2023. március 31. nap bejegyzései

KÉPEK

Kerestem képet az első iskolámról.

Ahová jártam.

Elsőbe.

Amikor a Kék golyó utcában laktunk.

Ott, a Déli pályaudvar mellett.

A Ráth György és a Greguss utca között.

A Csaba utcai suli.

Egyszer csak „belebotlottam”.

A képernyőmön ott „lett”.

Pontosabban megjelent.

Ma délelőtt.

Az a tabló.

A Csaba utcai általános iskola I. A. osztályának az 1957-ben készült képe.

Azóta ellenőrzöm.

Tényleg én vagyok ott a képen?

Először a Szüdi Jancsi volt ismerős.

Aztán a Takács Peti.

Később a Szigeti Laci.

A tanárnéni már az első pillanatban is, de sajnos nem jut az eszembe a neve.

Pedig a mosolya, a haja, a keze ismerős.

Hatvanhét éves.

A kép.

Vajon mire gondolhattam akkor?

A kantáros nadrágomban állva, kicsit hunyorogva.

Akkor már túl lehettem az első „ötösömön”.

Ami nem is volt ötös.

Csak egy „l” (láttam) bejegyzés.

De pirossal.

Én boldogan rohantam haza: „anyu, ötöst kaptam!”

Anyám megnézte, megsimogatta a buksimat és elmosolyodott.

Erre biztos nem.

Talán a „fontosságomra”.

Hogy komolynak kell lennem.

Annak is kell látszanom.

Még nem tudtam, néhány hónap múlva már verekedek is.

Védem a gyengébbeket.

Az erősebbektől.

A hangosabbaktól.

Mert ezt fontosnak tartottam.

Már akkor is.

És akkor levertük a mosdót.

Az osztályban.

Aput behívták.

Meg kellett csináltatnunk.

Mert ugyan engem löktek a mosdóhoz.

Nézem a képet.

Emlékszem.

Ez a lenti udvar.

Hisz ott van mögöttünk a lépcső-lejáró.

A következő osztállyal.

Az udvaron körbe volt egy igazi, salakos futópálya is.

Egyszer a Sír Kaja bácsi fiával versenyeztem is.

Aki atletizált.

Persze kikaptam.

Mert nem tudtam: nem elég az elején vezetni.

A végén kell.

A Kaja bácsi fia tudta.

A Jancsi meg a Peti vigasztaltak.

Akkor még nem tudtam: forradalom, ellenforradalom.

Csak a pincére emlékszem.

Meg az orosz tankra.

Ami lőtt a házunkra.

Meg apura, aki köti a nyakába a sálat.

Mert mennünk kellett a pincébe.

De ő nyugodt volt.

Anyám meg ideges.

A képen komoly vagyok.

Pedig nem tudtam: hatvanhat évvel később nézegetni fogom magam.

De szép is volt!

 

  1. 03. 31. péntek

(Kép: mozgalmak.hu oldal)

Ui: vajon ki vagyok én?

HARCBAN A VILÁGBÉKÉÉRT, ELŐRE!

A nemzetközi és a hazai burzsoázia elleni harc fokozódik! Ébernek kell lennünk, mert az ellenség nem nyugszik! Szocialista sporttal a békéért! Éljen a párt és a dolgozó nép megbonthatatlan…!

 

Nem is olyan rég’, még ezek a jelszavak voltak – csupa nagy betűvel – pingálva a táblákra, amiket a vonulók vittek a május elsejei felvonulásokon.

Ma már nincsenek.

Május elsejei felvonulások.

A „jelszavak” velünk maradtak.

Ugyanúgy butítanak, hülyítenek.

Van, amikor nem táblákról köszönnek be a hálószobánkba.

„Csak” a szokásos péntek reggeli közszó-mocsokból.

Magától a miniszterelnöktől.

Ne mondjátok: ne foglalkozzá’ már állandóan vele.

Már késő.

Hat.

Őrjítően hat.

Tegnap például az egyik pomázi önkormányzati képviselő a Facebook oldalán megköszönte.

A pomáziak segítségét.

Hogy csaknem egymillió forintot befizettek az önkormányzat szolidaritási számlájára, amibő támogatni lehet majd az időseket, akiknek a rezsire sem telik.

Mert olyan magas a gázszámlájuk.

Erre „valaki” azt válaszolta: „…és minél tovább támogatjátok a háborúpárti ellenzéket, s nem tértek mihamarabb észhez, annál többször kell majd ilyen és ehhez hasonló mondatokat szövegezned. Sok sikert hozzá!” És egy gifet is a kommentje alá biggyesztett, amiben egy kisgyerek akar verekedni.

Merthogy Pomázon nem a Fidesz nyert.

Hanem a civil összefogás.

Akik persze így „ellenzék” lettek.

Azaz ellenség – még egy „kisgyereknek” is.

Szomorú, nagyon szomorú.

Vitázni kellene, szembeszállni?

Megértené?

Elgondolkodna egy kicsit?

Másképpen nézne a világra?

Hisz ma sem hisz a szemének, a fülének, a korgó gyomrának, a fűtésszámlájának…

 

„Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor…”

 

  1. 03. 31. péntek