2023. február hónap bejegyzései

IDÉZETEK

(1.)

„az igazat mondd…”

 

Reményeim szerint ez egy sorozat lesz, Orbán Viktor mondatai. A wikiquote.org oldal gyűjtése alapján.

Száraz mondatok.

Az elmondásuk idején ütöttek.

Ma is.

Lehet: nem ugyanúgy…

 

„Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. (1989. június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre temetésén elmondott beszédéből, https://web.archive.org/web/20070212155821/http://www.fideszfrakcio.hu/nyomtathato.php?CikkID=22)

 

Emlékeztetőül: addigra már megtörtént a megegyezés a kivonulásról; a beszéd hét perces volt a megbeszélt öt perc helyett, azóta suttyomban elvitette a Vértanúk teréről Nagy Imre szobrát…

 

És? Azóta mi történt? Most hogyan vélekedik ’56-eszméiről, a „Nyugat” árulásáról, a „Nyugat” mostani szerepvállalásáról?

 

Vajon miért?!

 

(2.)

„Mit gondoljunk akkor, amikor az egyik miniszterjelölt meghallgatásakor kijelenti, hogy minden tekintetben helyre kell állítani a ’47-es tulajdoni állapotokat. Vagy arról, hogy akad olyan miniszterjelölt, aki szerint a Kádár-rezsim kormányainak minden intézkedése törvénytelen. (Parlamenti jegyzőkönyv, 1990. május 22., az Antall-kormány programjának vitája)” (Orbán Viktor)

 

Emlékeztetőöl: 2014. július 20-án a Szabadság téren fölállítják az azóta is vitatott emlékművet, a német megszállás áldozatainak az emlékére; a Horthy -kultuszt újraélesztik, jelképeit új tartalommal töltik meg.

 

És? Azóta mi történt? Magyarország alaptörvényében mi is áll: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét… Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

 

A kör bezárult…

(3.)

„…vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? Ez a kérdés. (Parlamenti jegyzőkönyv, 1991. július 4.)

 

Tegnap találkozott Jim Blount atyával. A Karmelita kolostorban. Közhírré tétetett: azaz közhírré tette. Az oldalán. „Isten hozta James Blount atyát” – írta hozzá. Azt nem részletezte, hogy az atya ördögűző. Azt sem, kit akart, akar vele elűzni: Sorost, Gyurcsányt, Iványi Gábort, mindenkit, aki más?! Hosszú út vezetett a „Csuhások! Térdre, imához”-tól az ördögűzőig, de végre megérkezett.

És vajon merre van a tovább?

2023.02.15. szerda

KEDVES VIKTOR BÁCSI!

