„A kerítés tetején és alján pengés drótot feszítünk ki. A pengék Szerbia felé néznek majd, hiszen az arról érkező migránsok mozgását kell megakadályozni. Ezek a drótok megakadályozzák, hogy a kerítésre másszanak, de arra is alkalmasak, hogy a mászóknak sérülést okozzanak. De nem a sérülés okozása a cél, hanem a migrációs mozgás megakadályozása.”
Nem szégyelljük. Nem titkoljuk. Kérkedünk vele. Meghívjuk a sajtót. Ország-világ tudomására hozzuk. Hiszen ez a mi országunk, a mi földünk, a mi földrészünk. Meg kell védenünk. Most nem a román, a tót, a szerb, a horvát, a szlovák és még ki tudja, melyik náció fenyegeti. Most sokkal nagyobb a veszedelem: ide Zrinyi, Mekcsey, Dugovics Titusz se elég. Meg kell védenünk újból magunkat és újból az egész keresztény világot. Ez kötelesség, ez erkölcsi parancs, csak a gaz árulók és a bérenceik nem látják, hogy ez a helyzet. HOGY MEGINT NAGY, BÜDÖS HELYZET VAN! Megmondta Orbán Viktor is. Meg a Kósa is, A Kövér Laciról nem is beszélve. Most megint „hí a haza”. És ezért úgy védjük meg, ahogy akarjuk, és ahogy tudjuk. Meg amilyen a kultúránk. Hiszen már törvény is van rá: akit nem hívtunk és mégis bejött a házunkba, azt lelőhetjük. Ilyen törvényt alkottunk, pontosabban: ilyeneket alkottak a honanyáink és a honapáink. És mi elfogadtuk, mert ilyenek vagyunk. Ilyenekké váltunk az elmúlt években.
Tovább a folytatáshoz
2015. július hónap bejegyzései
Két „keresztény” beszélget

– Lacikám, megint meg kell szólalnod
– tudom, Főnök, már készítik a szöveget, csak nehéz elhelyezni
– az nem lesz gond: csak ütősen, akasztósan beszélj
– abban nem lesz hiba, én nem tudok máshogyan megszólalni
– ismerlek jól, már a kollégiumban is ilyen voltál
– nem is változtam, csak még világosabban szövöm a kötelet
– szóval riogass, fenyegetőzz, hozd közelebb az ördögöt is
– nem lesz nehéz, már úgyis régen vágtam le a bajuszomat, majd még hegyesebbre pödröm
– én már utasítottam a Hendééket, hogy egy kis szakaszon, a sajtó előtt kezdjék el kezdjenek építeni, legalább egy Patyomkin-kerítést, elég lesz, ha a földmunkát elkezdik
– nagyon jó, talán terepruhában megjelenhetne, kedves Főnök, és akkor széjjel is lehetne nézni a határban, mintha most érkeztünk volna Vereckénél
Tovább a folytatáshoz
Kézen fogva
A két kéz egymásba kulcsolódott. Ahogyan már annyiszor: a tenyerek, az újjak, minden redő és sejt is összeilleszkedve pihentek egymásban. Most nem simogatták egymást, most „csak” pihentek.
Régebben élénkebbek, fürgébbek voltak, főleg a kisujjak. Mindig, alig érintkezve, mégis érzékien érintették a másik kézfejet, borzolták az apró pihéket a csukló körül. Hang se kellett soha, a rezdülésekből, a bőr lélegzéséből mindent tudtak. Apró szorítások, szinte érezhetetlen cirógatások, kis bökdösések – és az egész este megtelelt zenével, harangszóval. Még illattal is, meg selymes suhogással. A félelem, a szorongás – ha volt is, olykor-olykor – elillant, tovalibbent, mintha nem is járt volna arra.
De ma elcsendesedve kulcsolódtak a másik kéz köré.
