2022. október hónap bejegyzései

A BENCSIKEK

Mondta. A főBencsik. Csak mondta. Hittel. A többiek meg csöndben, bólogatva, komoly (pofával) arccal nézték. Persze neki – a főBencsiknek – könnyű. Korábban más „hite” volt. Ma ez a hite. Olyan ruhadarab-féle. Volt egy nyári is. Annak idején. Aztán jött az őszi. Azóta azt hordja. Egyre büdösebb. Nem zavarja. Hordja. Rendületlenül.
A többiek is.
Büdösek mind.
A szagos tv-ét még nem találták föl.
Mit is zagyvált össze meg vissza? Hogy aszonta: „Szörnyetegek lepték el a tanári pályát, akik egy szörnyeteg generációt nevelnek fel…”. Nem röhögte el magát. A műsor után lehet. Talán azt is mondta utána: „megint jó voltam!”. Otthon nem tudom mit mond. Otthon is azt, amit csak akar. Szólásszabadság van. Legföljebb az asszonya fejbe-ba@@a. Sodrófával. De azt nem hiszem. Rendes „magyar” családban a férfi az férfi, a tanárhiány meg nő. Hogy miket írok itt össze meg vissza.
Qur@a dühös vagyok. Persze, mert engem is „szörnyeteg” tanárok tanítottak. Szerencsére.
A „bencsikeket” vajon ki tanította? És most ők mire gondolhatnak vajon?!
Nem baj. Hamarosan találkoznak majd a Vityával. Aki megpaskolja majd a hátukat. Mint a Bolsonaroét is.
Aztán mennek a lecsóba.
Mint a Bolsonaro is ment.
De nehéz kivárni…
2022. 10. 31.

 

HALOTTAK NAPJA ELŐTT


Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…

A Bayer-showban. Beszélgetnek. Békésen. A kamera előtt. Senki és semmi nem zavarja őket. A tények legkevésbé.
– Mari, van még egyáltalán Németország?
– Szerintem nincs.

Gondolkodom az idevonatkozó viccen. Aztán az eszembe jut:

– Mari, van még egyáltalán Németország?
– Szerintem nincs.

2022. 10. 31. hétfő kétszáz-negyvennyolcadik nap
(Kép: demokrata hu alapján)

