2016. szeptember hónap bejegyzései

Híveimhez…


Híveim!
Nagy pusszancs és ökölrázás mindenkinek!
Eljöttem hát, közétek, ide le hozzátok, az istennek a háta mögé, de mégis közelebb hozzá, mert most itten van a világnak az eleje meg a közepe: Jászberénybe’, Csömörön, Bőcsön, meg mit tudom én még mi mindenhol, ahová le kell mennem, mert most a HAZA HÍVÁS-áról van szó, hogy egyebeket-mást indításként még ne mondjak.
Mert most nagy HÍVÁS van, amire mindenkinek tennie kell, nem is kis tétet, ez nem lehet vitatás tárgya. Pedig van ám vitatás, a gaz nihillesek oldaláról, de majd teszünk róla, akarom mondani: róluk. Most sorsfordító napok, sőt évezredek elébe nézünk, és nagyot botlunk, ha nem vigyázunk magunkra, ezért vigyázzunk, mert „milyen szegényes, elhagyott/ilyenkor innen a Logodi-utca…”, még a Logodi utcánk se lesz a mi Logodi utcánk! Szóval: fújjad Lél megint a kürtödet, s ha kell, sújts is le a gaz koponyájára vele!
De jó, hogy látlak benneteket!
Mert most „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk…”, hogy ne legyünk „Isa pur es chomuu..” ízibe! Mert most a helyzet megint helyzetes; a fellegeket fejünk fölül rögvest el kell zavarnunk, a szelek járását meg kell változtatnunk, az istenek haragját más Wi-fi hálózatra kell csatlakoztatnunk; sőt, és nem utolsósorban, hanem éppen ellenkezőleg: a gaz migránsokról kell cselekednünk, hogy most már kezembe vegyem az ostort is suhintásra lendítsem és belevágjak a legeslegközepébe.
Szóval feleim, azért vagyok itt, mert megint csináljuk ezt a kampány-dolgot, hiszen már befejeződött a foci Eb és az a nagy Olimpia is (amit mi is meg akarunk rendezni: kerül, amibe kerül; lesz, ami lesz; ha arról ’kódulunk’ is), úgyhogy újfent lett elég időtök a brossúrák és a szájatok tépésére. És hát látjátok, itt vannak, ezek a kerítéseink előtt tébláboló, ide-oda vándorló jöttmentek, akiknek az ijesztése már nagyon is ijesztő! Meg aztán vannak ezek a brüsszeliek is, akik magasról „Manneken Pis”-álnak ránk, meg a mi nagy népi hurránkra is. Eztet’ aztán már nem hagyhatjuk annyiba’!
Ezért aztán elrendeltük a népnek az ő megszavaztatását. igen is, meg nemileg is!
Úgyhogy figyeljetek rám, aranyoskáim!
Mostan a helyzetnek az értékelése következik, mert a bevezető már meg is volt: most már nem kell sokáig itt főnötök a melegben, mert bezártuk az ablakokat is, hogy ne csak a szellő, a friss levegő, de még az illetéktelenek se nehogy behatolásba fogjanak.
Veszélyben vagyunk, méghozzá annál is nagyobba’! Mert hát képzeljétek el, ezek a tengeren is átkelők „már az interneten is veszélyt jelentenek” lányainkra, mert bejelölik őket azon a Facebookos akármin, a franc tudja, mi az, ne is kérdezzétek, majd jól megadóztatjuk; a lányaink meg nem tudják, hogy ezek olyan bigámisták, hogy csak, na! Ne hagyjuk, hogy az ártatlan kicsinykéink ki legyenek téve mindenféle visszajelölési csábításnak!
Javaslom, hogy töröltessük a visszajelölési gombot!
Aztán föl van írva nekem, ide a jegyzeteim közé, ez a demográfiai és népesedési izé, hogy most már megint jó lenne, ha a hálószobát nem csak alvásra használnátok. Még CSOK-ról is lehet szó. Mert tudjátok, ezek jönnek, mint a sáskák, „lehet, késleltetjük az elmúlásunkat erről a Földről, de előbb-utóbb jönnek más népek, és be fogják népesíteni a Kárpát-medencét, egész Európát”: úgyhogy harcostársaim: nagyon gyorsan, az se baj, ha gyorsan, de sokasodni kell! Vagy, ha nem akartok, vagy nem megy, akkor szavazzatok, hogy ezek ne jöjjenek ide be!
Aggódó bajtársaim!
Ne aggódjatok! Mert bár minden okotok meg lenne rá, de mi együtt vagyunk veletek a bajban is: ne csüggedjetek! Mert ugyan a bevándorlás összefügg a terrorizmussal, ahogyan azt Kocsis polgármester úr napközi’ tanárnénije is mondja, de előtte is volt, utána is lesz, kívánság szerint! És gondoljatok arra: a terror hatásos fegyver mindenki kezében (de ezt itt most nem fejtem ki bővebben, mert a madárnak is szárnya van, ahogyan a falnak is füle).
Éberség, értitek: éberség! Mert itt vannak ezek a terminátorok, például ez a Gyurcsány is: nem az a baj vele, „hogy van véleménye…, hanem, hogy nem tartja magában”, aztán még követői is akadnak. No, ezt azér’ már mégse nem! Szidjátok, ahol csak tudjátok, ócsároljátok, ahol csak lehet; mert persze igaz a mondás: „Ne hazudj, ne lopj, ne csalj, ne igyál”; de Gyurcsány kivétel, azt hazudhatsz róla, amit csak akarsz! Meglásd: a mennybe jutsz!
Híveim!
Érzem, hogy mára már elég lesz ennyi, a meleg csak nem akar enyhülni. Most egy jó viccet kéne elmondanom a forgatókönyvem szerint, de már cserepes a szám, és a Józsi, a sofőröm is integet, hogy indulnunk kéne, mert nem érünk haza a Szulejmánra.
Úgyhogy: legyen veletek a jóakarat.