Most nem siettek, csak bóklásztak egymáson. Most „csak” ismételték, amit tudtak. Most nem felderítették az ismerős ismeretlent, inkább erősítették a másikat: itt vagyok. Még itt vagyok.
Tovább a folytatáshoz
Hajókázás
Tegnap este hajókáztunk egyet a Dunán. A „fényárban úszó” két parton csodálatos látványt nyújtottak a patinás, ismerős, büszkén magasodó épületek. A Budát Pesttel összekötő hidak kecsesen ívelték át a folyót, a két partról hangzó zsivaj, zene hangulatosabbá tették a rövid hajókázást. Alig voltunk magyarok a hajón, csakúgy röpködtek a vánderfulók, mirábilék meg a sugoiok a levegőben.
Beleképzeltem magam az Ő helyükbe. Tényleg csodálatos! Tényleg lenyűgöző! A Parlament, a Vár, a Tovább a folytatáshoz
Visszafelé
Halkan sírt. Szinte csak befelé, mégis potyogtak a könnyei. Az út első száz kilométerén keresztül, egészen Manchesterig. Miközben vezetett. Csak ültem mellette. Alig szóltunk egy-két szót.
Persze, hogy nem habos torta, persze, hogy nem fenékig tejfel. Mért is lenne az. Erre ma már nem is számít senki. De azért enni kell, szeretni kell, élni kell(ene). Egy éve, amikor eldöntötték, akkor már nagyon nehéz volt. Szinte lehetetlen. Nem is értem, miért vártak addig. hiszen már jóval előtte látható, érezhető volt: ez így nem megy tovább. De hát a gyerekek, az iskola, meg „jaj Anci”. Meg egyáltalán: hogy lenne, mit kellene csinálni, hol lakni. Csak kérdések és kérdések. Így aztán hosszan morfondíroztak, hezitáltak. Az idő meg ment, a helyzetük meg egyre csak romlott. A gyerekeknek lesz jobb – ez döntött végül, ők majd kihúzzák valahogyan. A döntés után hónapokig csak készülődtek, minden az utazásnak lett alárendelve. Jöttek a kinn élő rokonok, elmesélték a csótányos történeteiket, a hónapokig tartó nyomorgást, az indulás lehetetlenségeit. Hogy induló tőke nélkül el se induljanak. A nyelv is kellene, de majd csak lesz valahogy az elején. Hogy nem kell sok cuccot vinni, és minden munkát el kell vállalni. Egy-két év, talán három is, csak az elindulás, robot, alvás aztán megint robot. Féltek. Éjjel nem aludtak. De legalább döntöttek. Aztán meg elbizonytalanodtak. Aztán megvették a repülőjegyet a fapadosra. Elvégeztetett. Ancival a részletek, Anci odaköltözött a a nagy, lakli, de mégiscsak gyerekekhez. Irány a repülőtér. Aztán már London.