LUJZA ÉS JENŐ

(33.)
(utánzat)
„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”
– Jenő! Akkor most megint meghosszabbítom a veszélyhelyzetünket és kihirdetem a rendeleti kormányzásomat!
– Mit csinálsz, Lujza?
– Én rendes magyar ember vagy állampolgár vagyok, csak azt, amit a kormány.
– És akkor miért hirdeted ki a veszélyhelyzetünket?
– Ugyanazért, amiért a kormány is!
– Nem értelek, Lujza, most is azt csinálsz, amit csak akarsz, nem kell ahhoz veszélyhelyzetet hirdetned!
– Miért, a kormány nem csinálhat azt, amit csak akar?
– De, azt csinálhat.
– Na látod, szóval kihirdettem, amíg nem lesz béke, addig tart!
– Béke? Kivel vagyunk mi háborúban, Lujza?
– Nem tudod, Jenő?
– Nem tudom.
– Hát például a sapkáddal!
– A sapkámmal, meg vagy te húzatva, Lujza: hogy lehet egy sapkával háborúzni?
– Jenő, még ezt sem tudod? Ha az a sapka brüsszeli-mintás, akkor lehet, mert szankciós! Neked ugye magyar „ársapkád” van, Jenő?
– Micisapkám van, amit tőled kaptam annak idején.
– Az már nem jó: vagy magyart viselsz, vagy azonnal vedd le!
– De akkor fázni fog a fejem, amikor kimegyek az utcára!
– Nem mész Jenő sehová, még belegabalyodsz egy élőláncba, aztán nem tudsz kiszabadulni a fogságából!
– Lujza, az élőláncba nem lehet belegabalyodni, azok békés emberek, akik tiltakoznak az oktatás helyzete meg a tanárok bére miatt.
– Igen? És miért nem figyel rájuk a kormány?
– Mert erősnek gondolja magát, mint a magyar paprika! Pedig az előbb-utóbb csípni fog!
– De most még csak csúnyán beszél, nem csíp, Jenő!
– Amit mondanak, arra kell figyelni, az a fontos!
– Értem, Jenő és akkor a kormány mégsem figyel arra?
– Xar@ak rá, Lujza, magas ívben xar@ak rá!
– Hogy beszélsz Jenő, nem ismerek rád: veszélyhelyzetben nem beszélhetsz úgy, ahogy akarsz és egy hónapra eltiltalak az edzések vezetésétől is!
– Mitől tiltasz el?
– Most olvastam, hogy azt a zalaegerszegi holland edzőt az MLSZ megbüntette, mert beszaladt a pályára és lehívta a csapatát, mert huhogtak a kispesti szurkolok!
– Pedig jól tette, Lujza, ez nem állapot!
– Akkor inkább beszélt volna csúnyán, azt észre sem vette volna az MLSZ, el se tiltották volna.
– Biztosan nem, igazad van megint, Lujza.
– Nekem mindig igazam van, Jenő.
– Ez is igaz, Lujza.
– Jól van, Jenő: akkor megyünk a temetőbe és meglátogatjuk a hősi hadisírokat!
– Hová megyünk?
– Most olvasom a hírekben, a Szalay-Borbovicky Kristóf, tudod, az a jóember, aki saját magától tud fegyvereket venni, azt kérte tőled meg tőlem, hogy amikor a halottak napján a temetőben járunk, akkor…
– Nem „Borbovicky”, hanem Bobrovnicky!
– Úgy sincs értelme, Jenő, akkor indulás!
– Inkább innék még egy kávét, Lujza.
– De milyen sapkában, Jenő…
2022. 10. 29. szombat kétszáz-negyvenhatodik nap

BESZÉLGETÉS (2.)

MÁR EGYSZER ÍRTAM ERRŐL…

Hiába. Biztosan most is hiába. Mégis megírom ezt a bejegyzést. Nem tehetek mást. De biztosan ez lesz a legjobb forma? Ha bejegyzésben írom? Nem inkább nyílt levélben kéne?

 

Van a pénztárcád. Abban annyi van, amennyi. Ha csak csilingel, akkor kevés van. Mostanában – a többségünknek – inkább csilingel. Úgy gazdálkodunk, élünk belőle, ahogy tudunk. Morgunk is, de csak otthon, a négy fal között. És közben ide tesszük, oda tesszük, kifizetjük-elköltjük a csilingelőt. Sorolunk. először a gyerek, a kaja, a fűtés. Aztán ha még marad a csilingelőből, jöhet a „kaja-pia-nők”. De általában arra már „nem fussa”. Ha nem, akkor nem. Egy ideig tovább keresgéljük a hetedik krajcárt, aztán jót röhögünk magunkon. Hogyan is írta Móricz: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni”. Ilyenek vagyunk. Kicsiben. Otthon.

 

És nagyban? Az országosban? Ott Orbán Viktor vezetésével a kormányunk, „megbízottjaink, a megválasztottjaink” is ilyenek? Olvasom a híreket: „Háromhavi jutalmat javasolnak a médiahatóság munkatársainak … átlagosan 3 millió forint körüli jutalomra számíthatnak”; „Mostantól nem lehet csak úgy stadiont és uszodát bezárni…”, a fűtést, a meleg-vizet lejjebb venni, arról a sportért felelős államtitkár dönt majd; „Kiköltöztetnék az öregeket az otthonból, így spórolna Mindszent … a fideszes vezetésű város csődközeli helyzete miatt kerültek bizonytalan helyzetbe a mindszenti idős-otthon lakói, bár szeretnék Brüsszelre és az ellenzékre fogni…”; a Város Mindenkiért Mozgalom aktivistái naponta láncolják oda magukat a kilakoltatandók lakása előtt a korláthoz; folytassam? Minek. Ők – NAGYBAN – nem ilyenek. Csak cinikusan, gúnyosan röhögnek. Rajtunk. Úgy csinálnak, mintha keresztények lennének. De nem azok…

 

Már egyszer írtam erről. Akkor is hiába. Biztosan most is hiába. Mégis megírom ezt a bejegyzést. Nem tehetek mást. De biztosan ez lesz a legjobb forma?

