CSAK EGYSZERŰ ÉS DÜHÖS KÉRDÉSEK

Mi történt? Miért az történt?

Megint ugyanaz történt? Mégis bele lehet lépni kétszer, sőt többször is ugyanabba a folyóba? Nem ugyanazt a tizenkét évet éltük át mindannyian itt, ebben a kis hazában? Ha én „azt” éltem át, ők nem azt? Én mást láttam bele? Ők miért nem látták ugyanazt? Talán a szememmel van baj? Vagy talán rosszul dekódoltam a látottakat? Rossz feleletet adtam a látottakra? Miért nem vettem észre? Hol és mikor rontottam el? Nem voltam eléggé meggyőző? Nyitott se? Nem értettem meg őket? Kik voltak az ők? És a mi? Talán nem is voltunk (mi)? Nem hittek nekünk? Hogy nem akarunk háborút! De nem elég annyi: „kimaradni”? Hogy nem lehetett ezt megérteni? Hogy nem lehetett ezt megértetni? Tudtuk, tudjuk egyáltalán kik élnek itt, hol s miképp? Hogyan és miért döntöttek, döntenek úgy, ahogy döntenek? „… ím itt e kő”, de hol van az a kő? Láttuk a dolgozót is, „ki dolgáért remeg”? Leültünk közéjük mesét hallgatni egyszer is? …

Mi történt? Miért az történt?

És mi lesz ezután? Nyalogatjuk majd a sebeinket? Meddig nyalogatjuk? Mutogatunk majd egymásra? Az objektív világra? A másvilágra? Várunk majd a csodákra? A messiásra? Esetleg végre csöndbe maradunk? Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt? Hivatalból politikusaink teszik majd a dolgukat tovább? Ugyanúgy? Beülnek és szavaznak vagy nem szavaznak? Ahogy tizenkét éve teszik? Semmi ötlet, semmi kreativitás? Mi megyünk, menjünk a lecsóba? Kell ez nekem, nekünk?

Mi történt? Miért az történt?

És a következő választáson? Ami mindjárt itt van, mi lesz? Megint leutazunk 250 kilométert, hogy megszámoljuk a megszámolhatatlant? És ha ebben már nem leszek, leszünk partnerek? Mert ezt nem akarjuk? Így nem akarjuk?! Ha tovább nem leszünk fegyelmezettek? Mit veszthetünk? Már tizenkét éve vesztünk, nem látjátok?

Csak egy vénember duzzog, csak egy vénember duzzog?

2022. 04. 04. hétfő negyvenedik nap

CÉLFÜGGVÉNY

A szomszédban gyilkos háború dúl. Közben mi választásra készülünk. Nálunk (szerencsére csak) „szó-háború” zajlik.

Miről döntsünk? Hogyan döntsünk? Mi lesz a döntésünk?

’73-ban végeztem a közgázon, tervmatematika, tervezés-elemzés szakon. Sok matekot tanultunk: olyat is, amit alig vagy egyáltalán nem használtam az életemben; olyanokat is, amik viszont segítettek a döntéseimben. Volt olyan könyvünk, aminek az első oldalán egy nagy „A” betűvel kezdődött a mondat és a pont az utolsó, hatvanhetedik oldalon volt, közte oldalakon át képletek (elsőre nem is mentem át a kollokviumon, de aztán ráéreztem és akkor már simán).

Tanultunk a célfüggvényekről is: hogyan kell a szűkös forrásokból a legtöbbet kihozni, hogyan lehet – az egymásnak ellentmondó célokból – egy közös cél felé elmozdulni.

De mi legyen az a „közös cél”?

Mi az, amiből szabad engednünk és mi az, amiből nem?

Most – nap, mint nap sokunkban – ugyanezek a kérdések fogalmazódnak meg: hogyan állítsuk meg a magunk eszközeivel, kiállásunkkal az agressziót, Ukrajna lerohanását, miközben választást kell(ene) nyernünk. Összehozhatók-e, összeegyeztethetőek-e ezek a célok vagy meg kell alkudnunk; szabad-e alkudnunk?