Pedig minden olyan szépen indult. Jó munka, aztán önálló vállalkozás, a pénz szépen gyűlt. Utazások, vásárlások, testedzés, csak előre a „lenini úton”. Néha egy kis görcs a gyomortájékon, mert nagy az adósság, néha csúszások, de szépen csökken. Megy ez, mint a karikacsapás. Csak győzni kell. És győzték. Persze voltak elvetélt ötletek, tervek, veszekedések – de hol nincsenek. A szekér haladt, még csak ütni sem kellett a lovakat. És akkor, valamikor nyolc-kilenc éve, a válság Tovább a folytatáshoz
Beadvány
– Igen Tisztelt Bíróság, a nagyon bizalmas, bizalmi bevizsgálási kérelmemmel fordulnék az igen Tisztelt, Nagytekintélyű Jelenlévő és még tisztségében helyén álló Bírósághoz
– nekünk a megtiszteltetés, hogy Öntől befogadhatjuk a bizalmas, bizalmi bevizsgálási kérelmét, amit természetesen alaposan és lelkiismeretesen, a legújabb kori, 2010 utáni jogfelfogás és értelmezés szerint kívánunk elbírálni, ha Handó Tünde Nagyságos asszony is úgy akarja és engedi
– vele megbeszéltem már a Jóskán keresztül, úgyhogy minden rendben lesz
– akkor hallgatjuk, szeretettel övezett, a kisemberek rezsijére is figyelő, most még csak „királykodó” leendő királyunk
– arról van szó, hogy megvilágosulásom van folyamatban és ennek nyomán fordulok nagyon bizalmas, bizalmi bevizsgálási kérelmemmel a Handó Tünde által Kijelölt és Döntéshozó Bírósághoz
– mélyen magunkba tekintve és már az ítélet ismeretében, fordulunk figyelemmel Ön felé
– nagyon bizalmas, bizalmi bevizsgálási kérelmemben részletesen kifejtem, amit most szóban rövidítve összefoglalok, hogy belelátok tévelygéseimbe és letérésemre az egy igaz útról és megvallom általam vélt bűneimet
– nagy elismeréssel adózunk az Ön vélelme, bátorsága, előrelátása és ítéletünk elfogadása miatt
– már a kollégiumban kezdődött, ahol is szervezkedésem volt a szabadság iránt társaimmal, akiknek vezetőjéül neveztettem ki – igen titkos és kézfelnyújtásos szavazáson – „Magam, Magam” annak érdekében, hogy vezető legyek onnantól kezdődően és be nem végződően. Akkor még és ott sokat vitatkoztunk, aztán erről valamiért leszoktatódtak a szívükre hallgatók és a követők, mert annak semmi értelmét nem láttam már. Akkor még eltévelyedésem is volt, mert Bibóra is hallgattam, meg a demokráciára is sokat gondoltam a felszínen és a kívülállók előtt: bemutatva a demokrácia-imádatot. Ezt a szokásomat – később – szerencsésen levetkőztem, és ma már nem is mutatom. Akkor még kevesen értették meg az idők és az ÉN szavam, kellett, hogy mindenki hozzon magával még egy embert, akit talált, mindegy volt, hogy kit, csak legyen, lehetett akár az Jobbikos vagy Ballikos vagy Miépes vagy szivárványos vagy csuhás is akár, hogy megértessek. Közben elkaptam én is a liberális járványt, de hamar kigyógyultam belőle, mert az nem lett illiberális, mint ahogyan én lettem és általam a követők is. Kaptam is, de inkább osztottam a sallerokat csuhásnak, kommenistának, demokratának, lemaradónak, brüsszelistának dögivel, abban nem is volt hiba. Első királykodásom idején azonban még nem voltam elég kemény, nem tépettem össze minden telefonkönyvet, és nagyjából még figyeltem a törvényekre is. Gaz árulások és a rossz csillagállasok, valamint a Vidi kiesése miatt 8 évre meditációba és önsajnálatba kellett vonulnom, de ez úgy megerősített hitemben és Tovább a folytatáshoz
Sakkcsend
A sakk a gondolkodás sportja. Meg a kreatív előrelátásé. Persze a matematikáé is. Együtt a tiszteleté. Végül a tanításé és a tanulásé is. Mindez aktív csendet igényel.