2016. 09. 16.

„Te ezt még nem érted…”


Itt mindig van valami,
amit nem értesz, pedig
itt mindig van valami,
amit értened kell…

Gyerekként, amikor csak tehettem és engedték, leültem a felnőttek közé és figyeltem a beszélgetésüket, alig értettem valamit: de a feszültséget, az izgalmat, a vitát nagyon élveztem; az állítások és a riposztok igazságát próbáltam kihámozni, de csak az arcokat, a fintorokat, a hangok erősségét vagy gyengeségét tudtam értelmezni. Persze mindig apámnak drukkoltam, és mindig úgy is éreztem: neki van igaza, Ő tudja jól, neki a legjobbak az érvei – de persze az egész mégiscsak olyan ’latin’ volt. „Te ezt még nem érted” – jött mindig a válasz a kérdéseimre. Pedig úgy akartam mindent tudni, érteni: a jó szerint akartam cselekedni!
Gyerekként állandóan kérdezősködtem. Mert nálunk mindenről, amiről csak akartunk, lehetett faggatózni. Kérdezhettem bármit: a születésről, a félelmetes-megmásíthatatlan halálról, a politikáról, a munkáról, a lányokról, valamilyen választ mindig kaptam. Csak, ha már túl sok volt a „miért”, akkor csattant: „Te ezt még nem érted”.
Aztán nagyobb lettem. Az érettségin, bár tétel volt, de a felszabadulás utáni történelemből nem lehetett kérdést húzni, a II. Világháborúban Magyarország szerepét csak homályosan lehetett megismerni. A Hideg napok története inkább kételyt, elutasítást, megrökönyödést, mint megértést, felszabadulást hozott. Az is a levegőben maradt kérdés volt, hogy az Egy szerelem három éjszakája musical zsidó történet volt-e, vagy valami egészen más? És 56’, mi volt, mi lett, és miért. És továbbra is, egyre erősebben a fülembe dübörgött: „Te ezt még nem érted”.
Változott a világ, de a „Te ezt még nem érted” semmit sem változott, az maradt. Akkoriban a sorok mögöttit kellett olvasnunk; a képek, a filmkockák mögöttit kellett észrevennünk; a nem-megjelenést, a fintort, a legyintést kellett értelmeznünk. Mertük is, meg nem is; nevettük is, meg nem is.
Aztán még később, amikor már azt hittem, hogy értem; elkezdtem nem érteni. De ez, érdekes módon, nem volt akkora baj. Ez nem is volt akkora gond. Hiszen ezt (azt) tényleg nem értettem, viszont a megértés ’csak’ tőlem függött, azaz nem a „Te ezt még nem érted” semmitmondó hazugságától! Nem az ’el kell hallgatni, le kell tagadni’ álnokságától.
Meg aztán: el kezdtem én is ’átélni’, ’átélve-megérteni’ a dolgokat, a kapcsolatokat; ha kellett, félrenézni és megérezni a félrenézéseket; ha úgy adódott, elkerülni a választ és megérteni, hogy van, aki elkerüli választ. De ez már nem az a „Te ezt még nem érted” semmit-mondása volt. Az, legalább is azt hittem akkor, (véglegesen) elmúlt.
De most „újra itt van” a „ne mondd, hogy ezek ugyanazok” világa; a „Te ezt még nem érted” hülyítése: a sulykolás, a félelemkeltés, az inkább a befelé fordulást válaszd magatartás elvárása, a jobban teszed, ha a ’kollaboráló’ kompromisszumokkal élsz együtt megalkuvása.
És vannak, akik „ezt már nagyon is értik”! Ha ugyanis beállnál a sorba; ha megint kiegyeznél, hogy van, amiről nem kell beszélni; ha mindig figyelnél a Vezér hívó szavára, és vele együtt lépnél; ha látnád és megértenéd, ki az ellenség, kit kell ütni és hogyan; ha jókor szólalnál meg, akkor, de csak akkor menne a szekér! Mert láss csodát: van sor, és a sorban értik is: nézd a lázárokat, a rogánokat, a schmitteket, a mészárosokat, a kövéreket, a németh szilárdokat, soroljam tovább, mert ők értik! Ők vannak benn a sorban! Nekik a kávé mellé szivar is jut!
És neked? Neked kávé se?
Hát Te, miért nem érted? Vagy inkább: Ők, miért nem értik?!
„… föl kéne szabadulni már!”