 

Ha bejegyzésben írom…

  1. 10. 28. péntek kétszáz-negyvenötödik nap

BESZÉLGETÉS

Tudod, annak idején, „amikor én még kis-srác voltam”, úgy ötvenöt évvel ezelőtt, megtanultam ezt a verset, de nem azért, mert kötelező volt, egyáltalán nem azért, hanem csak úgy, mert elolvastam és újraolvastam, aztán megint és a végén megmaradt, mert a versek ilyenek, megmaradnak:

 

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Most már nem tudom az egészet, mégis, ahogy élek, amikor – és bizony gyakran, egyre gyakrabban – történik valami, föl-fölbukkan a kisagyamban és olyankor itt ragad, motoszkál a fejemben ingerlően, még most is, így, a hetvenharmadikban is cselekvésre-késztetően, ahogy még tudok. Pedig én nem is a város peremén élek (bár város-peremi srác vagyok), itt csak a por, az elmaradhatatlan szürke por ereszkedik alá és borít be mindent, semmit sem kímél. Itt nem segít az eső, hó sem – már nem is hullik időtlen idők óta a magasból. Hát lerakódik. Kívül is, belül is.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Mindent ellep, beborít. Most a tanárok vannak soron, tegnap a rendvédelmisek, az egészségügyben dolgozók, még korábban, kezdetben a közszolgálatban – az előző, „gyurcsánista-bajnaista” időkből ott maradt – dolgozók voltak. Aztán szinte mindenkire sor került. Mert tizenkét év alatt a pici denevérek mindenhova eljutottak. Beomló alkony lett a háttér – úgy látjuk most – örökre megváltoztathatatlanul.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Mi nem ejtjük másként a szót, fejünkön sem tapad másként a haj, mi most nem az emberiségért akarunk helyt állni az örök talajon; talán csak magunkért, a gyerekeinkért; újra papokat, katonákat hallgatunk; jó, ha néha-néha polgárokba ütközünk. Mi (talán csak még nem) nem vagyunk új anyag, csak e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintett való anyag, emberhústömeg, ami néhol csak úgy, talán kíváncsiságból ki-kilöttyen abból a formából; szállásainkon megint éhínség, fegyver, vakhit és Covid dúl.

 

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Érted te ezt? Értetted a költőt, aki 1933(!) tavaszán mást, mégis többet látott, vett észre az internet-nélküli fasizálódó világból?! Mi most miért nem vesszük észre, miért nem hiszünk a szemünknek, a fülünknek, a látó-költőknek?! Csak, mert csörömpöl a szó ajkukból és nem imát csörömpöl?! Pedig mindannyian városperemiek vagyunk!

Lelkünkre így ül ez a kor.

 

Tudod, annak idején, „amikor én még kis-srác voltam”, úgy ötvenöt évvel ezelőtt, megtanultam ezt a verset, de nem azért, mert kötelező volt, egyáltalán nem azért, hanem csak úgy, mert elolvastam és újraolvastam, aztán megint és a végén megmaradt, mert a versek ilyenek, megmaradnak benned:

 

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a `guanó`,
keményen, vastagon…

 

Ugye neked is vannak verseid…

 

