(144.)
SZÓLÁS-SZABADSÁG(OT)!
Olvasok. Most is, a séta után. (A legújabb kutatások szerint a gyaloglás segít elkerülni az időskori jellemző és drámai kórt, meghát itt van Thessza is!) De most már újra itthon vagyok, már le is ültem a székembe, kezembe vettem a könyvet.
Most Timothy Garton Ash könyve, a Szólás-szabadság a „soros”. „Szomszédok vagyunk. Az egész világ a szomszédom” – kezdi Ash a „Gutenberg után” fejezetben, már erre a mondatra is összerándul a gyomrom: mennyire másképpen olvasandó mostanában ez a mondat nálunk, mennyire más értelmet kap jelentése Magyarországon és valahol másutt a világban. Mert a „szomszédság” kapcsolatot, ismerősiséget, „együtt-élést”, örömöt és bánatot, talán felelősséget is jelent a másik iránt, mégis (csak) így van értelme az életnek. „És mi mégis” kapálódzunk ellene, legalábbis a miniszterelnök(ünk) szerint mi nem fogadhatjuk el ezt a „fajkeveredő” világot. Pedig ez van: ha akarja, ha nem.
Szóval szomszédom az egész világ! Mert az internet, a mobil-telefon korában ez nem is lehet másképp. Fölgyorsult és közel került minden: Kínában egy városban megjelenik egy vírus; egy tudós föltalálja az ellenszert; megjelenik valahol egy könyv; nyer a Ferencváros; túszokat szed egy terrorista csoport egy városban – és pár másodperc múlva már tudok róla! Mert hír lesz belőlük, olvasandó, megnézendő hír.
És persze „álhír” is.
De egy kis időráfordítás, néhány kattintás, egy kis olvasás és értelmezés: máris lelepleződik az!
Itt van például egy miniszterelnöki állítás: „Háború van. A háború a keleti szomszédságunkban zajlik Ukrajna és Oroszország között… Ukrajna Magyarország szomszédja. Talán ezért is van az, hogy Magyarország álláspontja eltér a többségi nyugati állásponttól.” Ránézek a térképre, milyen érdekes: Ukrajna nemzetközi határvonala 3345 mérföld, és az alábbi hét országgal oszlik meg: Moldova, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Szlovákia, Fehéroroszország és Románia, igaz, közülük több ország nem tagja az Uniónak, viszont a tagok álláspontja mégsem tér el az Unióétól! Aztán itt van egy másik is: „… 2008-ban világszerte, Magyarországon is pénzügyi válság okozott fejfájást. Azokat a gyötrelmeket a bankrendszer, az eladósodás és a devizahitelek idézték elő. Ráadásként nálunk akkor éppen egy cselekvőképességét vesztett, széteső kormány volt hatalmon.” Aztán ráklikkelek egyik barátom oldalára: „a beszéd elhangzása után egy Euro 410,20 egy dollár 424, egy svájci frank 429, egy angol font 459 forintba került. (A romlás egy óra alatt 4-5 Ft/deviza.)” – akkor ki vesztette el a (z ítélőképességét) cselekvőképességét?
Tulajdonképpen örülök: a miniszterelnöknek VAN szólásszabadsága: azt mondhat, amit csak akar! Például jósolhat is, nyugodtan kimondhatja ezt is: „… ha megszüntetnék a szankciókat, az árak rögtön a felére esnének vissza, és az infláció is legalább megfeleződne. Szankciók nélkül az európai gazdaság újra erőre kapna, és el tudná kerülni a fenyegető recessziót”. Hogy ez a (jóslás) állítás mennyire fedi a valóságot? Semennyire. Ez is egy állítás. Leírhatom, kimondhatom én is. Érvelnem(?) sem kell mellette, hiszen a „tagadó állítás” mellett sem voltak számszerűsített, elméletileg megalapozott tények.
Akkor is kommunikálnunk kell!
Hogyan is írta Ash: „Amikor a történész Tony Judt motorikus idegrendszere fokozatosan elkezdett leépülni, s ennek során lépésről lépésre veszítette el az érthető beszédképességét, egy napon – amelyet soha nem fogok elfelejteni – azt mondta nekem, miközben az orrába kötött mesterséges lélegeztetőgép segítségével tudott már csak levegőt venni: „Amíg tudok kommunikálni, addig élek.” (Szünet, gépi belélegzés.) „Amikor már nem tudok kommunikálni” (szünet, gépi belélegzés), az már nem lesz élet.” Kommunikálok, tehát vagyok.”
Persze: felelőssége van a kommunikálónak, de a kommunikációt befogadónak is! Mert a „Szó, veszélyes fegyver!” A látvány is az. Tegnap például megnéztem a meccset. A magyar-olaszt. Mert ma már megint érdemes megnézni a magyar válogatottat, akik (szerencsére nemzetközi, fajkeveredéses) nemzeti tizenegyet alkotnak. A magyar „fiúk” új-régi mezben futottak ki a pályára: most piros-fehér-zöld csík is került a mellükre. Mint annak idején. Az „Aranycsapatnál” is, a Rákosi-korban. Eddig elég volt a piros mez, fehér nadrág, zöld lábszárvédő. Most még a csík is. Kiemel (helytelenül: kihangsúlyoz) valamit. Minek? A kitalálónak ez volt a szólás-szabadsága. Megkapta. Én a meccset néztem és szurkoltam. És persze elgondolkodtam. A látottakon. Nekem ez adatott meg szólás-szabadságként. Megtettem.
Szólás-szabadság van. Ömlenek a hírek. Gyakrabban kell kattintgatni. Ellenőrizni. A hírt. Mindegy honnan jön; ki mondja; jó vagy rossz nekem (neked, neki); mellettem szól-e vagy ellenem: ellenőrizni kell. A házmester büntet; a Junior Prima Díj átvételekor a beszédét nem mondhatja el úgy, ahogyan akarja; az apa abuzálta az úszólányt, aki megszólalt… Mennyi hír! Megannyi történet. Rólam, rólad, rólunk. Meg a szomszédjainkról…
Olvasok. Most is, a séta után. (A legújabb kutatások szerint a gyaloglás segít elkerülni az időskori jellemző és drámai kórt, meghát itt van Thessza is!) De most már újra itthon vagyok, már itt is ülök a székemben, kezembe vettem a könyvet…
- 09. 27. kedd kétszáz-tizennegyedik nap