2016. 09. 14.

„És nekem mi közöm ehhez?”

(Sacha Batthány, Helikon 2016.)

Hogy elődeim éppen ebbe,
e lángoktól ölelt kis ország”-ba költöztek;
hogy őseim, talán már a kazár időkben is
a magyar törzsekhez csapódtak;
hogy én is „… az őssejtig vagyok minden ős”;
hogy „… mégis, magyarnak számkivetve”…

Megyek az utcán, előttem a járdán szemétkupac, mi a francnak hajoljak le, percenként megtehetném, annyi van. Maradjon csak ott, ahol van.
Fölszállok a villamosra, két gyerek ül egymás mellett, nyomogatják az okosukat, láthatóan elvannak, jól érzik magukat. Mellettük áll egy várandós anyuka, alig bír kapaszkodni, a kanyarokban szinte eldől már, de mégis talpon marad. Minek szóljak, a múltkor is, kaptam a pofámba, hogy mit akarok, hagyjam őket békén.
Egy öreg, bottal a kezében átbotorkálna a túloldalra, nagy a forgalom, a közelben nincs gyalogátkelő, se egy lámpa, csak a bizonytalansága van, téblábol, nem tudja, mit csináljon. Maradjon csak a járdán, nem kell átmennie, rohanok tovább.
Mellettem valaki elejti a szatyrát. Minden szétgurul belőle: a tej kiömlik, a zsemlék szanaszét pottyannak, az egyik tojás sárgásan elfolyik. Mindegy már, elfordulok.
Beszélgetünk. A házi-sütit majszoljuk. Egy kis bor is lecsúszik. Aztán hirtelen, az eddig oly békés nyugalomból előugrik a „téma”, valamelyikünk szóba hoz egy időszerű kérdést, ami egyébként mindenkit izgat, de amit mindenki kerül, mert állásfoglalást kíván. Választ. Szembesítést és szembesülést. Magunkkal, a másikkal. Viszonyunkat a hatalomhoz, a mainstreamhez. A kés megáll a levegőben, pedig ’magunkban’ vagyunk. Azt hisszük, hogy magunkban vagyunk. Teljesen magunkban. Be is zárkózunk rögtön.
Aztán megszólal a rádió, a tv, a háttérben megy az internet is, a fészbuk pityeg egyet: hozzászóltak. Innen is, onnan is ömlik – mint előbb a szatyorból a tej, csak most – a szenny, a mocsok, , a hallgathatatlan, a megnézhetetlen, az olvashatatlan, a megemészthetetlen ganéj, a hányadék, a gyűlölet, az uszítás, az indulat-cunami. Hát folyjék csak, ömöljék tovább.
Hogy van ez – hőkölők vissza, miért vagyok ilyen? Miért vagyunk ilyenek? Soha nem nézünk szembe az igazán lényeges dolgainkkal, a kevésbé lényegesekkel aztán végképp nem. Kerüljük a konfliktust, a nézeteltérést, a dolgok megértését. Sőt: aki szembe néz, aki szembe mer szállni azokkal, azt megvetjük, kiközösítjük. Kiutáljuk, akár Kanadáig is. Miért vagyunk ilyenek? Mitől vagyunk ilyenek? És miért nem változunk? Miben reménykedünk, hogy úgyis megoldódik, magától? Hagyjuk, mormolom magamban, olvassunk egy jót.
Mert mi közünk nekünk mind ehhez, vagy mégis …

