2022. október hónap bejegyzései

FRISS

Vasárnap reggel van.

Túl vagyok a reggelin, a kávén is.

Nosza: lássunk híreket: kattintok a Hírkeresőre, onnan böngészek:

 

08:40Orvosi segítségre szorulhat: a Xviii. kerületből tűnt el ez a 20 éves … (Ripost)

08:39Kaposvár polgármestere levelet írt az Európai Bizottság elnökének (Telex)

08:39Szex egy barátnő vőlegényével, kukkolás, hárman egy ágyban – az embere… (Promotions)

08:39Tragédia az ózdi ralin: segítségnyújtás közben sodortak el egy nézőt (Naphíre)

08:37A kutya, aki azzal lett híres, hogy életfogytiglani börtönre ítélték (Rakéta)

08:37Fontosabb lett a határidő és a megbízhatóság, mint az ár (PiacProfit)

08:37Kulka János és nővére, Janina: ritkán láthatjuk együtt a két testvért (Femina )

08:36Lélegzetelállító. Így fog kinézni Sarolta hercegnő felnőttként – fotó. (Metropol)

08:35Észak-Korea újabb ballisztikus rakétákat lőtt ki Japán felé (Infostart)

08:34Garantálták a szerb teniszező halhatatlanságát (Napi.hu)

08:34Szombaton is tizenkétezer ember menekült Magyarországra (24.hu)

08:33Ez az idei ősz 6 legmenőbb bokacsizmája (Bien)

 

Minden rendben: nem történt semmi érdemleges az éjszaka…

  1. 10. 09. vasárnap kétszáz-huszonhatodik nap

VERGŐDÜNK…

VERGŐDÜNK…

Háború. Infláció. Menekülő százezrek. Energiaválság. Félelem-bizonytalanság mindenütt.

Ahogyan írta Pilinszky János örök érvényűen a Halak a hálóban című versében:

„Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.”

Persze, hiszen hálóban hányódunk most is, mi is. De ez nem „csillagháló”, ezt a hálót – percről-percre, napról-napra – emberek tartják, merítik, feszítik, és kifognak minket!

„Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

Vajon miért nem leljük helyünk? Miért nem úszunk odébb, el, miért nem keresünk békésebb vizeket, most sem látjuk a következményeket?

„Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.”

Inkább vergődünk, levegő után kapkodunk, de a hálót tartó kezet nem leljük, az könyörtelenül feszíti, húzza egyre szorosabbá, a kapálódzásunk ezen nem segít!

„Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.”

Mert nem látjuk?!

„Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.”

  1. 10. 08. szombat kétszáz-huszonötödik nap

LEVELÉT MEGÍRTA…

Levelét megírta…

Marosi Beatrix szakmai vezető tankerületi igazgató, aki kirúgta a Kölcseyből a tanárokat elutasította a beszélgetést Soproni Tamással, a kerület polgármesterével. Lényegében azt írta válaszlevelében, hogy Soproninak semmi köze ahhoz, hogy ő „jogszerűen” kit rúg ki. (Főnöke éppen most indít el egy konzultációt a szankciók ellen, a béke érdekében.)

Keresem a Facebookon a szakmai vezető asszonyt, nem lelem. A többieket, akik „parancsra” hajlandók voltak írni a tanároknak sem. Pontosabban találok neveket, akik kizárnak mindenkit az oldalukra tekintésből, akik nem az ismerőseik.

Joguk van hozzá. Jogszerűen, a Facebook szabályait betartva tiltják meg. Nekik megadatott a jogszerű tiltás.

A tanároknak nem.

Ha vannak gyerekeik, unokáik, vajon mit szólnak: „Anyu, nagyszerű, ezt kell csinálni, veled vagyok!”

Vagy lehet, nem ezt?!

  1. 10. 08. szombat kétszáz-huszonötödik nap

(Kép: Soproni Tamás oldaláról)

MEGFÉLEMLÍTÉS!

„Mindig van választás!” – hirdeti a tábla.