Célfüggvény kérdése az egész.

Amit mi – Te is barátom – határozhatunk meg. Aszerint, amilyenek vagyunk, ahogyan gondolkodunk a világról, amit fontosnak és kevésbé annak tartunk. Van, akinek a HATALOM megtartása, kizárólagos birtoklása lesz a fontos, ezért úgy válaszol erre a kérdésre, olyan „célfüggvényt” határoz meg, amiben a VÁLASZTÁSI szempontok lesznek a legfontosabbak: tehát megkutatja a közvélemény hangulatát, ami „természetesen” a BÉKE-vágy, a háború elutasításának a követelése, ő ennek rendeli alá minden véleményét, megnyilatkozását, ellenfelei besározását. Az olyan beszédet rittyent sokasága elé, amiben szó sem esik agresszióról, menekülőkről, háborús bűnökről, a legjobb, eddig ajnározott haverről, szövetségesekről, kötelezettségekről, csak arról: nekünk, magyaroknak ki kell ebből maradni, mert szembe köpi magát a hatalom megtartásáért, megtagadja ’48, ’56 harcát, szellemét, azok nála a „futottak még” kategóriába kerültek. Ez az ő célfüggvénye, az övéi választása.

Neked, barátom: mi a fontos? Vajon szabad-e alárendelnem egyetemes emberi értékeket jogos érdekeimnek? Csak azért, mert akkor (talán, esetleg) nem lesz meg a választási többség? Fanyalgó „elemzők” szerint nem szabad. Szerintem akkor nincs megállás a hátrálásban, akkor ugyanolyanok lennénk, mint akit meg akarunk haladni, akit le akarunk váltani. Akkor nemcsak a „közpénz” vesztené el közpénzjellegét; nemcsak a „miniszterelnök” vesztené el miniszterelnökjellegét; hanem mi is megtagadnánk azt, ahogyan gondolkodunk, ahogy élni szeretnénk!

Célfüggvény.

Magadnak választod, aszerint élsz.

A szomszédban gyilkos háború dúl. Közben mi választásra készülünk. Nálunk (szerencsére csak) „szó-háború” zajlik.

Miről döntsünk? Hogyan döntsünk? Mi lesz a döntésünk?

2022. 03. 16. szerda huszonegyedik nap

(ui: a diákok ezrei tüntetnek tanáraik mellett, kép Telex)

(1.)

Thessza ugat, megszólal a kapucsengő. Kimegyünk. Két fiatalember áll a kapu előtt, az egyikük kezében papír, toll. Thessza elhallgat, abbahagyja az ugatást, mi lehet vele?

– Jó napot kívánok! – szólnak szinte egyszerre mindketten.

– Szép napot maguknak is, mi járatban?

– A FIDESZ-től jöttünk – feleli a kissé „idősebb” húszéves körüli határozottan, bár kicsit akadozva.

– Honnan? – kérdem krákogva és csodálkozva, engem keresnek a FIDESZ-től, nagy baj lehet akkor.

– A FIDESZ-től.

– Maguk pomáziak? – kérdezem halkan, miközben ők egyik lábukról a másikra állnak.

– Igen, ja, mi nem vagyunk pomáziak – felelnek zavartan, ízes tájszólással.

– Akkor miért itt gyűjtenek aláírást a jelöléshez? – folytatom tovább a faggatást.

– Hát mert ide vagyunk kirendelve – jön gyorsan a válasz.

Elhallgatok, hirtelen nem tudom, mit feleljek nekik, Thessza sem segít.

– Aztán kinek gyűjtenek? – veszem föl újra a beszélgetés fonalát.

– Hát, akinek köll, annak – jön a mosolygós válasz megint ugyanattól a fiatalembertől, nem is tűnik udvariatlannak.

– És pénzt, kapnak érte? – kockáztatom meg gyorsan a kérdést annyira nyíltnak (gyanútlannak) látszanak.