2016. 09. 13.

Csöndet: a MINISZTERELNÖK úr beszél…


Már jön is.
Bizsereg mindenem.
Megint szép a világ.
Úgyhogy most Kussolj.
Vedd már észre magad.
Már itt is van.
Tapsolni kéne…

Észrevettétek?
A Gyurcsánytól kapott verés óta Orbán nem vállal nyílt vitát, ütközést, megmérettetést. Ezért, a magát örökös MINISZTERELNÖKnek, világverő hadvezérnek tekintő MINISZTERELNÖK, fantazmagóriáiról csak a sajátjai előtt mer beszélni. Csak hívei előtt vállalja félreérthetetlenül elmondani hol ezt, hol azt, hol meg az előzőleg elmondottaknak éppen az ellenkezőjét. Aztán Bayer Zsolt meg a Stumpf András legyen a talpán, aki megmagyarázza, értelmezi; meg hithű Fideszes, aki megérti.
Megfigyeltétek?
Már Szent helyeik is vannak. Szent formáik is. Meg a „tudatipar”-ból ismert figurák által komponált koreográfiáik. Rítusokká merevedett hétköznapi szokásaik.
Érzékeltétek?
Akkor és ott, mindig megáll az idő! Akkor és ott a kamerák is némán kezdenek forogni, már az operatőrök és a riporterek is csak kézjelekkel kommunikálnak egymással. A szél se rezdül. Az erdőben a madarak abbahagyják az csivitelést, a közelben a villamosok megállnak, a város visszafojtja lélegzetét, a szószéken se szól az ige: és akkor minden fénybe borul! Mert a MINISZTERELNÖK föllép a pulpitusra; föntről lenéz az egybegyűlt, a helyzethez illően öltözött sokaságra; pillantásával még meg is simogatja a megjelent talpasokat; megvárja, amíg a légy is abbahagyja a zümmögését, szinte érzi a gyomrok remegését, jóleső bizsergését; és a MINISZTERELNÖK akkor hozzákezd!
Tulajdonképpen akkor már mindegy is, hogy mit mond. Mert a lényeg: van, és éppen ott van! Velük van. Vezeti őket. Irányt szab, igét hirdet nekik. És ami a legfontosabb: mindig rámutat az ellenségre. És ettől minden világos lesz. Egyszerűen érthető. Követhető és képviselhető.
Attól kezdve minden az adott pillanatról szól. Nem többről: az ottaniról és az akkoriról; de mindenekelőtt RÓLA! Mert „Színház az egész világ,/És színész benne minden férfi és nő:/Fellép s lelép:…”. De Ő, hála a magasságosnak, még nem lép le. Sőt! Újabb és újabb szerepeket vállal: most éppen Európa megmentője lesz. Persze ’csak’ a keresztény Európát akarja megmenteni. Nehogymá’ a sok zavaros, értéktelen, a közösből kilógó is megmaradjon. Nem. Szó sem lehet róla! Mert itt és most „politikai háború” zajlik! Ezért le kell leplezni! Sőt: támadni kell!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… vannak-e egyáltalán közös értékeink…” – kérdezi az egybegyűltektől. És az egybegyűltek azonnal maguk elé néznek, sőt magukba is! Elgondolkodnak. Hogy erre ők eddig még csak nem is gondoltak. Tényleg, van valami egyáltalán, ami minket összeköt velük, ami közös bennünk, amiért be akartunk jutni? Vagy nem egyszerűen átverés az egész? Mert a MINISZTERELNÖK úr csak tudja, valamiért kérdi tőlünk. Hogy is volt? Ja, igen: a Medgyessy volt, meg a bécsi „fagyizó”, meg a Gyurcsány. Akkor tényleg: átverés volt. Rá-kúrtunk.