  1. 10. 27. csütörtök kétszáz-negyvennegyedik nap

LUJZA ÉS JENŐ

(32.)
(utánzat)
„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”
– Ugye Jenő tudod: „Én soha nem hazudtam neked!”
– Lujza, tudom. De ezt most miért mondod?
– Mert ugye te sem hazudtál – ahogyan az Orbán Viktor se nem – nekem soha és nem is fogsz?!
– Lujza, ami régen volt, talán igaz sem volt.
– Jenő!
– Na jól van, nem fogok.
– Rendben van Jenő: akkor hol az a másfél milla?
– Milyen másfél milla?
– Amit kaptál Debrecenből?!
– Honnan?
– A Széchenyi István Egyetemért Alapítványtól, mert ott kúrótóriumi tagságod van!
– Először is nem Debrecenben van, hanem Győrben, másodszor nem kúrótóriumi tagság, hanem kuratóriumi tagság, harmadszor nem vagyok én Szijjártó Péter vagy Tarlós István, de még Varga Judit sem, hogy tag legyek!
– Kár, mert éppen annyi kéne most nekünk, mert az árak… De Jenő, mit csinálnak azok ott annyi pénzért a kúrótóriumban?
– Kuratóriumban! Lujza, nem tudom, biztosan eldöntik, hogyan takarékoskodjanak a gázzal, egyetértenek, hogy bezárjanak kollégiumokat meg áttérjenek a négynapos és digitális oktatásra, ez felelősséggel jár!
– Meg pénzzel is Jenő!
– Hát persze, nagy az infláció, valamiből nekik is élniük kell!
– De Jenő, a mi inflációnk nem nagy? Az infláció tudja, hogy mi kisnyugdíjasok vagyunk?
– Tudja.
– És akkor miért xa@ik rá?
– Hogy beszélsz, Lujza, nem ismerek rád?!
– Dühös vagyok, Jenő! Nagyon dühös. Állítólag van egy törvény, hogy a nyugdíjunkat az inflációval kell nominálni vagy deflálni, ezt soha nem tudom megjegyezni!
– Egyszerűen növelni.
– Akkor miért nem növelik?
– Növelik, mindig utólag, mert előre nem tudják!
– Értem, de Jenő: miért nem lehetne fordítva, emeljék előre nagyobbal, aztán majd mi visszaadjuk nekik, megígérem!
– Mert nem lehet és kész: tudod az milyen sok pénz lenne?
– Amit nem kapunk meg Jenő, az is sok pénz! Meg most olvastam, a pedagógusok sem kapják meg, pedig kérték, még tárgyalásba is fogtak a kormánnyal, hogy ne kelljen sztrájkolniuk, de az a gaz Brüsszel, aki csak a szankcionálásokkal foglalkozik, a magyar pedagógusok béremelését közben elzablássza…
– Lujza! Most háború van a szomszédban!
– Tudom Jenő, hallom én is, hogy hogyan veszekszik a szomszédasszony a férjével, miközben pucolja a hagymát és a férje sír…
– Lujza! Az oroszok megtámadták Ukrajnát, lerombolták az infrastruktúrájukat, bombázzák a lakóházakat, játszótereket, az UNIÓ meg szankciókat foganatosít az oroszok ellen, a magyar kormány pedig nem akar ebben részt venni, mert a magyarok „minden előtt”!
– Értem, Jenő, amblokk a magyarok: és az amblokk tudja ezt? Mert vannak azért kúrótóriumi tagok, akiket…
– Lujza! Hagyd abba!
– Jól van, Jenő. És este megnézzük a tévében a Felcsút meccsét?
– Meg, Lujza.
– Az szép lesz: az a sok fény meg az a kevés néző, biztosan a Felcsút közvetlenül kapja az áramot meg a gázt a Putyintól?! Miért nem lehet délután lejátszani a meccseket, akkor sem menne ki több ember…
– Lujza! Most már tényleg elég!
– Mindjárt ebéd lesz, nyugodj meg, de Jenő, te sem tudod, hova tűntek el a Liu fivérek meg az ötven millió euró a vízilabdaszövetségből?
– Nem, Lujza, én sem tudom.
– Akkor nem kell lemondanod az elnöki posztról?
– Nem vagyok elnök, az a Vári Attila volt.
– Ugye nem hazudsz most, Jenő?!
– Persze, hogy nem.
– Akkor hol van az a másfél milla?!
2022. 10. 26. szerda kétszáz-negyvenkettedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(146.)

