2022. augusztus 14. nap bejegyzései

CSAK EGY HOROGKERESZT – „MI VÉGRE VAGYUNK EZEN A FÖLDÖN?”

CSAK EGY HOROGKERESZT – „MI VÉGRE VAGYUNK EZEN A FÖLDÖN?”

„Horogkeresztet festettek a budai zsinagóga falára” – olvasom a hírt.

Aztán a bejegyzést: „Magyarbánhegyesen született … a 30-as években csaknem négyezren éltek, közülük 63-an voltak zsidó származásúak … majd Auschwitzba deportálták őket … nem tért vissza … A település honlapján erről az időszakról az alábbiakat olvashatjuk: „A háborúban 51-en estek el a magyarbánhegyesi katonák közül. Voltak olyanok is, akik fogságba estek és csak a háború után tértek haza. A környék zsidó lakosságát a Mandel kastélynál gyűjtötték össze és deportálták. 1944-ben sajnos községünkben is szétverték a mozit, néhány évig csak alkalmanként tudott üzemelni…”

Magyarországon zéró-tolerancia van – mondta néhány napja büszkén egy konferencián a magyar miniszterelnök. Közben – az állami médiában, az állami reklám-bevételekkel kistafírungozott lakáj-médiákban, amikor kell, a házfalakon – zavartalanul megy az (állami, hivatalos) uszítás. Persze nem úgy hívják. De mindenki – ki így, ki úgy – érti. És cselekszik is: tiltakozik vagy tiltakozik a tiltakozók ellen, mert nem is „úgy” gondolták; „Ő” és ők nem is „olyanok”. (Mit csináljon a szerencsétlen kormány, ha igény van rá! legalább ne szítsa!)

Leveszem a polcról a könyvet, Paul Johnsonét, „személyes értelmezését”: „Mózestől, Józseftől és Dávidtól Maimonidészen át a modernekig: a Rothschildokig, Disraeliig, Heinéig, Marxig, Freudig, Einsteinig, Schönbergig és Chagallig, Trockijig és Babelig” – szól a fülszöveg. „Miért írtam ezt a könyvet a zsidók történetéről?” – kérdezte „önmagától”. A többi mellett a negyedik ok: „… a könyv lehetőséget adott rá, hogy objektíven, egy majd négyezer évet átölelő vizsgálódás fényében vegyem újra szemügyre minden emberi kérdések közül a legnehezebben megválaszolhatót: mi végre vagyunk ezen a földön?” (Kiemelés tőlem)

Apám Csömörön született, három testvérével ott nevelkedett. A még élő testvérek vissza-vissza járnak Csömörre, ahol már nincs zsidó közösség, Zsinagóga sem. A zsidó temető – a falu végén – szépen felújítva, minden évben megemlékeznek a csömöri polgárok elhurcolt ember-társaikról. Így is lehet. Így kell…

  1. 08. 14. vasárnap egyszáz-hetvenegyedik nap

KÖNYVEK

KÖNYVEK

Szeretem a könyveket. Néha „csak” megsimogatom egynek-egynek a borítóját, „csak” lapozgatom „őket”, beleszippantok a sajátos, semmivel össze nem téveszthető illatba, ami árad belőlük és máris cikáznak a képek, emberek, történetek, amiket „átéltem” miattuk.

Könyvek.

A „nevét is, virágát is tudom” valamennyinek, hisz „Itthon vagyok.” Ha meg akarok nyugodni, leveszek egyet a polcról. Ha meg akarok tudni valamit, akkor egy másikat. Ha emlékezni akarok, már nyúlok is a harmadik felé. Ni-ni, ott meg a szerelem könyve!

Könyvek.

Utazom velük. Előre-hátra a történelemben, a történetemben: az időben is, a térben is. Csodák. Pedig „csak” betűk, szavak, mondatok. Viszont ami belőlük nő: nem „gyönge ág” a fatörzsből! Költők, írók – gondolatok, az egész világ.

Könyvek.

Sötét van. Botorkálok körbe-körbe. Félek. Elakadtam. Már kérdéseim sincsenek. Válaszaim végképp. Hozzájuk menekülök. Rohanok. És máris jönnek a kérdések: honnan-hová, hogyan és miért? És a válaszok: „mellyel az elme tudomásul veszi/ a véges végtelent,/ a termelési erőket odakint s az/ ösztönöket idebent…”.

Könyvek.

A családtagjaim. Hű barátaim. A menekülésemben társaim. De jó, hogy vagytok!

  1. 08. 14. vasárnap egyszáz-hetvenegyedik nap

(ui: ugye te is szereted?!)