Néhány napja – visszafelé jövet – megálltunk Liege-ben Viktorral, Ádámmal és Julival. Azt terveztük, hogy egy kicsit körbeutazzuk a környéket: sok szép hely van arrafelé. Ádám és Juli versenyszerűen sakkoznak: Ádám 2330 feletti élővel rendelkezik, Juli közel van a 2200-hoz. Nem csoda, hogy Ádám „talált” egy sakkversenyt, a helyi sakkiskola rendezte meg évadzáró versenyét Liege-ben, úgyhogy odamentünk, csak úgy beleszagolni. A verseny délben indult, mi tíz perccel később értünk oda, már mentek a mérkőzések. Mikor a szervezőknek elmondták Ádámék, hogy Magyarországról jöttek, minősített versenyzők, a rendezők hozzájárultak az induláshoz: az első játszmát egymás ellen kell játszaniuk. Hozzáfogtak, az utolsó táblához ültek. Futótűzként terjedt el a teremben, hogy nemzetközivé alakult a házi verseny, és magasan kvalifikált versenyzők is indultak. A többi táblán hamarabb befejeződtek a játszmák, hamarabb is kezdődtek. Ádám és Juli még javában „püfölték” egymást. Lassan mindenki az ő asztaluk köré csoportosult. Lehettünk vagy negyvenen a tábla körül. Egy pisszenést se lehetett hallani, vágni lehetett a csöndet. A parti izgalmasan alakult, Ádámnak bástyája, gyalogjai, Julinak futópárja és gyalogjai maradtak a végjátékra. Ideje Tovább a folytatáshoz
Tarnai László: Hátha
Karöltve sétálok sáros sorsommal
hátha ínyencfalattal boroskancsóval
vár holnapra holnaputánra
a serclis kútvizes fránya máma
Honfoglalás
– Szvatopluk fejedelem urunk, nagy a baj
– mondjad, jó táltosom
– jönnek a határon át illegálisan a gaz magyar gazdasági bevándorlók
– beszéljetek a német fejedelemmel: mit csináljunk
– azt mondta a fejedelem, hogy ő visszaküld minden magyart, aki átmegy hozzájuk, vagy kvóta-rendszert dolgoztat ki a sámánjaival, hogy egész Európában szétszórják őket
– akkor ne engedjük be őket, mi keresnivalójuk van itt, a mi kontinensünkön
Tovább a folytatáshoz
„Vakok, ha nézünk is.”
„Vakok, ha nézünk is.”
(Esterházy Péter és Marianna D. Birbaum beszélget: Az évek iszkolása Magvető, 2015.
Apám a Petőfi híd pesti villamosmegállójában, még csak a kanyarban volt a villamos, de már megmondta, hogy négyes vagy hatos. Nem volt mindegy, mert nekünk a négyes volt a jó: a hatos a Móricz Zsigmond Körtérre ment, mi meg a BEAC pályához akartunk menni. A Fehérvári úton laktunk, a 36-ban, oda onnan volt közelebb. Én már akkor sem láttam jól a számokat. Nem voltam „vak”, de néztem: „jólvoltazúgyis”.
Mumpszom volt. Az ötvenes évek közepén. Szövődményként az egyik fülemre megsüketültem. Többször kivették a mandulámat: újból és újból kinőtt. Azt gondolták az orvosok, az segít a süketségen: majd a műtét után fogok hallani. A második műtét után feküdtem a kórházi ágyban. Minden ágy fejénél volt egy vezetékes rádió-dugóvég a falban: ha csatlakoztattuk a fülhallgatót, szólt a Kossuth, vagy a Petőfi, már nem emlékszem, melyik. Amikor felébredtem, az első dolgom volt a fülhallgatós rádiót a „rossz” fülemre tenni. Süket voltam továbbra is, mint az ágyú. Nem az a műtét kellett volna…
Mindig csak a lábunk elé nézünk. Hogy el ne essünk valamiben, el ne csússzunk egy banánhéjon, nehogy egy autó elé lépjünk. Közbe meg észre sem vesszük, hogy már nem jó irányba megyünk. Nem nézünk föl. Nem emeljük föl a fejünket. A most és itt pillanata az érdekes. A holnap, meg majd csak lesz valahogy.
Az egyszerű válaszokat kedveljük. Az alárendelt és a mellérendelt mondatoktól menteseket. Az alanyt, az állítmányt, talán egy színes jelzőt. És a „jogerős” pontot. A gyorsan megjegyezhetőt. Tovább a folytatáshoz
