handó Tünde, mert az én férjem a Szájer József, aki a miniszterelnök harcostársa, amikor elfogadta a kinevezését.
„Ez nekem jár” – mondta Harrach Péter, amikor a képviselői fizetése mellé megkapta a nyugdíját is, mert én híven szolgálom az én istenemet: Orbán Viktort.
„Ez nekem jár” – mondta Rogán Antal, mert én vagyok a Rogán Antal a Fideszben, amikor beköltözött a Duna-parti luxus villájába.
„Ez nekem jár” – mondta Matolcsy György MNB elnök, mert én vagyok az elnök és Orbán Viktor jóembere, amikor fölemelte fizetését pofátlan mértékkel.
„Ez nekem jár” – mondta Rogán Antal felesége, Cecília asszony, amikor alkalmazni kezdett egy sajtóreferenst.
„Ez nekem jár” – mondta Orbán Viktor, Kövér László, amikor létrehozták a TEK és az Országgyűlési Őrezred őrző-védő fegyveres testületeket, mert mi vagyunk a miniszterelnök meg a házelnök.
„Ez nekünk jár” – mondta a CÖF, mert mi vagyunk a kormány civiljei, amikor átvették a költségvetési támogatásukat.
„Ez nekünk jár” – mondta a Századvég, a Nézőpont, a Heti Válasz, a Lánchíd Rádió, mert mi tudjuk, merről fúj a szél, amikor megkapták az állami támogatásukat.

II.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a nyugdíjasoknak, amikor elvette a 13. havi nyugdíjat, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a pedagógusoknak, amikor nem adta oda a beígért béremelést, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a rend-védelmiseknek, amikor nem adta oda a beígért béremelést, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a szegényeknek, amikor megszüntette a szociális segélyezést, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a munkanélkülieknek, amikor megalkotta a közmunka rendszerét éhbérért, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a dolgozóknak, amikor bevezette a lineáris adózást, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a kivándorlóknak, amikor növekedett a munkanélküliség, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a korábbi trafikosoknak, amikor elvette tőlük a trafikjukat, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány az embereknek, amikor vasárnapra bezártatta a Plázákat, mert most megszorítunk és pihennetek kell.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a liberálisoknak, melegeknek, zsidóknak, embereknek, amikor csökkentette jogaikat, mert most megszorítunk.
„Ez nektek jár” – mondta a kormány a bevándorlóknak, mert ez a mi országunk, amikor Tovább a folytatáshoz

Mennyiféle – annyiféle

ceruzakI.
Mennyiféle ember
Ugye milyen jó
Mennyiféle tudás
Ugye milyen jó
Mennyiféle szokás
Ugye milyen jó
Mennyiféle vallás
Ugye milyen jó
Mennyiféle tudomány
Ugye milyen jó
Mennyiféle kérdés
Ugye milyen jó
Mennyiféle válasz
Ugye milyen jó
Mennyiféle kudarc
Ugye milyen jó
Mennyiféle bánat
Ugye milyen jó
Mennyiféle akarat
Ugye milyen jó
Mennyiféle hála
Ugye milyen jó
Mennyiféle bolyongás
Ugye milyen jó
Mennyiféle szépség
Ugye milyen jó
Mennyiféle szerelem
Ugye milyen jó
Mennyiféle ölelés
Ugye milyen jó
Mennyiféle sikongás
Ugye milyen jó
Mennyiféle érzés
Ugye milyen jó
Mennyiféle borzongás
Ugye milyen jó
Mennyiféle választás
Ugye milyen jó
Mennyiféle ember
Ugye milyen jó

II.
Annyiféle ember
Ugye milyen kovász
Annyiféle tudás
Ugye milyen kovász
Annyiféle szokás
Ugye milyen kovász
Annyiféle vallás
Ugye milyen kovász
Annyiféle tudomány
Ugye milyen kovász
Annyiféle kérdés
Ugye milyen kovász
Annyiféle válasz
Ugye milyen kovász
Annyiféle kudarc
Ugye milyen kovász
Annyiféle bánat
Ugye milyen kovász
Annyiféle akarat
Ugye milyen kovász
Annyiféle hála
Ugye milyen kovász
Annyiféle bolyongás
Ugye milyen kovász
Annyiféle szépség
Ugye milyen kovász
Annyiféle szerelem
Ugye milyen kovász
Annyiféle ölelés
Ugye milyen kovász
Annyiféle sikongás
Ugye milyen kovász
Annyiféle érzés
Ugye milyen kovász
Annyiféle borzongás
Ugye milyen kovász
Tovább a folytatáshoz