Úgy örülök, mert nagyinak levelet írtál és a nagyi odaadta elolvasni, mert én még csak kisiskolás vagyok, akinek minden leírt szó elolvasása és megértése nagyon fontos, mert nekünk van olyanunk is, hogy a tanárnéni lássa, hogy értjük-e vagy sem, amit elolvasunk, és én már értem a meséket meg a verseket a nyuszikról meg a medvékről is. A nagyi, aki, amikor még nem volt nagyi, hanem pedagógus tanítónő, azt mondta nekem, kisunokám, te érted ezt a levelet, amit a Viktor bácsi küldött? És a nagyi elkezdett sírni is, pedig csak ritkán szokott, amikor nem nálunk van, hanem otthon és elfogy a fa, amivel fűteni szokott és olyankor föl kell vennie pulóvereket magára és össze is bújnak olyankor a Buksival, aki a kutyája. Szóval a nagyi ideadta megértésre a levelet, amit a postás bácsi dobott be a leveles ládájába, de kiesett a ládából, mert hátul ki tud esni belőle a földre, még szerencse, hogy éppen odaérkeztünk a nagyiért a Suzukival, hogy hazavigyük hozzánk, mert az öcsimnek köhögése lett, amit benn kapott az oviban benn és ezért holnap nem megy majd be, de otthon marad, viszont anyunak és apunak is dolgoznia kell menni, ezért a nagyi fog az öcsimre vigyázni holnap és ameddig kell, de rám most nem kell, mert én megyek majd az isibe, amíg nem kezdek köhögésbe. Úgyhogy a levelet is fölvettük a földről és a nagyival együtt hazahoztuk hozzánk. A Buksi is jött, bár ennek anyu nem annyira örül. Szóval a nagyi, amikor hazaértünk odaadta azt a levelet, amit a Viktor bácsitól kapott, és amit már a kocsiban el is olvasott gyorsan. És tényleg sírni kezdett könnyekkel. Most én is elolvastam a Viktor bácsi levelét, de én nem sírok rajta. Alig ismertem meg a Viktor bácsit a képen, biztosan a tévékben eltorzul a Viktor bácsi, mert ott nem ilyennek látszik, hanem kövérnek és hasasnak és gyűröttebnek is. Még a haja is ott kevesebb, mert biztosan rosszabb a fény a tévében és nem olyan jók az operatőr bácsik. Szóval jól néz ki a Viktor bácsi a képen, a nagyi biztosan nem ezért sírta el magát, bár a nagypapa, amikor még élt, akkoriban sem nézett ilyen jól ki, de a nagyi nagyon szerette őt és sokáig. Amig élt, ásó-kapáig. Az első mondatot rögtön megértettem, mert szép is, az különösen, hogy „Nyugdíjas Honfitársam!” (ezt most betű szerint idemásoltam, remélem jól használom a macskakörmöket is), bár azt nem tudom, hogy a nagyit, amikor még pedagógus volt, miért nem szólította honfitársnak és miért nem tisztelte a Viktor bácsi, de majd talán egyszer megértem ezt is. Az nagyon izgalmas volt, még olvasni is, amikor azt tetszett írni, hogy a veszélyek korába léptünk, mert azt hittem, hogy a nagyira gondolt a Viktor bácsi, hogy netán neki is védekeznie kellene a háborúban, de aztán amikor az inflációról meg az árakról tetszett írni, akkor egy kicsit elbizonytalanodtam, mert a rezsicsökkentést nem értettem, csak a Szilárd bácsi hatalmas teste és a nagy mellei jutottak az eszembe, meg a bográcsban főtt marhapörkölt is, bár a nagyi már régen evett olyant, még farhátat se nagyon. Azt se igazán értettem, hogy miért nem szabad elfeledkezni a nagy céljainkról és azok hogyan mutatnak túl a nehéz időszakokon. Bár ez a cél biztosan olyan megszemélyesítés, ami, ha akar, túl is tud mutogatni és biztosan túllépni is tud „e mai kocsmán, az értelemig és tovább!”, ahogyan azt a József Attila költő írta valamikor, biztosan Viktor bácsi is olvasta és szereti is őt, ugye?! Legjobban az tetszett nekem, amikor a Viktor bácsi a nagyi méltó életéről írt, mert az sajnos nincs neki meg fázik is, és egyre gyakrabban, a nagyi elmegy a doktorbácsihoz is, bár már olyan nincs a falujukban, mert elköltözött onnan máshová, és Posta sincs már ott, meg a buszmegállót is elbontották, de rendőr bácsik vannak szerencsére. A Viktor bácsi biztosan erre gondolt, amikor a méltót tetszett volt írnia. A nagyit megkérdeztem, hogy a nehéz időkben ugye milyen jó, hogy az emberektől a kormány nem vesz el pénzt a nehéz időkben, de apu közbeszólt, hogy az ÁFA, de ezt nem értettem. A nagyi a végén nagyon örült, hogy a Viktor bácsi jó egészséget kívánt neki, mert az nincsen neki, csak a sok gyógyszere.

Hát Viktor bácsi és is jó egészséget kívok Viktor bácsinak is, mint a nagyinak, és a kedves családjának, a Récsölnek, a Tiborcznak is, az unokáknak is, de még a Lölő bának is, akinek új arája lett, mert szereti.

Pacsizza Viktor bácsit

Jolán, a nagyi unokája

  1. 02. 14. kedd

TECHNIKAI RECESSZIÓBAN

Már füstöl a pajta, de jó hír is van: a GDP 2022-ben 4,6 százalékkal növekedett!

Megint beugrik a morbid vicc:

Egyik ember a másiknak a tóparton:

– Bocsánat uram, itt nem szabad fürödni!

A másik:

– Én nem fürdök, hanem fuldoklok!

Egyik:

– Ja, elnézést, akkor nem zavarok!

  1. 02. 14. kedd

EGYEDÜL…

EGYEDÜL…

„Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.”

Csak ült.

Nem csinált semmit.

Mintha nem is lenne.

Ott.

Csak nézett maga elé.

A semmibe.

Jól-fésülten.