Ma közel kétszáz kilométert mentünk, pedig most még csak „ide”, a közelbe kocsikáztunk: elkezdtük-folytatjuk, amit ilyentájt minden évben teszünk, „meglátogatjuk az elmenteinket”, „elbeszélgetünk velük”, fölidézzük az együtt töltött órákat-napokat (a szépet és a kevésbé szépeket is, a szívet-melengetőket és a fájdalmasokat is) az életünket.

Hiába indulunk korábban, mégis hosszabb lesz az út; egyre több és újabb helyre „kell” eljutnunk; mindig tovább és tovább; nagyobbodik és csak nagyobbodik a kosár is, amiben a virágokat visszük. A kocsiban halkan szól a zene valamelyik adóról, kinn épphogy csepereg az eső, de már néhol kékül az ég a dombok fölött a messzeségben.

Köröttünk színpompába öltöztek a fák is: barnák, sárgák, rozsdásak már a leveleik, egykedvűen hullanak a mélybe.

Megérkezünk az első kis-faluba, sehol semmi mozgás, csak a csönd dorombol mindenütt.

Itthon vagyunk.

Itt tavaly még nyakig jártunk a sárban – súgom az asszonynak, most meg mindenütt lépcsők, köves-ösvények a sírok között, azok rendezettek, virág körös-körül. Amott tábla hirdeti: „köszönjük a kormánynak a pályázati pénzt, amin …” – a nap is kisüt hirtelen… „Nem voltam itthon, mikor Jani meghalt, a temetésre sem tudtam kijönni” – mormolom halkan, „nézd csak, a férfiak húsz évvel hamarabb mennek el …” súgom megint, pedig sehol senki, csak a csönd motoz, amott egy gazdátlan fúró árválkodik, mellette a hosszabbító, a kerítésen kívül meg egy hordozható transzformátor hever. Madár sem rebben.

Visszaülünk a kocsiba. Tovább indulunk, a rádióból megszólalnak a hírek: „Orbán Viktor tárt karokkal várja …”, átnyomom a másik zenei csatornára: „Németországból a Magyarországra települőket…”, mintha nem is váltottam volna csatornát, mintha nem is zenei csatornákat hallgatnánk, mintha… Már valamelyik sztrádán haladunk, nem nyomom, csak kényelmesen gurulunk, mellettem robognak-elszáguldanak a sietősebbek, de most nem „kapom föl” a vizet, csak caplatunk a megengedett sebességgel. Az agyam viszont már „átkapcsolt”, már nem érdekelnek a hulló-rozsdás levelek, már „kizökkent az idő”! Beugrik a fácános-Lázár, ahogy Bécsből, a „rettegő” Bécsből jelenti: „itt nincs biztonságban senki, itt félnek az emberek”, aztán a minapi ünnepi-beszéde, hogy „már utolértük volna őket, ha nem hagynak minket cserben”, miközben ők, a magyar kormány éppen cserbenhagyja Kijevet. De, hogyan is hallottam az előbb: „mi tárt karokkal várjuk a német áttelepülni szándékozókat”. Aztán beugrik egy emlék, valamikor a kilencvenes évek végén síelni voltunk, egy osztrák faluban laktunk, esténként, a napi síelési penzum teljesítése után ott sétálgattunk, fölértünk a templomhoz, a körülötte épült temetőhöz, a sírok közt járkálva éreztük, ez egy más világ, itt még a sírok is rendezettek… Aztán a „NE LOPJ MAGYAR! RENDŐRT HÍVOK RÁD!” szégyene, meg néhány éve azok a furcsa mosolyok Svájcban, Németországban, Norvégiában, amikor kiderül, hogy honnét is jöttünk… De „mi tárt karokkal…” Haladunk tovább, alig van forgalom, vezetés közben beugrik egy reggeli hír a nemzetisportból: „Az NB I megőrizte értékét – a régióban itt a legmagasabb a légiósok aránya” – „dehát miből, milyen pénzből, a taoból, a tv-és jogdíjból, csak a közpénzből, hol van itt a piac?”, az asszony rám néz: „valami baj van, álljunk meg?”, csak legyintek, kortyolok a palackból, amit a kezem mellett lévő tartóból veszek ki, „nem jó ez így, nem mehet ez így tovább” – hallom a saját rekedtes hangomat, „milyen országban élek, milyen emberek vagyunk? Tegnap is, meglátogatott a népszámláló, a kimutatása szerint innen nem kapott a KSH digitális adatot, akkor most megcsinálja, mutattam neki az internetről letöltött igazolást, amit kaptam, nem érti, aztán pötyög tovább az Ipadján, majd elnézően motyog: lefagyott…”