Közben a (z orbáni parancsra) tanárokat fenyítő-kirúgó leveleket átadó felügyelő (kendővel takarja az arcát, mint egy illegálisan bejövő migráns) nem meri vállalni a nevét hazájában; a közpénzből (kitartott) fönntartott (közszolgálati) reggel-délben-este hazudozó tévé riportere Belgrádban egy (állítólag) migránst szólít meg, aki szereti Orbán Viktort, de akár késsel is hajlandó ölni; fennen hirdeti: „Csapataink harcban állnak” („ellentengernagy”) Orbán Viktor, miközben (fülét-farkát behúzva) minden szankciót aláír; mi lesz itt, „Rohanunk a forradalomba” („S itt liheg a Halál virradatban”)?

„Mindig van választás!” – hirdeti a tábla.

Az élőláncot alkotó diákok-pedagógusok percről-percre, napról-napra mutatják.

És mi, mit mutatunk?!

  1. 10. 07. péntek kétszáz-huszonnegyedik nap

(Kép: internetről)

REMÉNYTELEN…

Olvasom az indexet. Én, a mazochista. A 888-ig, a mandinerig nem megyek le. De mindegy: az index sem szint. Ugyanolyan propaganda eszköz lett.

Most, 12 óra 23-kor a címlap: „A főispánok segítettek: a rokkantsági nyugdíjrendszer károsultjai több-milliót kapnak”, dicshimnusz a főispánoknak; „Nem ezt vártuk: már nyilvános Orbán Viktor becsületbeli ügye”, dicshimnusz Orbánnak; „DÖNTÖTT A SZÉP-KÁRTYÁK SORSÁRÓL A KORMÁNY”, dicshimnusz a kormánynak; „Karácsony Gergely hivatalosan is a katasztrófavédelem segítségét kérte a kukások sztrájkja miatt … A főpolgármester hajnalban kiment a sztrájkolók telephelyére…

Fidesz: Karácsony Gergely egy Don Quijote, aki lufikat szurkál”, Karácsony fikázása, miközben a kukaholding – de hagyjuk; „Nem lesz már olyan hatpárti ellenzéki összefogás, mint a választás előtt”, az ellenzék újabb fikázása.

Nem nézem tovább.

Tegnap volt egy hatalmas tüntetés. Egész nap tartott a tiltakozás. Országszerte. Szép volt. Tisztességes emberek, tisztességes tiltakozása.

Semmi reakció. Még csak „erekció közeli állapotba” se kerültek. „Tiltakozzanak csak, menjenek az utcára – lexarjuk” – gondolják és csinálják tovább, amit eddig: lopnak, hazudnak, megmentik a börtöntől a csicska-polgármesterüket, gyűlölködnek és gyűlöletet szítanak; focimeccsre repülnek közpénzen.

Reménytelen.

Ezek a szép szóból nem értenek…

 

József Attilához menekülök: „Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/

szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…”.

  1. 10. 06. csütörtök kétszáz-huszonharmadik nap

„A MAGYAR NÉPMESE NAPJA”

Mondom magamban: „megnézem má’, mit is ír a hogy is hívják” oldal, a BELSŐ-PESTI TANKERÜLETI KÖZPONT oldal, mégse járja, hogy őket – nem nézem meg, a véleményüket nem hallgatom meg; nosza és már ott is vagyok, nem másutt, azon az oldalon, ami szerintem a „nem gondolkodom, viszont szó nélkül végrehajtom” emberek oldala; hátha majd megtudok valamit az elbocsájtó levelek indokairól; amiből majd én is, mások is érteni fogunk és amit idézünk, hivatkozunk majd, mert így sportszerű és demokratikus.

 

„Az iskola dolga, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.” (Szent-Györgyi Albert) – ugrik föl a címlap, ami rögvest gondolkozásra késztet: hisz’ tényleg, már ebből is kiderül, ezér’ írták a „kirúgó-leveleket”, hogy a diákok megtanulják, hogyan szerezzék meg a „kiállás-tudás iránti étvágyukat”; megszeressék az értelmes célért küzdés örömét; mert ki kell állni a tanáraikért; a saját bőrükön kell megtapasztalni a kiállásuk „rózsa-tövis szúrásait”; ez tényleg a tudás iránt étvágy(uk) fölkeltése, hogy a francba nem gondoltam erre?!

