2022. augusztus 22. nap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(136.)

SZÁMADÁS – ESETT VAGY NEM ESETT, EZ ITT A KÉRDÉS

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

 

Tizenhárom évvel ezelőtt zavartak nyugdíjba. Nem akartam elmenni. Akkoriban próbáltak meghurcolni, besározni, „rossz híremet keltették”, a csahos-sajtó verte is köröttem a habot. Aztán elcsendesedtek, úgy gondolták-látták, „ennek már vége”. Persze megüzenték, te itt a szakmádban nem fogsz már munkát találni, ne is keress: „csak feküdjön nyugodtan…”.

Világéletemben öt-tíz évre terveztem előre. „Akarjon, Vámbéry bácsi!” – és én akartam is, cselekedtem a terveim szerint. De arra, ami 2010-ben és utána történt, arra nem készültem. Nem akartam nyugdíjba menni. Előszőr prüszköltem ellene, tagadtam a megváltoztathatatlanságát, időbe tellett, amire elfogadtam.

 Akkor leírom, kiírom magamból – határoztam el, nem hagyom, hogy belülről szétszaggasson. Talán a családi történetet kellene megírnom, az utat, ahogyan egy szlovákiai faluból eljutott Csömörre, majd tovább és tovább előre egy zsidó család – gondoltam. Kezdjük az én emlékeimmel, a velem történtekkel, aztán az majd kibomlik magától – morfondíroztam akkoriban tovább az ötleten. Kutakodtam, gyűjtögettem, még mindig gyűlik (ahogy „szaporodik az idegen anyag” is a fogamban), sokasodnak a családtagokkal a video-beszélgetések, de érzem: ez már „túl nagy falat” lesz számomra. Közben meg úgy változik, megváltozott a világ, benne Magyarország is: az sem hagyott nyugodni. Hát arról kezdtem el írogatni. Kezdetben a szakmámba vágó témákról, de hamar rá kellett, hogy jöjjek, nem a szakmai viták, véleménycserék korát éljük. Később, mintha napló lenne. Mert minden nap történt, történik valami. Veled, velem és persze (ha akarják, ha nem) velük is.

És írtam és írtam és írtam. Néha mesét is, „ártatlan beszélgetéseket” az unokámmal, egy osztály történetét, a HÉV megállóban a nincstelenek „HOTEL”-éről, a lakhely-nélküliek SPAR-nejlonszatyráról és könyv-olvasásáról is. Talán a szeretetről is Olyan naplószerűen. Meg másképp is. Egy kicsit ironikusan, olykor cinikusan, talán mosolyt is „görbítve” néha az arcokra. A véleményemet. A tehetetlenségemet. Azt vetettem papírra.

Nem nagy ügy. Néha bele-bele olvasok az „ezer oldalas mesébe”, a mesémbe.

Kinek írtam?

Miért írtam?

Változott valami? („Miért e lom? hogy mint juh a gyepen…”)

Abbahagyom az írást, megtisztogatom a pipámat, aztán óvatosan, meggyújtom és megszívom. Érdemes volt? Hisz’ ma nem kérdés: „Lenni vagy nem lenni”! Ma arról ömlik a szó: „Esett vagy nem esett”; „Vette vagy lopta”; „Építse vagy ne építse közpénzből”; „Sírjak vagy röhögjek”!…

Sötétedik. Talán jön az eső. Talán a vihar. Thessza pihen, mindjárt megyünk sétálni.

 

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

  1. 08. 22. hétfő egyszáz-hetvenkilencedik nap