Mese a Bérkocsis utcából …

11899855_1627033867555542_7762909411096329974_nHol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, sőt, még azon is, a nagy tengeren túl, a kietlen Afganisztánban élt egyszer egy fiú. Csendesen tengődött édesanyjával, édesapjával és testvérével a hegyek között. Nem volt létezésükben semmi különös, hacsak az nem, hogy – több mint 30 millió afgán társukkal együtt – örökös háborúban kellett élniük. Hol észak felöl, hol meghatározatlan messzeségből jöttek a gépek; volt, amikor csodálatosan nagyok, volt, amikor egészen kicsik. De a bombák, a bombák, mindig ugyanazt csinálták: váratlanul és kiszámíthatatlanul pusztítottak mindent, amit értek, hol házat, hol „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát”; néhol fegyveres és fegyvertelen embereket, gyerekeket válogatás nélkül. A gyerekek semmit sem értettek, a boldogságot csendben mérték: egy nap csend, kicsi boldogság; kettő, lehet messzebbre is elkóborolni; három nap, már maga a mennyország, mert lehetett találkozni a rokonokkal, szomszédokkal is. Ilyenkor beszélgettek, játszadoztak, kergették a labdát. Ekkortájt egyre több vért láttak, sebeket, bicegő, egyre szomorúbb embereket. Viszont sokat tanultak: vérzést elállítani; sebet mosni, bekötözni; lázat vizes ronggyal csillapítani. De ezek, a harmadik napok, ezek a páratlan napok egyre ritkábbak lettek életükben. És tovább romlott a helyzet, már a szomszédok is ölték egymást, már abbamaradtak a látogatások is, minden reménytelenné vált. Apát is megölték.

És akkor elindultak. Meg akartak érkezni. Valahová, ahol harmadik napok vannak minden nap. Ahol lehet boldogulni. Mentek hegynek föl, völgynek le. Aludtak a földön, az erdőben. Hozzácsapódtak másokhoz, felnőttekhez, gyerekekhez, akik ugyanúgy keresték a csendet, ahogyan ők is. Sehol sem fogadták őket szívesen, sehol sem értették őket, sehol sem mondták nekik, hogy itt megpihenhettek. Már kerülték a találkozásokat, már inkább csak úttalan utakon haladtak. De a határokon át kellett jutni, és az egyiknél a fiú egyedül maradt, elvesztette maradék családját is. Így jutott el a Bérkocsis utcába, a VIII. kerületbe Budapesten. Beállt az önkéntes konyha előtt ebédre várók közé, amikor egy részeg, hajléktalan türelmetlenné vált és belecsapott a konyhához vezető lépcső tetején lévő üvegajtóba. Az üveg szétvágta a karján az ütőerét. Azonnal rengeteg vért veszített, minden vérben úszott. Akik ott voltak, teljesen lesokkolódtak, egyedül a fiú ugrott oda, az övével elkötve a férfi karját. „Én is ember vagyok, Ő is Tovább a folytatáshoz

Krétarajz

orban_rajzkrétarajz

Az egyik krétával rajzol a betonra
a másik szotyit köp szomszédja lábára.
Emez király lesz, ha a csillagok akarják
az meg földönfutó: csillagok takarják.

Ennek gyógyszer a rajz, a vonalkák,
legalább betonon legyenek angyalkák.
Annak kábszer, cuccocska a szotyi,
kómába, végre kómába akar kerülni.

Ennek neve van: mocskos bevándorló
annak szobra: örökké bámulandó.
Ez „köztisztasági szabálysértő”
az meg hazug, lopós, nem is kéregető.

Ezt kergetik, kiverik, mint a rühes kutyát,
azt becézik, áldják, kezét csókolgatják.
Ennek egy pohár víz maga a mennyország,
annak semmiség az ország.

Ez menekül, hegyen-völgyön- bokron át,
nem lelé sehol sem elhagyott otthonát.
Az tűzzel-vassal, álnok törvénnyel védi hatalmát,
visszahozza a ius primae noctis jogát.