Frissen borotváltan.

Keze az iraton.

Csak az agya járt.

Nagyon messze.

„Ez most nem az én pillanatom” – gondolhatta.

„Sebaj, majd azzá teszem…”.

Csak egy kicsit izzadt.

A nagy teste.

Mert kamerák zúgtak mindenütt.

Észre sem vették.

Pedig ott ült.

Az „utcai harcos”.

Egyedül.

Nem volt kereszttűzben.

 

Hogy jutott ide?

Hogy jutott idáig?

És hova jut még?

Tudta: még nincs vége.

Az úton végig fog menni!

Ha törik, ha szakad.

Ha a szakadékba vezet, akkor is.

Ő majd azt is megússza.

Akkor is.

Lépésről lépésre.

Nem kell kapkodni.

Csak az a fontos.

Meg a „család”.

A „gyerekek”.

Meg az „unokák”.

És persze a követők.

Akiknek a szíve is vele együtt dobban.

Akik hisznek neki.

Hisznek benne.

„Hegyek között, völgyek között…”

Mert „Egy a jelszónk, a tartós béke!”

Ezt sulykolja.

Kell a békekötés!

Ha igazságos, ha nem!

Majd „Megvédenek a jogászok, oszt jónapot…”

 

Hát csak ül.

Nyugodtan.

Látszólag nem csinál semmit.

Valójában tüntet.

Tiltakozik.

Mint egy kisgyerek.

A spenót ellen.

Kiköpi a felé nyújtó kézre.

Neki spenót nem kell!

Tejbegríz se.

Csoki kell!

Bármi áron!

 

Még ott van.

Még ott ül.

Vár.

Még nem jött el az idő.

Érik.

„… zajtalanul és félelmetesen.”

 

A miniszterelnök.

A magyar.

  1. 02. 10. péntek

(Kép: Péter Dudás)

EGY ELMARADT TAPS ÜRÜGYÉN…

Te mikor tapsolsz?

 

A színházban az előadás után, mert tetszett, amit láttál?

(Jársz egyáltalán színházba?)

Vagy mert elismered a két és félórás színészi teljesítményt?

Ha nem tetszett, akkor össze se csapod a tenyereidet?

Egyszer sem?

 

Hát a meccsen, gól után?

(Jársz egyáltalán meccsre?)

Vagy elég egy szép csel, átadás, védés?

Vagy elég, ha a bíró lefújja a szabálytalanságot?

Vagy csak ülsz a helyeden némán?

 

Hát a kormányban?

(Tag vagy egyáltalán, csak néha-néha meghívott?)

Ha belép a miniszterelnök a terembe, csak fölállsz?

Elég annyi a taps helyett?

Ha megszólal, utána?

Ha kortyol, megigazítja a nyakravalóját, ha kinyújtja a nyelvét?

Vagy csak üldögélsz némán, mintha ott sem lennél, nehogy észre vegyenek?

 

És a kocsmában?

(Voltál egyáltalán mostanában ott?)

Ott nem szokás, csak kurjongatni?

Az asztalt csapkodni, köpködni, káromkodni, a másikba belekötni?

Csak a krigli legyen tele és a kézben?

Vagy csak szívod a staubot?

 

Templomban tapsolsz?

(Jársz egyáltalán templomba?)

Ha szépet mondott a pap?

Csak énekelsz?

Térdre ereszkedsz?

Mormolod az imát?

Magadba szállsz?

Mire gondolsz?

 

Mikor kell valójában tapsolni?

És hogyan: csapkodva, csak éppen összeérintkezve, csak a térdet ütögetve?

És vajon miért?

És amikor nem, annak is legyen üzenete?

És mikor tapsoltál először?

És legutoljára?

 

Mire oktatod a gyerekedet, mikor tapsoljon?

És téged, mire oktatott az apád?

A kézcsókra?

Csak a leheletfinom érintésre?

 

Tudod, hogy néha a nem-tapsolás nagyobbat szól, mint a hangos és útszéli káromkodás?

Ha otthon vagy, nem érdekes, de ha képviselsz valakit, akkor nem lehetsz tahó!

Tudod ezt?

 

„Ember, most jöttem a…”, honnan is jött, a gyerekszobából?

Lehet: nem is volt neki…

 

  1. 02. 09. csütörtök

(Kép: Magyar Hang)

KOLOSTOROK…

Kolostorba vonultak.

No nem azért.