Most ők némulnak el egy pillanatra, de csak egy pillanatra.

– Igen – felel megint a fiatalember, a másik közben a cipőjét nézi, a papírt gyűrögeti.

–  Sok sikert és esőmentes napot kívánok – köszönök el tőlük.

2018-ban visszaéltek a nevemmel, több, un. független jelöltet is állítólag én jelöltem, persze följelentést tettem. A Rendőrség engem beidézett, vagy négyszer vettek tőlem aláírás-mintát, miközben én mondtam: nem is az a címem, ami a jelölésen szerepel.

Azóta csönd. A nyomozás eredményéről nem kaptam hírt.

Csak a Bayertől: „fideszesek gyűjtsetek mindenkinek, csak annak ne, aki tényleg meg akarja buktatni a NER-t”.

Tőlem nem sikerült…

2022. 02. 17. csütörtök

(2.)

Thessza nem bírt magával, csak ugatta: menjünk már ki a kapuba. Hát kimentem vele.

Megint jöttek.

Ott álltak a kapuban.

Két csinos, fiatal lány. Most nem csöngettek. Csak mosolyogtak. Hűha, már házhoz is jönnek? Pedig nem is hívtam őket.

Mi járatban? – kérdeztem, szeretnénk, ha aláírna, jött a gyors válasz. Aztán honnan jöttek? Csak innen Szentendréről – megint gyorsan reagált az egyik, a másik kezében Ipaddal, fideszes szórólappal álldogál. Tegnap is voltak, csak akkor két fiatalember – felelem, de akkor nem voltak itthon, emeli föl a fejét az Ipados lány, azért jöttünk most is. Hm, „ezek” mindent nyilvántartanak, följegyeznek: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/   s mikor miért, kinek./ Aktákba irják, miről álmodoztam/   s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot,/   mely jogom sérti meg” – gondolom, de nem mondom. Maguk is kapnak pénzt érte? Nem, mi önkéntesek vagyunk! – feleli az egyik önérzetesen, de magának szép a szeme. Nocsak, nocsak: ez „olaj” – most meg Gálvölgyi ugrik be a Molnár darabból: a magáé is – rebegem gyorsan, köszönöm, jön a válasz. A másik lány csak pötyög tovább.

Thessza továbbra is néma, csak nem fideszes ez a kutya, súgom magamnak, dehogy: udvarias!

Aztán elköszönök a lányoktól, akik már megkapták az EMMI-től a kütyüjüket.

Holnap vajon megint meg kell írnom ezt a történetet?

2022. 02. 18. péntek

„APÁK ÉS A FIÚK”

„– Az vezet a cselekvésben,

amit hasznosnak ismerünk el…

A mi korunkban a leghasznosabb

a tagadás, tehát mi tagadunk.

– Mindent?

– Mindent. (…)

– Ön tehát mindent tagad,

vagy pontosabban kifejezve,

mindent rombol…

No de építeni is kell.

– Ez már nem a mi dolgunk…

Előbb meg kell tisztítani a helyet.”

(Turgenyev: Apák és fiúk, 615. old.)

„Fiatalok! Tiétek a jövő!

Régebben úgy volt,

hogy a miénk lesz.”

(Sándor György)

Megint vitatkozunk. Megint egyre hangosabban. Egyre indulatosabban. Szinte kiabálunk már. Én lassabban mondom a magamét. Ő hadarva. Én keresem a szavakat. Ő szinte dobálja. Közben a kutya is fölkapja a fejét, egyikünktől a másikunkig rohan és esdeklően néz ránk: „mi ez, azonnal hagyjátok abba”! Én is, Ő is megsimogatja a kutya fejét. Megnyugszik: mégis szeretnek a gazdik. Megnyugszunk mi is: szeretjük egymást. Aztán tovább nézzük a meccset…

Mindig ugyanaz a kérdés.

Mindig ugyanaz a probléma.

Most már tizenkét éve.