Az egyik krétával rajzol a betonra
a másik szotyit köp szomszédja lábára.
Tovább a folytatáshoz

Mi lesz? Most akkor mit csináljunk …

Mi lesz? – hangzik el a jóindulatúan provokáló kérdés. Mi lenne – jön rá a válasz. Hiszen még mindig ugyanúgy kérdezünk, ugyanúgy és ugyanazt válaszoljuk. Még mindig ugyanolyan fátyol van a szemünk előtt, még mindig ugyanabból a kottából játszunk. Még mindig azt gondoljuk, hogy majd visszajövünk, és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Föl sem merül bennünk, hogy mi már nem jövünk, hogy valamit elba@tunk és hogy már nem is kellünk. El sem gondolkodunk azon – na, jó, a vécén egyedül talán –, hogy ami most történik az országban, azt valahol mi indítottuk el, vagy legalább is el akartuk indítani, meg akartuk csinálni. Talán nem így, talán nem ennyire drámaian és fájdalmasan, de mégis. Hiszen (a demokratikus jogok megnyirbálásáról most nem beszélek) mi is a „jaj, csak túl ne lépjük a költségvetési hiányt” – fétis lázálmában égtünk. Meg ne haladjuk már a bűvös és mindmáig szakmailag támadható 3 százalékos hiány mércét, amit aztán természetesen mindig meghaladtunk, már ahogyan az egy rendes rettegőtől elvárható. Hát persze, hogy a szociális, az egészségügyi, az oktatási kiadások csökkentésével próbálkoztunk, a költségvetés funkcionális átalakításában bíztunk; hát persze, hogy megszorításokat alkalmaztunk, hogy csak még egy kicsit, aztán majd kinőjük, és akkor kapnak majd az alullévők is. Hogy közben már akkor elkezdtek tönkremenni, csődbe jutni, munkanélkülivé válni. Folytassam? Hogy csak még egy kis reform, mert mindent reformoknak állítottunk be: mint ahogyan az ma is történik. Csak mi majréztunk; csak mi szégyenlősek voltunk: féltünk a következményektől (ami amúgy is bekövetkezett, akaratunkon kívül); a múlttól és ezért a jövőtől is. Emlékeztek a vitára: reform-diktatúra kellene, a dél amerikai országokban ez milyen jól és gyorsan vezetett eredményre, Szlovákia, Lengyelország, mennyi jó példa. Pedig náluk sem, máshol sem; és nálunk sem fog ez az út sehova sem vezetni. Nézzétek meg, Orbán élt a hatalom eszközével, sőt visszaélt vele: a hiány lent van, tartósan lent van; az infláció a mélyponton, a kockázati felár elviselhető. Csak közben: hogyan élünk, miben reménykedünk, miben bízhatunk? Kitántorgott többszázezer ember, a nyomor, a gyerekéhezés, a kilátástalanság elviselhetetlen.

Mi lesz? – hangzik el a jóindulatúan provokáló kérdés. Mi lenne – jön rá a válasz. Majd összefogunk. Majd találunk egy karizmatikus vezetőt: Gyurcsányt, Tóbiást, esetleg Schiffert? Vagy valaki mást, aki kívülről is tudja és fújja. Akinek jó a hangja, akikre a nagymamák és az unokák is összecsücsörítik a szájukat. Kotta nélkül is. És hol a kotta? Tényleg nem kell kotta? Tényleg azt gondoljuk, hogy lehet kotta nélkül? Rutinból, az eddig játszottakból, csak most nem 45-ös, hanem 78-as fordulaton? Akkor most: komoly vagy könnyűzenét akarunk játszani! Meglátjuk, majd jön az magától. Hiszen még azt se (tudjuk) mondjuk, hogy mi a legfőbb baj, hogy mi az eredendő bűn: a kígyóra már mutogatunk, de hol az alma?! Emlékszem, a József Attila (!) Gimnáziumban az egyik történelem óránkra. Palotás tanár úr azt kérdezte tőlünk: miért volt eleve halálra ítélve a Dózsa György-féle parasztfelkelés. Nem tudtuk a választ, ahogyan ma se tudjuk. Mert nincsen kottánk.