„Csak” oda tették át – évekkel ezelőtt – a székhelyüket.

Nem a szálláshelyüket.

Nem élnek együtt.

Csak bejárnak.

A munkahelyükre.

A találkahelyükre.

Ami a város fölött van.

Jelképesen.

Onnan nézve minden és mindenki alattuk.

A házak, az utcák, a stadionok, a folyó és az alattvalók is.

Ők ott kapják az eligazítást.

A parancsokat.

Amit végre kell hajtaniuk.

És akkor megkapják méltó jutalmukat.

Azt csinálhatnak, amit csak akarnak.

Másokkal.

Ezért kiemelnek – megaláznak.

Néha a szoknyát kutatják.

Vagy mást.

Mindig elveszik, ami nekik jár.

Ez a „rendjük” lényege.

Most éppen a sopronbánfalvi kolostorban tartanak háromnapos meetinget.

Ahol megint megvédik.

Brüsszeltől.

Gyurcsánytól.

Sorostól.

A szankcióktól is.

Az infláció már megkapta a magáét.

Az energiaárak is.

 

Te, barátom, mit kaptál?

Pedig biztosan érted is elmormoltak egy imát.

Hogy majd tíz-húsz év múlva.

Utolérd.

Lehagyd.

Elmondhassad, amit ugyan nem akarsz, hogy most már.

Lehet: lesz az majd ötven is.

Úgysem éled meg…

 

Hát bevonultak.

A kolostorba.

No nem azért…

 

  1. 02. 06. hétfő

(Kép: wikipédia)

OLVASOK (NEM TUDOM HÁNYADIK RÉSZ)

Megint olvasok.

Elkezdett havazni: nagy pelyhekben „hull a hó és hózik”!

Micimackó mostanában nem látogat engem meg, talán azt hiszi, kinőttem belőle.

Pedig de jó volna vele beszélgetni…

 

Olvasok, hogy megértsem: mi-miért és éppen úgy történik nálunk, ahogy (és máshol is); többek között ezért olvasok (újra és újra) olyan könyveket (is), amiket a magyar miniszterelnök asztalán is láttam. Persze én a sajtóban – biztos valódi volt, mert máskülönben már folyna a per… Talán azok elolvasása után érthetőbbé válnak a cselekedetei. Most éppen John J. Mearsheimer „A nagy téveszme” című előadás-sorozatát értelmez(ge)tem, ami a liberális álmok megvalósíthatatlanságáról és a nemzetközi realitásokkal való durva összeegyeztethetetlenségéről szól. Ebből a könyvből (is) tanulhatott, legalább is ötleteket vehetett – ahogyan hivatkozott is rá valahol. Hogyan is írta a szerző: „Az, hogy a centrifugális erők minden társadalomban jelen vannak, és időnként a társadalom felbomlásához vezetnek, azt mutatja, hogy a kultúra önmagában nem elegendő egy társadalom összetartásához. Három másik módja van annak, hogy egy társadalmat egyben tartsunk. (Kiemelés tőlem) Az egyik egy olyan idegen „mumus” létrehozása, amely kellően félelmetes ahhoz, hogy a társadalom tagjait a fenyegetés elleni védekezés érdekében való összefogásra ösztönzi. A másik lehetőség a többség egyesítése és egy áruló „másik” meghatározása a társadalmon belül. De a legfontosabb módja annak, hogy a társadalmak megakadályozzák a szétesést, az, hogy nagy hatalmú politikai intézményeket építenek ki, ami nem helyettesíthető semmivel.” (71. old.)

 

Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor (megint) hatalomra jutott, nem volt „szétesésben” a társadalom, a centrifugális erő (még) nem robbantott, ellenkezőleg: a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legtámogatottabb kormányát alakíthatta meg, olyanok is megválasztására szavaztak, akik korábban nem – igaz, nem is olyan sokára már bánták döntésüket és elnézést kértek barátaiktól, ismerőseiktől, hogy nem látták korábban a fától az erdőt. A Bajnai kormány a szakadék széléről elvezette az országot (ezt még „bódult” pillanatában el is ismerte), ahogyan az első országlása idején is: minden adott volt arra, hogy hosszú időre konszolidálja az országot, amely a fejlődés útjára léphetett volna.