Mert azóta változott meg minden. A változás óta viszont semmi sem változik. Dehogynem: romlik. Megint vészesen kettévált a világ: lettek a kiváltságosok, akiknek „szabadon” élhetnek, szavuk, joguk, pénzük van; akik „a magyarok”. És lett mindenki más. Az ellenségnek, „balsorsnak” tituláltak, „jobbágyságba” kényszerítettek.

Mint Turgenyev idejében. A krimi háború (1853-1856) után. De annak már százhatvan éve. Amikor történelmi változások érlelődtek. Amikor új eszmék, új társadalmi erők jelentek meg. Amikor aztán „hivatalosan” megszűnt a jobbágyság.

Amikor apák és fiúk egymásnak feszültek.

Apák és fiúk.

Hányszor feszültek egymásnak? Hányszor vitatkoztak, veszekedtek, dühöngtek egymással? És még hányszor fognak…

Emlékeztek Csurkára? Emlékeztek Grezsára? A szítókra?

Vajon ma, az orbánok, vargák, pintérek, gulyások, lázárok fiai: vitatkoznak, veszekednek apjukkal? Netán anyjukkal? Meghaladják őket?

Hallom a „nyugodt erő” dübörgését, a „folytatjuk” sunyi zümmögését, a „nemzeti hagyomány” hazug kinyilatkoztatását, ahogy a fiam is hallja: neki azonnal ökölbe szorul a keze. Hogyan írta Turgenyev: először tagadni, rombolni kell! És mi lesz azután?!

Apák és fiúk.

Egymásra mosolyognak.

Hisz egyetértenek…

2022. 02. 13. vasárnap

„(BETEG VAGYOK…)”

„Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.” – írta József Attila 1926 áprilisában.

Most még nincs április. Még nem is örülünk. Bár biztosan lenne minek, hisz meggyógyultak az unokáim, mehetnek már oviba, isibe. A nagy pedig Párizsban előadást tart majd franciául egy konferencián, amin ott lesz Macron is, szinte hihetetlen: elképzelhetetlenül büszke vagyok rá! Aztán megkaptam a szurikat is; van mit ennem is, olvasnom is; Thessza sem éhezik: nem vagyok egyedül! A szobámban is meleg van; amikor akarok, (még) el tudok menni sétálni is. Bár a nevek néha cserben hagynak, de látom (még), amit látnom kell; bár már ritkábban veszem észre azt, amit észre kell.

Mennyi öröm!

Hát akkor?

A család, a ház, a kert rendben. Amire lehet, van hatásom, az működik. Ha nem, megbütykölöm. Ha kell, segítséget kapok a szomszédtól.

Kit érdekel a tágabb világ?!

Lehetne, hogy ne érdekeljen?

Nem lehet! Óráról-órára derülnek ki visszataszító ügyek, fölháborító dolgok, amelyek nem hagynak nyugodni, mert nem hagynak normálisan élni sem. Állampolgára vagyok (még) e hazának, egyenjogú bárki mással: a miniszterelnökkel is, a volt és a leendő államelnökkel is; én nem csaltam, plagizáltam; tudatosan nem hazudtam „jónak a rosszat” bele a magyar emberek arcába; nem szítottam magyart a magyar ellen; nem keltettem gyűlöletet, nem állítottam be a szegénységet bűnnek, csak mert az érdekem úgy kívánta volna.

Hogyan is írta a költő: „Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul az eltünő csapat után,/ Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben./ Hűvösödik,/ Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.”

Egyszer még örülni fogunk, az unokáim biztosan…

2022. 01. 24. hétfő

(Kép: 444)

„PIROS VOLT A PARADICSOM, NEM SÁRGA…”

A végén visszajött és a billentyűkre csapott. Pedig azt „ígérte”: ő bizony nem fog megnyilvánulni: sem az egyik, sem a másik mellett. Most mégis, aztán vigyorogva kivonult a színpadról.

Szimbolikus.

Volt, aki azt a „bizonyos” labdát vitte magával a megnyitóra. Ő vihette, nem jött rendőr érte.

Szimbolikus.

