(141.)
Az elmúlt napok tikkasztó melege, hőgutája után most borongós időben sétálunk Thesszával a Rákóczi úton lefelé: az én hangulatom az időjárással kvadrál, Thessza tudomást sem vesz a „lóg a lába az esőnek” szürkeségről, boldogan „vadászik-olvas” a bokrok tövéből, a fűcsomókból, az árok-partján heverő gyanús nyomokból. Vajon mire lelt: macska fekhetett ott, vagy egy elkóborolt kutya, netán egy „kivert” félig ember már csak? Vajon mire gondol, következtet a szagokból, nyomokból? Fölemeli a fejét hirtelen, rám néz, mintha kérdezne valamit: miért nem jövök és túrom én is a bokrok alját, hisz annyi érdekesség van ott?
„Hisz egész álló nap én is túrom a földet, a bokrok alját” – felelem a ki nem mondott, föl nem tett kérdésére, „mást sem csinálok, már többen rám szóltak, ne ott keressem a boldogságot, az örömöt…”. Lassan bandukolunk tovább, már az iskolánál járunk, minden csöndes ilyenkor és kihalt, az udvaron a kézilabda kapu is néma mozdulatlanságba dermed, a por is pihen az aszfalton. Most a tanárok „polgári engedetlensége” is hétvégi álomba szenderül…
Közben jár az agyam, a „Kitartás 🇭🇺”, Gelencsér Ferenc bejegyzése, „szaga” nem hagy békén. Hogyan is írta Eszterházy? „A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak. Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak, akkor ez a használat is hozzá tartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése…”, ezt nem tudja Gelencsér? A „pártvezér”? Miért nem tudja? Pedig a bejegyzéséhez kapcsolódó kommentekben figyelmeztették is őt, miért nem veszi le azt a @urva bejegyzést? Thessza megáll, visszafordul felém, mintha megérezné dühömet. A kutya megérzi. A „vezér” nem. Persze, mert neki nincsen négy lába.
Már a HÉV megállónál sétálunk. Minden változatlan: továbbra is ott vannak a „gyanús nyomok” a sövény tövében, üres üvegek, barnás újságfoszlányok, talán korábban takaróként, párnaként funkcionáló rongyok. Nekem arról „mesélnek”: itt emberek „élnek, laknak”, talán most ők is „sétálnak” éppen. Thessza most elvégzi a dolgát, letekerem a speciális zacskót és összeszedem, Thessza már ismeri ezt a „szokásomat”, bár nem érti, de mégis türelmesen megvárja. Már megyünk is tovább.
A „Restiből” a szokásos harsány zaj hallatszik, most csak hárman-négyen kávéznak, iddogálnak, élik a vidéki társasági életüket. „Igaza van Orbánnak, elmennek a pi@@ába azok ott Brüsszelitában, a kerítés nélkül már hol lenne Magyarország?!” – mondja egy borostás üldögélő pasi, és a többi néma csönd. Thessza oda sem fordul, most a gyíkok is elbújtak, sehol nem leli kecses testüket.
Lassan hazaérünk. Thessza megáll a kapunk előtt, várja a kulcs-csörgést, bemegyünk a kertbe, leveszem a nyakáról a pórázt. Itthon vagyunk megint. Egy sétával „rövidebb, lásd, ujra a fogság/ és egy nappal az élet is”.
- 09. 10. szombat egyszáz-kilencvenhetedik nap