Öt, ha ma sem, akkor már hét napja nem jön. Ez nem jó hír. Mert visszapattant. Az orosz bank. Mert az a mocsok Brüsszel. Öt napig nagy „kuss” volt. Aztán kitudódott. Mert „jönnek a csehszlovákok…”. Most csak a csehek. A MOL részvények bezuhantak. A piac már csak ilyen. Ha gáz van, pontosabban nincs olaj, akkor coki. A MOL persze azonnal lépett. Fizetett a „zorosz” helyett. Talán barterben. Erről csönd van. Üzleti titok. Esetleg a csehektől megtudod majd. A „magyar katonatiszt” fizetett. Mert ez volt az érdeke. A MOL-részvény újra szép lesz, méltó… Persze „leveri” majd rajtunk az „előre és helyette” fizetést. Ez a piac. Emlékszem, annak idején, mikor az államigazgatásból egy svájci-belga-magyar Kft-hez kerültem, mennyire más lett minden: azonnal érzékeltem, jól vagy rosszul cselekedtem; ha jól, mert nőtt a profit, a tulaj azonnal pénzben jelezte elégedettségét, ha rosszul, azt is. Bezzeg az államigazgatásban csak hümmögés volt, értsek abból. Most is így lehet. Nem. Ma már biztosan nem. Katonaság lett. Mindig jön a parancs. Azt végre kell hajtani. Gondolkodás nélkül. A MOL-nál nem így van. Hogy profit legyen, ahhoz nem elég a parancs. Elemzés, értékelés, döntés kell. Ahhoz meg gondolkodás.
De elcsalinkáztam. Nem várok tovább a csehekre. Abból főzök (egyre drágábban), ami van. A 95-ösön sapka van. Hiány is. A másikból korlátot szab a MOL. Bár nincs ehhez joga, hát félreinformál és kér. A szolidaritás nevében. Ami egyébként hiányzik a szótárából. Pontosabban: csak egy reklámtétel. A kiadási rubrikák között. Fedőneve: MZ/X. De most mégis elővette. „Ne spájzolj”, „ne töltsd át a magánból a vállalkozói autódba”, „ne tárold otthon, úgyis megromlik”. A magyar kormány közben kussol. Úszkálnak az Adrián, húsz euróért (bruttó) áldást vesznek, meccset néznek a Groupamában, facebookolnak, hogy „Most is ott kell lenni” („na-ugye”), engedik a fakivágást (miközben abból idén már nem is lesz tüzelő).
„Mi lesz ebből?” – kérdeztem nemrég. Nem lesz semmi. Vagy: ki tudja. Minél később lesz valami, annál nagyobbat fog szólni. De az is lehet: nem. Kárpátalja fölcsillant. Korábban is. Akkor se. Ez nem lehet szempont…
Már nem dolgozom ott. Régóta nem. Már a volt kollégáim sem. Kirúgták, elzavarták őket. Elmentek. Velük ment a hozzáállásuk, az értékrendjük, az igényességük. A szociális érzékenység is. Senkit nem kerestek. Nem igényeltek tőlük semmit. A szakmaiságot sem. Pedig a költségvetéshez az nagyon kell(ene). Persze mi a cél? Csak a hatalomban maradás? Azt se lehet szakmai megalapozottság nélkül. Legföljebb ideig-óráig.
Úgy is megéri?!
Hát: legföljebb olcsó áldást veszünk…
- 08. 10. szerda egyszázhatvanhetedik nap
(Kép: Semjén Zsolt tulajdona)