Volt, aki nem ment el a megnyitóra. Megírta: „Így a kultúra napján különösen fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy ennek az épületnek a létrejötte nem a kultúra, hanem a barbár erőszak jegyében történt.” Megszólta érte.

Szimbolikus.

Volt, aki szintén nem ment oda. Pedig szabadon engedték: most csak „bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll”. Pedig elszökhet, meghamisíthat, összebeszélhet. Most lófrál az utcán.

Szimbolikus.

Volt, aki férfiasan kezet fogott vele. Aztán a képpel „teleszóródott” az internet. Kossuth díjat előbb kapott. Mert a banzájnak (vigyorogva) indulnia kell!

Szimbolikus.

Volt, aki disznót pörkölt, pacalt főzött; vitán vett részt és azt mondta, „A semleges, mindenre nyitott kultúrpolitikát nyugodtan el lehet felejteni, abból nem jön ki semmi”. Igaz, katonatiszt volt egykoron.

Szimbolikus.

Volt, aki az unokáival játszott, és szóba sem került a nemváltás kérdése. „Csak” játszottak.

Szimbolikus.

Voltak (Fidesz-KDNP képviselők), akik nem vettek részt az EP szavazásán, ami erőszakos cselekménynek minősítette a Kazahsztánban történteket.

Szimbolikus.

Volt, aki (meg)magyarázta: miért siker a százmilliárdos épített kézilabda-csarnok építési projekt, miközben a magyar férfi kézilabda válogatott leégett a magyar rendezésű EB-n.

Szimbolikus.

Volt, aki most nem Bözsi nénit, hanem Edit nénit köszöntötte.

Szimbolikus.

Volt, aki kiírta az üzenőfalára: „OTT LESZÜNK!”

Szimbolikus.

És a magyar kultúra napján kinyílik a verses kötet Ptőfi Sándor 1847. januárjában írt versénél: „Vannak hamis próféták, akik/ Azt hirdetik nagy gonoszan,/ Hogy már megállhatunk, mert itten/ Az ígéretnek földe van./ Hazugság, szemtelen hazugság,/ Mit milliók cáfolnak meg,/ Kik nap hevében, éhen-szomjan,/ Kétségbeesve tengenek.”

Szimbolikus.

2022. 01. 23. vasárnap

NEM REMEG

„… az a legenda, amelyben a nép hisz, ér annyit, mint az igazság, ha nem többet, mivel az emberek örömestebb hisznek legendáknak, mint tényeknek.”

Nézem a kezeimet. Nem remegnek: sem az Alzheimertől, se az idegességtől. Akkor ez rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van? Hát aztán. Hisz rövid az élet. Igyunk egy kis Whiskyt. Az nem árthat. De nem szoktam inni. Egy kicsi akkor sem árthat. És a gyógyszerek? Addigra elmúlik. Most fekszem az ágyon. Úgy érzem, berúgtam. De nem remegnek az ujjaim. Szerencsére.

Fölkelek végre. Kitisztultam. Leülök az íróasztalomhoz, Notebook be, internet, hírek. Beleolvasok, nem értem: ki ezt, ki azt mondja. Pedig szakértők. Viszont „innen” szólnak vagy „onnan”. Nem mindegy. Pedig a szakértő ne innen vagy onnan szóljon. Szakértően szóljon. Ma? Most akkor kell vagy nem kell negyedik (ötödik, hatodik) oltás? Csökken vagy nő a megbetegedések száma? Oltottak vagy nem oltottak kerülnek kórházba? Vajon mivel oltották be őket?! Viszont a világelső teniszező letartóztatták.

Ellenben nem remeg a kezem.

Vajon mi lesz április harmadikán? És miért az lesz: mitől szavaznak majd így vagy úgy az emberek? Az utolsó hónapokban történtektől függ majd? A farháttól? A kormányzati propagandától, hogy a magyar a legnagyobb, az igazi európai-keresztény, az „ezeréves” mítoszától? Vagy az utolsó napoktól, óráktól? Ki, milyen lábbal kel majd föl az ágyból? Hogyan szól majd hozzá a felesége vagy a férje? És mi lesz azután? Elfogadja majd a vesztes, hogy vesztes? Lesz-e Kazahsztán, Fehéroroszország effektus?