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… be akarnak ülni a zsűribe…” – folytatja felénk fordulva és egyre erőteljesebben gesztikulálva. Akkor ez most lényeges, mindent jegyezzünk meg. A francba’, hogy nem hoztam a diktafont, az okosomon meg nem tudom, hogy kell fölvenni. A rohadt gyerek nem tanította meg, csak ripsz és ropsz fölvett valamit, „ezt se tudod?”-dal adta vissza. De most nincs itt. Mi lehet ez? Nem értem, valaki segítsen már; de most nem kérdezhetek meg senkit: ájtatos a csend. Biztos megint a zsidók, vagy a libsik, vagy a kommenisták. Na, majd holnap elmagyarázzák a köztévén.
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva…” – zeng tovább a szó. Szóval csalás áldozatai lettünk. Becsaptattunk. Ezek szerint a korrekt beszéd is hazugság az ő szájukból. Ne is hallgassuk őket. Még megzavarnának minket. Most, amikor minden számít, amikor mindenre figyelnünk kell. De jó, hogy a MINISZTERELNÖK úr észrevette!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… az ottani nyilvánosságban egyelőre lehetetlenség őszintén beszélni a migránskérdésről…” – kiáltja nekünk! Tényleg: ott már nincs is szólásszabadság, nincs is nyilvánosság, a hatalmi ágak szétválasztásáról nem is beszélve. Ott már Észak-Korea van, Phenjan: hogy nem veszik észre. A sok toleráns buzi-fajzat. De hála a mi MINISZTERELNÖKünknek, leleplezzük őket, mert Ő „… a még el nem esett országokat …” – képviseli.
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… nem a migránsokkal van problémánk, hanem a brüsszeliekkel…” – most már kristálytisztán harsan a hangja. Milyen igaza van. Bár megjegyzem, az a sok büdös, terroristagyanús, vírusgazda, asszimilációra képtelen kutya sem semmi. De tényleg, most a brüsszeli tányérnyalókkal van bajunk. Nem a pénzükkel, velük. De jól mondja a MINISZTERELNÖK úr!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… néhány szétesett törmelékből is képesek újraéledni…” – figyelmeztet most bennünket a Terminátorok veszélyére. Bár a gyerek szeret velük játszani, de ez most nem vicc. Ez már véresen komoly. A lányainkról, asszonyainkról, anyuinkról, nagyanyóinkról van szó!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
Már könnyezem, sírok. Ilyen beszédet nem hallottam. Talán apám, vagy a testvérei: mikor is?!

2016. 09. 12.

Találkozások

Találkozások

Megkérdeztem, hogy a népszavazás szóba került e
Ferenc pápa és Orbán Viktor augusztus 28-i
római találkozóján.
Kiderült, hogy egy nagyobb,
sok vendéget felvonultató rendezvény
fogadásán találkoztak,
az egyházfő és a miniszterelnök
a köszönésen túl
most nem beszélgetett egymással.