Gyerünk tovább – morgom magamnak és már a „Hírek” oldalt böngészem, keresem a leveleket, a híreket a reakciókról, a magyarázó-indoklást és rögtön az első hírben megtalálom: „A magyar népmese napja” volt nemrég, Benedek Elek szülinapja és már meg is van „A SZÁRNYAS KIRÁLYFI” mese: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán…”

Aztán mégis dühös leszek, hogy talán megint nem lesz szép a mese vége: a rossz mégse fogja elnyerni méltó büntetését, a jó megint csak…

És akkor – hogy-hogy nem – fölugrik egy kép és megnyugszom hirtelen.

 

  1. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

(Kép: Memento Park)

„NEM TUDTA, KI AZ A KÖVÉR LÁSZLÓ!”

(Pottyondi Edina)

 

Hazajött.

„Bezzeg odaát”- ból.”

Ahol…

Viszont itthon: „Tavasz, nyár, ősz, tél – de nem az igazi!”

Mondja: „ott senkit nem érdekel a politika, mindenki éli a normális életét, itthon meg…”

Most meg már Edina is (átmeneti időre): „szögre akasztotta” és elbúcsúzott, mert, hogy „úgy érzem magam, mint egy rossz passzban lévő hatvanas”, aki mindent a „politikán” keresztül szemlél.

A másik barátom is megró: „miért nem veszed észre a szépet, a jót”, a meleget és a fényt – tenném hozzá, de inkább hallgatok.

„Nem tudta, ki az a Kövér László” – zakatol a fejemben a „búcsú-video”, az aszpirin sem segít; ordítani tudnék, csapkodni, törni-zúzni mindent, én hajlott-hátú, már „semmire(sem)kellő, fölösleges hetvenes”, csak pötyögök a billentyűzeten, némán és réveteg; de belül lüktet, csattog és dobog még: ők miért nem látják, veszik észre, amit én, élném én az életem, ahogy ők is élik, de már a „Kövér-ek” bejöttek a spájzomba, a hálómba, hiába is üvölteném „nicht Kompott, nicht Kompott”…

„Nem tudta, ki az a Kövér László”, aki ott trónol a trónján, két kézzel kapaszkodik a karfába, és a havi minimálbér tizenötszöröséért a tanároknak hadovál, fenyeget, büntet és fogalma sincs honnan jött és hova tart…

Pilinszky jut az eszembe:

„Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.”

 

  1. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

BÖZSI NÉNINÉL JÁRT MEGINT

(álhír-tudósítás a fa@éról)

  • Bözsi néni, megint hoztam virágot, ugye örül?!
  • Drága, de jó, hogy újra látom, de kicsit hangosabban, mert nem jól hallok már! Mit hozott nekem, tűzifát?
  • Virágot!
  • Azt hittem, megint konzultálunk egy jót!
  • Mire kíváncsi, Bözsi néném?
  • Hát a kannibalistákra, meg a szankciósokra, drága miniszterelnök úr, elbánt már velük, mint azzal a szegény Bolsonáróval is, hogy meglátogatta?
  • Jaj, de vicces ma, Bözsi néni drága. (halk heherészés a háttérből)
  • Legalább röhögök még egy jót, az legalább fölmelegít!
  • De Bözsi néni: nincs is még hideg!
  • Magának, drága miniszterelnök úr, de nekem már mindenem sajog, fáj, jelez, hogy jön a hideg! Meg a rezsi is …
  • Takarékosabban egy kicsit, Bözsi néni, már a minisztereim is, meg a frakcióvezetőm is lekapcsolja a villanyt, elajándékozta az aranyhalait, látja?
  • De vicces ember maga, drága miniszterelnök úr, de inkább a dakota vicceivel próbálkozzon, ne ilyen marhaságokkal, de tudja mit: maradjon itt nálam néhány napra, megígérem, nem lesz 18 foknál melegebb … aztán felejtsen el és menjen inkább virággal Moszkvába a barátjához.
  1. 10. 03. hétfő kétszáz-huszadik nap

EGY TANKERÜLETI IGAZGATÓHELYETTES MONOLÓGJA

„Tessék? Nem; kérem, hallgassa csak. (Dalol)
Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;
Meghalt, kimúlt bizony!
Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
Lábtul egy kő vagyon.
Ó, hó!”