Nem remeg, most sem remeg.

Vajon meddig lesz így? Hisz az emberi méltóság ma nem érték, csak le@@arandó valóság! A „majdani” utolsó napokat, csak azokat lehetne feledni…

Egykedvűen pötyögök tovább, a Notebook billentyűje mindent kibír…

„Mert az ítélet azoknál van, akik utánunk jönnek; a fiútól függ, hogyan él tovább atyja a nép emlékezetében.”

(Idézetek: Stefan Heym)

2022. 01. 15. szombat

„SOHA” – kaptam meg karácsonyra egy barátomtól Ken Follett könyvét (fordította Sóvágó Katalin), aminek kiegészítő címe: „Ki teszi meg az első lépést”. A „fölvezetőben” Follett arról ír, hogy kutatásai szerint az első világháborút senki sem akarta, ám mindenki (érted: mindenki) sorra hozott olyan (logikus, érthető?) döntéseket, amelyek lépésről lépésre közelebb vittek a háborúhoz. „Azt kellett hinnem, hogy tragikus véletlen volt.” És akkor Follettnek az jutott eszébe: megismétlődhetne?

A kérdés most lebegni kezd a szobámban, összekeveredik a gomolygó-illatos pipafüsttel, megkeseríti a napfényesen induló nappali hangulatomat.

Megismétlődhetne?

Ömlenek a hírek: „Már figyelmeztetés nélkül lőhetnek a katonák Kazahsztánban”, „Putyin már a NATO feloszlatását követeli…”, mi lesz Ukrajnával(?), a magyar külügyminiszter a német rendőrség túlkapásáról posztol (egy régi képet) és folytathatnám a sort. Ez „csak” simogató-halk szellő, egyszerű előszél– súgom magamnak, nyugi.

Megismétlődhetne?

Hisz’ szemben álló felek, egymásnak feszülő, egymást keresztező érdekek mindig vannak; harag is, gyűlölet is; ostoba, szűk-látókörű vezetők is: mi kell még? Korábban Fehéroroszországban, most Kazahsztánban az emberek kinyilvánították: elég volt! Erre kivonultak (bevonultak) a katonák az utcákra, terekre és „rendet tettek” a városokban, halottakat hagyva mindenütt. A feszültség persze nem marad országhatáron belül. Eszkalálódik.

Megismétlődhetne?

És mi van a határokon belül? Az emberek, a polgárok vajon hogyan vélekednek a dolgokról? Konkrétabban: nálunk mi van? Állóháború. A szemben álló felek ész nélkül, csak a „zászlót” látva, csak a nótát („piros volt a paradicsom, nem sárga…”) hallgatva, gondolkodás nélkül, egyre durvábban és ocsmányabbul – szerencsére (még) nem éles lőszerekkel töltött fegyverekkel – szó-tüzelnek, nem látható a vége, mert most már „nem lehet megalkudni, nem lehet megegyezni”, „és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését”. Minden olyan „józannak, logikusnak” tűnik, hisz’ ha onnan jön, akkor ellenség; ha azt dalolja vagy nem dalolja, ellenség; semmi sem irracionális, (ezért) minden irracionális: „- csak feküdj nyugodtan”…

Ki állíthat(ná)ja meg vajon és hogyan? Van még remény?

Persze, hisz’ nem Szentkirályszabadján élünk, 1944. október 30-én, most (még) „Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves/ anya, barátom tejetlen asszonya/ aludt el fáradtan, húsznapos, tejes/ kislánya fölött így; gyerekingeket/ álmodott s urának új cipőt! és/ kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái/ hajnalán kürthangra harcosok!” van „csak”, ahogyan azt 1931. április 19-én a költő írta. Aztán mi lett belőle?! Most még csak háborús retorika van, mert jönnek a választások és Finkelstein szelleme lebeg minden fölött; de nagy a tét, annál is nagyobb, mindent el lehet veszíteni, még annál is többet, hát kard ki. Megint.