• Árpi!!!
• hallgatom, Főnök
• hogy állok?
• jobban, mint a Fradi meg a Gyirmót együttvéve, de a Várkert Bazár is lemaradna a Főnök mögött: jövünk föl, mint a talajvíz tavasszal
• Gyurcsánnyal mi van
• dekázik, meg mindjárt itt a tízéves évfordulója, úgyhogy már szervezzük a nagy bulit a Fő térre, akarom mondani a Kossuthra
• és ott lehet majd tüntetni, nem tiltottam már régen be az oda való gyülekezést?
• de, de nekünk, Főnök, nekünk lehet
• akkor jó, de most ne szarjátok össze
• mér’ ne?
• most nekünk kell takarítani
• értettem
• hiányom van
• mitől, Főnök, romlott volt a kaja?
• ne szórakozz, az én népemmel ugyan eleget találkozom,
• azt csak hiszi a Főnök, azok szigorúan csak a mieink, triplán, sőt TEK-esen ellenőrzöttek, a Fidesz tagkönyvlista első százasai, senki más
• de most már akarok hírességekkel is
• megint Schwarzi legyen, vagy Depardieu, mindjárt szólok az Andinak
• nem, most nagykutya kell: Merkel, Obama, meg még följebb
• csak nem, tényleg a…, szóval magával a megváltóval?
• dehogy, még nem: legyen csak a pápa
• Zsolti is ott legyen?
• ne, adjon inkább interjút
• Balog fölkent miniszter úr?
• jó ötlet
• akkor megszervezzük, de lehet, hogy nem lesz audencia
• akkor is azt mondjuk majd, de akkor hogyan lesz?
• szükségszerűen és véletlenül, éppen akkor és éppen ott, összefutva és kezet rázva, fej biccentve és slamposan mosolyogva; hát, ahol lehet: kereszt-folyosón, lépcsőházban (de ott a Főnök jöjjön fölülről), kapuban, mosdóban vagy a toalettben
• az lenne a legjobb: ott mindig olyan jó gondolatok jutnak az eszembe…
2016. 09. 11.

Már megint…


Már megint jönnek. Nem egyesével. Tömegesen. Más-szagúak. Máshogyan imádkoznak. Mást esznek, mást isznak. Máshogyan betegek. Mást terjesztenek. És csak jönnek és jönnek. Igaz, egyelőre nem sokáig maradnának. De mit lehet tudni. Még visszajönnek. Aztán mégis csak itt maradnak.
Már megint védenünk kell. Mert „egyenesen Magyarország jövőjéről” van szó! A közösségeinkről. A magyar létről. A magyar kultúráról. A magyar ’végvárfiasságról’. Vész van. Végveszély van. Magyarországot megvédjük! Európát megvédjük! A pápától is, ha kell! Mert ami a miénk, az a miénk. Nem engedjük. Nem!
Már megint összezárunk. Riadót fújunk. Már harsan a trombitaszó. Már harcba hív a kürt. Már pereg a dob is. Újra lengenek a zászlok. Megint díszmagyarba! Megint a jelszavas világ. Megint kiabálunk. Úszunk. Az árral. Mi vagyunk az ár is. A gálya nem, de ez kit érdekel. Most a gondolattalanság tombol. Magyarországon is. Az ösztönvilág. Üzenünk! És számoljuk a halottakat. Kellenek a számok. Elrettentünk. Megijesztünk. Gyűlölködünk.
Már megint csak magyarok vagyunk. MI vagyunk. Meg vannak ők. Nem és nem! Nem akarjuk őket. Mert nem olyanok. Ezek olyan ezek. Ezektől még kérni sem lehet. Ezek a „… fajok egyenjogosultságában képtelen meghozni az áldozatot, hogy faji különállásáról…” lemondjanak! Ezekkel nem lehet! És kész!
Már megint van VEZÉR! Aki kimondja. Aki megmutatja. Akinek a nyakában ott a kolomp. Ezért végre mi is kimondhatjuk. Portyázhatunk a határon. Megállíthatunk, fölszólíthatunk, megbélyegezhetünk. Megalázhatunk. Akit csak akarunk.
Már megint meg is csináljuk. Ez olyan jó. Felejtető. Erőt adó. Megint mi vagyunk elől! Kezünkben a gyújtózsinór. Meg a gyufa is!
Már megint jönnek. Nem egyesével. Tömegesen. Most nem pajeszosok, nem nagy orrúak, még csak nem is nagyfülűek. Akkor is mások. Más-szagúak. Mást esznek, mást isznak. Máshogyan imádkoznak. Máshogyan betegek. Mást terjesztenek. És csak jönnek és jönnek. Igaz, egyelőre nem sokáig maradnának. De mit lehet tudni. Még visszajönnek. Aztán mégis csak itt maradnak.
2016. 09. 09.
ui: Makó plébánosa, korábbi szegedi katolikus egyetemi lelkész nehéz szívvel figyeli a magyar közélet népszavazásba torkolló kommunikációját a címben említett témában.