Mi lesz? – hangzik el a jóindulatúan provokáló kérdés. Mi lenne – jön rá a válasz. Megy minden tovább majd, a maga útján. A diktatúrák, a fasizmusok – mert nálunk, itt és most már az van – belülről és maguktól, csak úgy nem múlnak ki. Még érnie kell itt mindennek. Még kellenek a tragédiák: cigány-gyilkosságok; idegenellenesség, gyűlöletkeltés a másság és a bevándorlás ellen; „… árvaság, korai öregség,/elmebaj, egyke és sivár/bűn, öngyilkosság, lelki restség…”. Folytassam? Még érnie kell: kisvasút, vizes vb, olimpia, csak merjünk nagyokat álmodni. Hisz Tovább a folytatáshoz

Nem érzem jól magam …

Nem érzem jól magam. Itthon. Ebben, „… e lángoktól ölelt kis ország”-ban, ahol most nem üzen nekem a bakter; ahol nincs már mesélő sem, aki meséljen nekem, hogy ne szökjön rám „hirtelen az éj”; ahol napról napra „…uszulnak ránk új ordas eszmék…”; ahonnan úgy hiányzik egy, a valódin túlmutató, igazmondó európai.

 

Díjátadás

orbán hosszú kép

Kedves nézőink, kapcsolják be öveiket, menjenek ki még egyet vizelni a lakásuk legkisebb helyiségébe, tegyenek egy sört maguk mellé, kezdődik az est legnagyobb futama, amit mindenkinek látnia kell. Forr, pezseg az uszoda és a nézőtér is, még nem dőlt el semmi, vajon mi lesz a végeredmény, hiszen két fenomenális, vagy még annál is káprázatosabb csillag, akarom mondani narancs fog itt és most találkozni egymással: ORBÁN VIKTOR és GYÁRFÁS TAMÁS. Erre várunk már mióta, erre a pillanatra, mert ez biztosan felejthetetlen lesz, még unokáink is látni fogják: erre fognak emlékezni és erről fognak beszélni. És már szólítják is őket, a XXI. század Charles de Gaulle-ját és a szabaduló művész Harry Houdini-ját, a század két legnagyobb gladiátorát. Már látom is őket, ott toporognak a bejáratnál, de most akkor kapcsoljuk inkább állandó szakértőnket, hogy mondja be a várható eredményt, meg amire számíthatunk.
Nem kell izgulnunk, mert két, nagyon jól fölkészült harcosról van szó, akik egész életükben erre készültek; már számtalanszor voltak ilyen kiélezett helyzetben és mindig megtalálták a helyes válaszokat: ha kellett a liberális mezt zokszó nélkül lecserélték neo- konzervatív bő gatyára, az ateista kőlapokat imazsámolyra, a szabadságot pengés kerítésre; sőt a Napkeltét is nyugtalan éjszakákra. És most itt vannak ők, a magyar hősök, akik megdobogtatják a nagymamák és a rezsicsökkentők szívét is, az Olimpia-imádókról nem is beszélve. Csak nyerhetnek, és ha nem, akkor is csak nyerhetnek. De mindjárt indulnak, kapcsoljunk vissza a helyszínre élőbe és ízibe, de előbb egy kis reklám, mert még nem mindenki tudja jól a leckét, hogy a magyar reformok működnek!
És már újra itt vagyunk, az aréna morajlik, zúg; az izgalom úgy hág a tetőfokon, mint az első kutyám a fotel lábán, amikor rájött a tetőfok és nem volt a közelben egy szuka. Végre jönnek, mit jönnek: vonulnak be, most Tamás van előrébb, most meg Viktor, és még mosolyogni is van erejük, és csak jönnek és jönnek: gyere Viktorkám, gyere, gyere, már csak néhány lépés, már annyi se, ki kell bírni, a fájdalmakat, a sok fölösleges bevándorló vádló szemeit, a sok marhaságot a Parlamentben, Tusnádfűrdőn, a nyálas kézcsókokat meg a Putyin lenézését, Tovább a folytatáshoz