 

De, ahogy az előbbiekből megtanulhatta, nem ez az út vezet a … – hová is? Mit is írt Mearsheimer? A centrifugális erők jelen vannak és felbomláshoz vezetnek. Nosza – hozzáfogott és besegített: öreget a fiatal; a magánpénztárakból kimaradtakat a magánpénztárak; betegeket az orvosok, ápolók; szülőket-diákokat a pedagógusok; az úton-haladókat az árokba esettek; a gazdagot, tehetőst a szegény ellen stb. uszított: csoda, hogy a robbanás mégis elmaradt – bár kitántorgott többszázezer ember, no nem mentek Amerikáig.

 

És akkor elindult és lépésről-lépésre végigmegy a „mearsheimeri” úton.

 

Először jöttek a „mumus”-ok: Soros, Kim Lane Scheppele, Manfred Weber, az Európai Néppárt, migráns, Brüsszel, szankciós-politika. Aztán másodszor az „árulók”-ká nyilvánítások: legfőképpen Gyurcsány, Dobrev, Márki-Zay és azok, akik vállalják, hogy megszólalnak, véleményt nyilvánítanak;  korábban Alföldi, a Nemzeti Színház színészei és Ady; tulajdonképpen mindenki más, aki más. És harmadszor: a politikai intézményrendszer, Alfától az Omegáig, Parlament, Kormány, Bíróságok, Ügyészség, erőszakszervezetek – mindenütt a lojalitás a legfőbb szempont. És persze a vízcsapból is csöpög a külső ellenség… Megy a propaganda, a hülyítés: a gyerekektől a nyugdíjasokig…

 

Megint olvasok.

De már nem havazik: csak a latyak, a piszkos sár mindenütt.

Micimackó, hol vagy?!

  1. 02. 03. péntek

 

NAPLÓSZERŰEN

(151.)

 

„VAGYONNYILATKOZATOK” …

 

Mostanában nem írtam a sétáinkról. Pedig minden nap sétáltunk Thesszával: igaz, „csak” a megszokott útvonalunkon, amit már kívülről ismer, mint a verset is: „S ha néha lábamhoz térdepel/

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Marival messzebbre is elmennek, ahogy látom, az ismeretlent is szereti…

Én már kevésbé: összerándul a gyomrom a „levelektől”, az „ismeretlen” számokról érkező hívásoktól, a gyanús mailektől, sms-ekől.

Nincs mese: öregszem.

 

Néha-néha ugyan elkap a hév: olyankor azt kiírom magamból, olyankor „nagy” terveket is szövögetek, megnézem a semmeringi élő videót a lesikló-pályáról, a Hüttéről – oda még biztosan elmegyek egy nagyot síelni! Talán már a jövő héten!

 

Egyébként csöndesen mennek a napok egymás után. A pipa is egyre keserűbb a számban…

 

Ma, ahogyan minden évben ilyenkor, egy napig megint „robban” a sajtó: nyilvánossá váltak a képviselői vagyonnyilatkozatok.

Az enyém nincsen közöttük.

Nekem (már) nem kell ilyet készítenem.

Persze „ilyet” korábban sem írtam (még mindig ott vannak a fiókomban).

Lesült volna a pofámról a bőr.

Nekik nem sül le.

Semmi újdonság: itt röppen egy százmilliós megtakarítás, ott susog fél-Csopak a portfólióban, amott meg egy „nyomorgó”, megtakarításra képtelen miniszterelnök, aki vigyorogva fogadja a Nobel díjra jelölt haverját.

Minden a „régi”.

 

Thessza most kirohan a kertbe, hallott valamit, talán a postás jött, vagy az ugató-riadólánc jelzett valamit, én nem hallok semmit, nem értek semmit… Mindenesetre bekapom a déli gyógyszereimet, legalább azokon mára túljutottam…

 

Mindjárt esik: havazni fog vajon vagy eső lesz? Idén még itt nálunk nem is esett hó, még a kerti tavunk se fagyott be, a csobogóból a víz is vígan csurog a tóba – a szürke gémünk viszont elkerül bennünket. Lassan mi is elkerüljük magunkat…

 

Olvasom Pintér Béla tegnapi keserű beszédét, amit a Trafóban mondott a pedagógusoknak. Nekünk ez marad. Egy-egy beszéd, vers, film, színdarab. Meg a „magyar” Laidouni. EL van megint ez a nap is …

 

Most jön vissza Thessza, lefekszik a szőnyegre, aztán fölül és rám néz…

 

  1. 02. 01. szerda