Üzenetek…

„1944 májusában a protestáns egyházak vezetői felkeresték Serédit a Várban, hogy közös cselekvésre biztassák. A jelen lévő Török Sándor beszámolója szerint a bíboros kifakadt: „Ha a pápa őszentsége nem tesz semmit Hitler ellen, mit tehetek én, a magam szűkebb hatáskörében?” S mérgében földhöz vágta pileolusát.” in: Ungvári Tamás, Felperzselt ország Scolar 2016. 96. old.)
A pápa most megszólalt, cselekvésre hívott, azt mondta: elengedhetetlen a szolidaritás „az alapvető jogaiktól, így a hit szabad és biztonságos gyakorlásától megfosztott” emberekkel. Azt írta: „A migránsok és menekültek kihívása. Az irgalmasság evangéliumának válasza”.
Most is csak a pileolus földhöz csapása a válasz…
2016. 09. 07.
ui: Meg egy kormányfő által kezdeményezett (ál)népszavazás…

Nem Önökről szól …

Néhány napja Zsibbadás címmel írtam egy jegyzetet. Arról, hogy a gyűlölködés már mindent elönt. És, ha nem vigyázunk, ennek nem lesz jó vége. Ez az írás, egy egyszerű, hatalommal, tisztséggel nem bíró, magyar állampolgár véleménye. Nem fenyegetőzik, nem gyűlölködik, nem támad: figyelmet kér.
Szeretném kiemelni: ez a bejegyzés a jó-szándékú, a közösségért tevékenykedő, a szemetet eltakarító, a természet megújításáért aggódó és cselekvő, a környezetüket védő embereket, gyerekeket nem bírálja. Az írás nem róluk szól. Éppen ellenkezőleg: én is azt gondolom, hogy köszönetet, elismerést, támogatást, tiszteletet érdemelnek. Ha szándékom ellenére a leírtakat félreértették, akkor – tőlük – elnézést kérek!
A jegyzethez rengeteg hozzászólást, támogató és támadó észrevételt, szabadságvesztéssel járó feljelentéssel-ijesztgetést és más fenyegetést kaptam. Mások viszont megosztották a posztot, ahol – a leírtakról – további vita bontakozott ki. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy egyesek hazugságokat fogalmaztak meg, személyeskedtek, „jópofán” kívántak a másvilágra küldeni.
Ami pedig a jegyzet hátterét illeti:
• a bejegyzésben – az érintetteken kívül megérthetően – semmi konkrétum nincs arról, hogy valóban létező egyesületről van-e szó, vagy sem; más írásaimban mindig nevén nevezem az érintetteket;
• ami az írás valóság-magját érintő adatokat illeti, azok az önkormányzat honlapján szereplő, bárki számára hozzáférhető jegyzőkönyvekből származnak;
• a testületi ülésre beterjesztett javaslat (valamiért??) nem került nyilvánosságra, így én sem ismerem azt, hiszen nem került föl a honlapra se, és ahogyan az a testületi ülésen elhangzott hozzászólásokból is kiderült, még a megjelent képviselők sem kaptak meg minden dokumentumot;
• sem az önkormányzati testületi ülésen, sem azóta, a jegyzethez írt hozzászólásokból nem derült ki, hogy miért ebben a formában akarnak megalakulni, miért nem a létező Polgárőrségbe tagolódik be az új alakulat; mi lesz a két szervezet egymáshoz való viszonya, területi (pl. akarnak-e az egész város területén cselekedni) és egyéb munkamegosztása.
Néhány napja Zsibbadás címmel írtam egy jegyzetet. Arról, hogy a gyűlölködés már mindent elönt. És, ha nem vigyázunk, ennek nem lesz jó vége.
Hát vigyázzunk!

2016. 09. 04.