Szépen süt a nap. Szikrázó és tiszta az idő.

Mintha…

Csak az a kérdés, az nem hagy nyugodni…

2022. 01. 07. péntek

MONOLÓG…
A qur@a életbe’: még csak harminc vagyok, minden olyan jól ment eddig, tudtam, hova tartozom, mit kell mondanom, írnom, kiket kell fölhívnom, ha valamit nem értek pontosan, olyan egyszerű volt minden, alig kellett gondolkodnom, minden jött magától meg a polgármester úrtól, most meg cserben hagyott a marhája és vesztett, de még hogy, a rohadt anyját annak is, ő bezzeg megy majd a Maldív szigetekre jachtozni én meg a lecsóba a két gyerekkel, meg a kib@szott családvédelmi f@szsághoz kapcsolódó hitellel, hol b@sztam el, hiszen mindig azt írtam, amit kértek, azt a sok kib@szott fake newst, meg álhírt, már csömöröm volt tőlük, csörgött a telefon este tízkor és tizenegyre már fönn is volt a NET-en a sok bazi nagy f@szság, amit kértek, hol b@sztam el, ez nem lehet igaz, most mi lesz, úgy kidobnak, mint a macskát szarni, közröhej tárgya lettem, nem merek kimenni az utcára, mert összeröhögnek a hátam mögött, hallom a vihogásukat, félreköpnek, mit b@sztam el, olyan jó ötleteim voltak mindig, vevők voltak rá a górék, még a Fidesz központból is leszóltak, hogy ki ez a tehetséges csávó, szaladt a szekér, terveztük mi is a gyerekekkel a nyaralást az Adriára, most meg hogyan tovább, ki b@szta el a qurv@ anyját, ki?!!
2019. 10. 21. hétfő

Rinya van.
„Nem kicsit, nagyon!”
Mert vesztettek. Az önkormányzati választásokon. Bár azt mormolják: „nyertünk”, de tudják, akárhogyan is mondja a FŐNÖK, ez bizony zakó volt.
Hát most rinya van.
Már a napokért is. Az órákért. Minden perc számít. Nehogymá’ ne legyen idő a csomagolásra, a „magáncuccok” szortírozására és elszállítására. A selejtezésről nem is beszélve. Mindenhez idő kell. Sok idő. Mert nem derülhet ki semmi! Már az, ami kiderült, az is sok! Még jó, hogy a P. Petya bírja a csapásokat. De ha összeomlik? Ha egyszer valaki egyszer kinyitja a száját? Mi lenne akkor?
Szóval idő, idő, idő kell!
„Nem kicsit, nagyon!”
„A gyerek, az asszony szerződésével? Mindent el kell varrni, le kell zárni, ledátumozni?! Mi lesz, ha másra is rájönnek? Ezek kutakodni fognak, a rohadt anyjukba is, még találnak majd valamit. Hogy lesz a kocsival? Már teljesen hozzám idomult, kezesbárány, magától visz az Adriára is. Mi lesz a jachttal? Nem is a nevemen van. Basszus. Mi lesz a jutalék-pénzekkel, a megbeszélt lámpa-korszerűsítésekből lecsurranó summákkal? Már meg sem lehet állítani?! Kinek szóljak, kitől kérdezzek?!” – hallható sokfelől.
Mi lesz a várral? A Ligettel? És a tervezett stadionokkal? Hát a dédelgetett álommal, az OLIMPIÁVAL?
Rinya van!
„Nem kicsit, nagyon!”
Mert elkúrták. No nem most, a hétvégén, de még csak nem is a kampányban. Végig. Amióta kormányoznak. Soroljam? Minek: hiába mondtuk eddig is. Majd rájönnek.
De addig: rinya van…
2019. 10. 18. péntek