„Lefagyott.” Itt minden lefagy. A kocsi szerencsére nem, egyenletesen haladunk, az utunkon; mi tényleg előre, nem hátra…

Köröttünk színpompába öltöztek a fák is: barnák, sárgák, rozsdásak már a leveleik, egykedvűen hullanak a mélybe.

Hogyan is írta Pilinszky:

„Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.”

  1. 10. 25. kedd kétszáz-negyvenkettedik nap

VAN ÁRSAPKÁJA – NINCS ÁRSAPKÁJA

„Találkozik a róka meg a farkas az erdőben.

– Te farkas, verjük meg a nyulat!

– Na és miért?

– Ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért!

Így is tesznek, jól elverik a nyulat. Egy hét múlva megint találkoznak.

– Te farkas, verjük már meg megint a nyulat!

– Na és most miért?

– Kérünk tőle cigarettát. Ha füstszűrőset ad, akkor azért, ha füstszűrő nélkülit, akkor meg azért.

Így is tesznek, megkeresik a nyulat és eléállnak.

– Te nyúl, aggyál már egy cigit nekünk.

– Na és milyet kértek, füstszűrőset, vagy füstszűrő nélkülit?

– Hmm… Nézd már farkas… ezen már megint nincs sapka!”

 

Hajnali kettőkor jelentett „népének”!

(Hogy ki a népe, kik tartoznak bele, kik nem, azt ő döntötte el korábban, de erről a kérdésről nem „rendezett” levelezéses konzultációt!) „Sikeresen lezártuk” – írta meg huszonkétezer lájkolójának (10 óra 5 perces állapot szerint). „Ezt a veszélyt sikeresen elhárítottuk” – szólt lelkendezve, majd kirúgta egyik felelős diplomatáját, fölhörpintette (narancs)italát, ágyba vonult, magára húzta a paplanját, bár a szállodában nem 18 fokra állították a termosztátot. (Horkolva) elaludt, Hatvanpusztáról, a harminchatos budapesti olimpiáról, talán Anikó asszonyról és Récsölről álmodott, a disznó-vágásról is és máris összefutott a nyál a szájában… Reggel izzadtan kelt, nem tudta hol van, de azonnal megnyugodott, mikor észrevette a sarokban a jól-ismert, pisztoly-táskás, marcona embert, akinek a füléből egy drót lógott ki. „Ma vajon lesz vagy nem lesz sapkája?” – kérdezte magától és a pisztoly-táskás azonnal vigyázzban vágta magát, de aztán pihenjre váltott, amikor látta gazdáját a (csiricsáré) cicomás budira vonulni, ahonnan azonnal halk zeneszó hallatszott, amint becsukódott az ajtó.