„Biz’ úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
Irgalmas ugyse! a legény,
Ó, jaj! szégyen, piha!
Ha hozzáfér, hát megteszi;
Bizisten, rút hiba.
Mig meg nem csaltál, elveszesz,
Nem azt igérted-e?
Ugy is lett volna, esküszöm:
Ne jöttél volna be!”
(Shakespeare: Hamlet, Ophelia)

A francban, tele van velem az internet, nem tudják abbahagyni, nem szállnak le rólam, még szerencse, hogy hétvége van, meg az eső is esik, mindenki azzal van elfoglalva, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, ekkora balhé, bár mondta nekem a tankerületi igazgatóm, hogy nehéz lesz és bírjam ki, de erre mégsem számítottam, kellett ez nekem?, persze tudom én, már amikor kineveztek is tudtam, mivel jár ez a kis pluszpénz meg a nagyobb biztonság, legalább előbb tudom meg, hogy merről fúj a szél, könnyebben beállhatok majd a sorba, meg aztán mégis csak jobb adni az ütést, mint állni, hogyan is mondta a tankerületi igazgatóm „előbb-utóbb lecseng ez is, kiengedik a gőzt, aztán annyi”, csak győzzem kivárni, ez a legnehezebb, a kivárás, mert ember vagyok én is, nekem is vannak jogaim, az Alaptörvényünk szerint is, nem tiporhatnak az emberi méltóságomba, ehhez még nekik sincs joguk, hiába sértődtek meg a kirúgásuktól, kiabáljanak csak, dühöngjenek, túlélem, ahogy túléltem az osztályban tanítást is, a sok gyereket, akik össze-vissza kérdeztek, idegesítettek, soha nem hagytak békén, még haza is kellett vinnem a dolgokat, még otthon sem tudtam nyugodni, alig aludtam valamennyit, csak annyit pihenhettem, hogy reggel is mindig zúgó fejjel keltem, akkor döntöttem, belőlem nem lesz utcaseprő vagy mosogató, akkor inkább beállok a sorba, olyan nagy baj ez?, élni csak kell!, ezt nekik is meg kellene érteniük, minek kapálódznak, a tiltakozással úgy sem érnek el semmit sem, akkor is megy majd tovább a szekér, legföljebb egy kicsit akadozva, inkább ütöm a lovat az ostorral, mint hogy leessek a szekérről, de a nevemet is tudják már, ki is írták a Facebookra, de majd följelentem őket, ehhez nekik nincs joguk, hát nem látják, hogy én csak egy egyszerű igazgatóhelyettes vagyok csak?, egy egyszerű kézbesítő, akit behívtak és mondták, hogy vigyem ki a leveleket, adjam át, semmilyen kérdésre ne válaszoljak, aztán jöjjek el?, hát nem látják, hogy parancsot hajtok csak végre?, persze, csak a maguk bajával törődnek, csak az érdekli őket, hát miért ugráltak annyit, miért nem várták meg az uniós pénzeket, persze értem én, az olyan, mint a kutya vacsorája, mert azok is csak a szankciókban gondolkodnak, a szembenállással, ahelyett, hogy a békét akarnák, nem lesz ennek se jó vége, de legalább engem hagyjanak békén, én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint ők, értsék meg!, de csak a saját bajukkal foglalkoznak, legyen már vége ennek!, úgyis vesztenek, mert ezekkel szemben ez nem elég, én tudom, látom őket belülről, ezek mind szemek a láncban, mint régen, a lánc meg nagyon erős, az csak úgy nem szakad szét, ahhoz más, több kell, de én azt nem akarom megvárni…
2022. 10. 01. szombat kétszáz-tizennyolcadik nap