Lökjük a rizsát …

jaBeszélgetünk. Szűk, baráti körben. Semmi különös, folyik a szokásos diskurzus. Mi van a gyerekkel, hova mentek nyaralni, a kutya milyen aranyos volt már megint, jó a hajad, tulajdonképpen minden rendben van. Beszélgetünk.
Aztán belecsapok a lecsóba. Nyílt fasizmus ma még nincsen nálunk, hiszen mi is itt vagyunk és lökjük a rizsát – mondom, de ez már mégis csak az. És tudtok olyan országot mondani, ahol a fasizmust belülről győzték le? Nahát, akkor most, hogy is van ez? És tudjátok, mi a legnagyobb baj, hogy elfogadjuk, hogy kezdünk hozzászokni, hogy keressük a lehetőségeket a zárt keretek között is, hogy beilleszkedünk, és még mindig reménykedünk abban: majd mi jövünk és akkor jó lesz. Szóval: a kollaborálásunkkal teljességgel legitimáljuk a rendszert, hozzájárulunk a továbbéléséhez, sőt, egyre jobban berendezkedünk. Az ember már csak ilyen.
A kis csönd után óriási hangzavar támad, ahogyan annak már, egy ilyen szűk körű, baráti beszélgetésen lennie kell. Élni kell, miért baj, ha valaki küzd a boldogságáért, a gyerekei jövőjéért, egy kis szeretetért, utazásért, kocsiért? Jobb lenne, ha itt hagynánk ezt a kib@ott országot, hová menjek, minden ideköt – adja meg a kontrát valaki. És mért baj, ha örömöt okoz a munkám, ha azt csinálom, amit akarok, még pénzt is keresek vele – folytatja más. Nézd meg, milyen népszerű a Jakubcsek műsora a köztévén, mennyien nézik, mi lenne a baj vele – replikáz a harmadik. Szóval nem lehetek boldog, mi van akkor, ha mégis, ha boldogtalan vagyok, akkor sem változik semmi, akkor meg – zárja le a tirádát a negyedik.
Aztán valaki nagyon halkan, szinte alig hallhatóan azt mondja: dolgozni, csinálni, élni kell. De kerítést építeni; cigány, és zsidóvicceket szó nélkül hallgatni; Kövér Lászlóval egy gyékényem szidni a kommunistákat; a budapesti olimpia rendezéséért pénzért beszállni; Orbán Viktor gazemberségét bölcs politikai, államférfiúi cselekedetként beállítani; egyházi vezetőként az Tovább a folytatáshoz

Eltűnve

eltunt_0-760x400– Főnök, nagyon jól csinálja
– mire gondolsz, Antikám
– hogy eltűnt a láthatárról, és mégis itt van
– hát persze, csak nem fogok magam részt venni a dagonyázásba, meg tudjátok azt csinálni nélkülem is
– igen, elég sokan vagyunk, de már kezdünk nem elegen lenni
– ne mondd már, a kerítés megint összehozott minket
– ez már igaz, meg a börtöntöltelékek is szépen dolgoznak, de most meg elkezdték megrongálni az építményünket, amit maga Makovecz is megirigyelhetett volna
– csapjatok nagy ribilliót a gaz rongálóknak
– mit csináljunk majd a sok állattetemmel
– mivel
– már a vadászaink is elkezdtek aggódni
– nyugtassátok meg őket, a Lázár Janónak is, meg a fehér lovas Semjénnek is olyan jó dumájuk van
– meg lesz, Főnök, de mit mondjunk a fociról
– bízzátok a riporterekre az M4-en, azok már tudják, mit kell mondaniuk, ki lettek tanítva
– és mi legyen az olimpiával, már a bostoniak is visszaléptek
– akkor jobbak az esélyeink, meg a Gyárfás is egészen jól érvelt mellette, sokban lesz ez neki
– nagyon jó a visszhangja a tusnádfűrdői beszédnek
– már bánom, hogy nem egy napóleoni idézetet mondtam, azt is bevették volna, ez egy ilyen ország, teljesen nyugodt vagyok
– István is tud nyugodtan aludni?
Tovább a folytatáshoz

Viták

káosz és rend1.
– páros
– páratlan
– számtani sor
– mértani
– elmész te a francba
2.
– „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
– mi a lófaszt akarsz?
3.
– „Mellézuhantam, átfordult a teste/s feszes volt már, mint húr, ha pattan./Tarkólövés./Így végzed hát te is,/súgtam magamnak,/csak feküdj nyugodtan.”
– rohadt zsidók
4.
– alapjövedelem, mert már meg lehet csinálni
– persze, hogy megint én fizessek a rohadt, lógós cigányoknak
5.
– korlátozni kell a versenyt, hogy jusson az éhezőknek is
– milyen demagóg marha vagy
6.
– Krisztus zsidó volt
– milyen baromságot tudsz kitalálni
7.
– ezt a könyvet el kell olvasni
– most szívatsz?
– nem, de tényleg
– adj inkább füvet
8.
– a gyerek kiment Angliába
– verted?
– nem
– nem adtál neki pénzt?
– de, mindenben támogattam
– akkor az egy „hülye-gyerek”
9.
– éhes vagyok
– menj el dolgozni
– nincs munka
– menj el közmunkásnak
– abból nem lehet megélni
– mért, hányszor akarsz enni egy nap?
10.
– így nem lehet élni
Tovább a folytatáshoz