„Vajon hogyan áll a harminchatos Olimpia megrendezése” – ötlött az eszébe a legfontosabb kérdés, „kár, hogy a Borkai elba@ta”, és fölröhögött a saját szóviccén. A marcona fölkapta a fejét a zajra, de aztán mégsem szólt bele a gégemikrofonba, amikor észlelte gazdája jókedvét. „Ezek nem tudják, milyen nehéz nekem” – morfondírozott tovább magában, „nem akarnak áldozatot hozni a haza oltárán, nem tudják, mibe kerül az atlétikai stadion megépítése, aztán a VB megrendezése, még szerencse, hogy háború van, így arra lehet kenni az árát, mert az tényleg horribilis összeg mára, a közbeiktatott szereplők éhségéről nem is beszélve, de akkor is megcsinálom”, súgta magának és egyre vidámabb lett, „majd meghívom a megnyitóra a sok éhenkórászt, és megmutatom nekik, hogy milyen csodák is vannak, ha fölemelnék a fejüket, hogy észre vegyék” – és lebattyogott reggelizni. Lefele mindig gyalog ment, mert kellett a mozgás, bár a hasa miatt kissé oldalazva kellett lépegetnie, de ez nem zavarta, ahogy az sem, hogy inge a gatya fölött kigombolódott. Már várta őt a slepp, mindenki ott volt, csak a futsalos repült titokban Moszkvába jelenteni. „Milyen az otthoni fogadtatás” – kérdezte senkire sem nézve, inkább a levegőbe, tudta, úgyis az felel, aki felel a jó válaszért. „Már huszonötezer lájk van a főnök alatt” – mondta valamelyikük, „és már megjelent az is, hogy Ukrajna megtámadta az oroszokat!”. Fölhörpintette a hazulról hozott pálinkát, amit valaki szolgálatkészen odanyújtott neki, jólesően böfizett egyet, amitől még egy inggomb bújt ki a gomblyukából és nyílt szét az ing még jobban hasán. „Akkor együnk” – mondta a többieknek, akik megvárták, míg leül, kezébe veszi a kolbászt, beleharap, majd a hagymába is, óvatosan hozzáfogtak ők is, de nem ettek teleszájjal, mert tudták, jönnek a kérdések, amire azonnal kell válaszolni. „Mi van a tanárokkal, beálltak már a sorba?” – jött az első kérdés és senki nem akart válaszolni, mert tudták, nincs jó válasz a kérdésre, aztán valaki mégis krákogva annyit mondott: „folytatják”, „de legalább csitulnak?” – kérdezte megint teleszájjal, de hirtelen lecsapta a kolbászt, a szalonnát is kiköpte, „hányszor mondjam még, LEJÁRATNI ŐKET, miért nem lehet ezt megérteni, minden ott van a kezetekben, a sajtó, a rádió, a tévék, az internet is, hancúrozhattok a lehetőségekben, miért nem éltek vele jobban!” – de meg sem várta a választ, hátra-rúgta a széket a se@@e alól, nehézkesen fölállt és körülnézett, mintha keresne valakit, de senki nem mert ránézni, bár már azonnal mindannyian fölpattantak a székükből. „Ezeknek nincs is sapkájuk!” – ordította, „de, ha van, akkor sincs, értitek?! A cenzúra és a propaganda ugyanannak az éremnek a két oldala, számoljuk föl a helytelen irányvonalat és hozzuk helyzetbe azt, ami helyes! Értsétek már végre meg, NEKEM a szólás-szabadság ezt jelenti!”

Kivonult az étteremből, a marcona hívta a liftet, beszálltak és fölemelkedtek.

A szobába érve azonnal – a frissen elrendezett, terítővel beborított – ágyra vetette magát, foga között még sziszegte: „tizenegyig ne zavarjanak” és már horkolt is: álmában ő volt a róka…

  1. 10. 21. péntek kétszáz-harmincnyolcadik nap

FONTOS – FONTOSABB – LEGFONTOSABB

Fölsírni, levegőért kapkodni – éppen időben megérkezni

Négy óránként szívszaggatóan oázni – majd mohón ciciért kapkodni!

Rúgkapálni, mosolyogni, megismerni – a semmibe hadonászni!

Fogdosni és harapdálni – rácsodálkozni!

Gagyarászni, arcot vágni – könnyekkel is követelni!