Színes szavazás…


Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz se vót, bár mégse nem; az Óperenciás tengeren azonban tényleg túl, de még ide, nem messze a Dunától, meg Óbudától, az történt, hogy színesre festődött egy iskola kerítése. No, azér’ nem magától esett meg e nagy eset, hanem a jóakaratú, a tevékeny, a közért is tenni akaró emberek, az iskola tanárai – a nyári szünidöjükben, annak is majdnem a legvégén, de mégis csak a vége előtt – cselekedtek. Hogy-hogy nem ugyanis, a kerítés a hosszú évek alatti álldogálásban, bizony-bizony elszíntelenedett, vagy inkább elszíneződött, sőt nem átallott rozsdába is, annak is az erősebb barnájába burkolódzni. És mert éppen akkor folyt az iskola-udvar fölújítása, sőt megújítása is, az aktívabbak a sitt, a hulladék, a fölhalmozódó szemét elhordásán túl, de a kerítésen innen és túl, hozzáfogtak a rozsdamentesítéshez is, meg a lefestéshez is. És mert nem voltak híján a fantáziának, és mert nem akartak „mindig széklábat” farigcsálni, azt is a „leghitványabb alakra”, ezért nem kérdezték: „Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,”, mert úgyse „Nem engedék.”
Inkább hozzáfogtak hát, és láss csodát, még itt a Duna-Tisza közén is, nem messze a székesfőváros buja zajától, színesbe borult az a kerítés, a szivárvány színeiben pompáztak a függőleges és a keresztrudak, de még srévizavé sem volt híja a színeknek. Csudájára járt mindenki, aki csak arra járt, örültek is a tanárok, hogy jót tettek, ahogy csak tehettek.
De a mesének még nincsen vége: a jó még nem nyerhette el a méltó büntetését se, a jutalmáról nem is beszélve, legfeljebb félbeszakadt a dinom-dánom, meg a jó érzés. Hírnök dobolta ugyanis ki a közhírré tétetiket, vagyis azt, hogy komoly hiba van a színekkel, meg a sorrenddel, meg ezzel a világgal, amiben élünk. Mert többesek bejelentéssel éltek a helyi kis-hatalmassághoz abbélileg kifolyólag, hogy itt kérem-szépen komoly és ráadásul megrontó jelentéssel bíró értelme van a színek pompájának. Azok ugyanis képesek lesznek megzavarni – nemcsak a bejelentő, a feljelentő, a figyelembe vevő –, hanem a nebuló-fejeket is, hogy itt kérem melegedés van kiindulva!
Bár utóbb ezt mindenki cáfolta, még tudományos elemzés is készült a témában, mégis a helyi kis-király, mai nevén polgármester vette a kezébe – no, nem a festékecsetet, még csak nem is az érvelő beszédmódot –, hanem a kérdőív-gyártás nemes megírását. Az iskolaév megnyitásának a napján ugyanis „vaskos” kérdőívet kaptak a gyanútlan szülők az kezeikbe, gyors megválaszolás és visszaadás kényszer-intézkedésének a gyakorlás közepette.
Ez a „vaskos” irat egy kérdést tartalmazott: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a kerítés színezése (sic!) a jelenlegi formájában maradjon? Aláírás: a helyi kiskirály”. A kérdőív magyarázatul a „bonyodalom” szó szerepel, meg a megoldás is. A szülők egymásra néztek és nem értették a csíziót: a kiskirály mért alacsonyodik le, hogy olyanokba üti bele az orrát, amihez vajmi köze van. Aztán meg: mikor érvényes, eredményes a kérdőív kitöltési procedúra, személyi szám, forgalmi engedély kell-e, vagy elég az aláírás. Levélben lehet-e majd kitölteni a kérdőívet, például a Duna túlpartjáról? Aztán, akinek nem élnek a szülei, azokkal mi lesz? És hogyan lesz az ellenőrzés: szülők, pedagógusok, a kiskirály és párthívei, szövetségesei; a színek képviselői ott lehetnek-e a ’zurnák’ kinyitásakor? Ja, és mi lesz a személyes adatokkal: ki őrzi majd meg azokat, ha ne adj isten jogorvoslati kérelemmel fordul majd valaki az igen tisztelt és nagyra-becsült Közigazgatási Bírósághoz, ami már beterjesztés alatt van.
A mesének tehát még nincsen vége. Folyik a „kérdőívek” kitöltése, gyűjtése, szortírozása, számolása és az iskolai osztályok válaszainak az értékelése.
2016. 09. 02.