Megfordulni, talpra állni – járókából többet látni!

Csúszni, mászni – határokat kitalálni!

Ujjat szopni, meghallani – megszólalni!

Szurit kapni, elsápadni – meggyógyulni!

Édesdeden elaludni, fölébredni – rohangászni!

Anyut, aput – cirógatni!

Verset, mesét, zenét – hallgatni!

Papást, mamást játszani – nini neki fütyije van!

Nehéz iskolatáskát cipelni, számolni – olvasni!

A másikkal beszédbe elegyedni, észrevenni – megérteni!

Tanulni, tanulni – tanulni!

Sírni, nem sírni – választani!

Szép ruhában járni, kelni – elviselni!

Távol lenni, elveszteni – elviselni!

Csillámló sziklafalra kiülni, simogatni – szerelmesnek lenni!

Rátalálni, megszerezni – együtt lenni!

Elfogadni, megszeretni – újat keresni!

Hidegben, melegben – vele lenni!

Lenni vagy nem lenni – kérdezni!

Felelni és nem felelni – dönteni!

Küzdeni és bízva bízni – megélni!

Temetni, eltemetni – nem feledni!

 

Bármikor és bármi történik – újrakezdeni…

 

2022. 10. 20. csütörtök kétszáz-harminchetedik nap

ÉPPEN ÍROK VALAMIT, AZ A VÁZLAT-CÍME: „FONTOS – FONTOSABB – LEGFONTOSABB!”

Akkor fölugrik az ablak a képernyőn: „a törvényjavaslat címe: Magyarország biztonságát szolgáló egyes törvények módosításáról” – benyújtó Dr. Semjén Zsolt (nemlétező párt elnöke), miniszterelnök-helyettes; Előadó: Dr. Pintér Sándor (vagyonőr), belügyminiszter

Néhány éve Mihályi Péter hívta föl a figyelmet arra: „… a korábbi alkotmányos garancia, hogy a befizetett nyugdíjjárulékért nyugdíj jár, ki lett véve az alkotmányból, nem jár semmi’. Az ifjú Lomnici Dr. (CÖF-ös sétálgató) hosszú (se füle, se farka, a Bibliából levezetett) tanulmányban bizonygatta: ez bizony nem igaz!

Nos: ami (késik, nem múlik) tényleg, itt MÉG nem tartunk. De ha viszont netalántán ne adj isten Orbán Viktor úgy gondolná, hogy nem a „zinflációnak” parancsolja meg a feleződést, hanem mondjuk a nyugdíjnak, akkor bizony megtehetné, ahogy a Pesti Srácok harcát is béke-missziónak „becézte”. Magyar hangjai, a Semjén és a Pintér be is nyújtotta a kormány nevében a javaslatot: a magyar emberek szociális biztonságáért elsősorban önmaguk, aztán hozzátartozóik, majd a területi önkormányzat(uk), utolsó-előttiként karitatív szervezetek, egyházak a felelősek! Ha mindezen szervezetek sem képesek a biztonságot biztosítani, akkor az állam majd belép kötelezettként (addigra a szociálisan rászoruló már vélhetően elhalálozik).

A nyugdíjasok még nem szerepelnek a javaslatban. De tudható, Orbán sem mindenható, a BÉKE még messze van, hosszú az út odáig és az a fránya válság is…

Közben persze a tanfelügyelőknek milliós jutalom járt, a kormány tagjainak és a körülötte (lebzselő) szakértőknek több-százeres fizetésemelés dukált és a magyar hadsereget is fejleszteni kell…

 

Qur@a dühös vagyok: legszívesebben üvöltenék, törnék-zúznék, ennyi hazug, magát kereszténynek valló kormánytagot nem hordott még a hátán egy ország sem! Hogy eltűnnének végre Hatvanpusztára, Felcsútra a stadionjukba…

 

Éppen írok valamit, az a vázlat-címe: „Fontos – fontosabb – legfontosabb!”

  1. 10. 19. szerda kétszáz-harmincharmadik nap