Kábult dervisként körbe csak
körbe,
ne nyisd a szemed, ne nyisd
a szád,
már az sem érdekelne
ha kiherélnének, csak a
malaszt jöjjön, csak a kábaság,
forogni körbe, öntudatlanul,
Tovább a folytatáshoz
2014. április hónap bejegyzései
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 57.
A csapból is a választási eredmények értékelése és elemzése folyik (itt, itt, itt, itt,), még sincs föloldozás, megnyugvás. De hát érthető: az életünkről, (ha van még) a jövőnkről, beletörődő maradásunkról, vagy leendő „kitántorgás”-unkról van szó. Ezért az 1:8 nekünk mégsem nyolc, nem egykönnyen felejthető kisiklás, hanem újabb, még durvább jelzés: így ne tovább! A pofon most még jobban fáj, mert az előzetes illúziókeltés, a csodavárás vakká tett sokakat, még a földön járókat is.De az igazi megbeszélés megint elmarad(t): „az idő szorít, most megint jön egy újabb választás, majd megint még egy”. Szóval: most megint „nincs időnk” körbeülni az asztalt, hallgatni a „mesét”, komoly szóval értékelni a vereséget.
Pedig kell!
2014.április 16.
Baj-e, hogy Peti utálja a zsidókat?
Népszabadság, 2014. április 16.
1944. április 16.
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 56.
Besötétedett. Az emberek elkezdtek imádkozni a Napistenhez, hogy jöjjön el a világosság.
Beköszöntött az aszály. Az emberek elkezdtek imádkozni az Esőistenhez, hogy megszűnjön a szárazság.
Megállt a vitorlás a nyílt tengeren. Az emberek elkezdtek imádkozni a Szélistenhez, hogy támadjon föl a szél.
Megjelentek a szövőszékek. Az emberek, a ludditák elkezdték lerombolni a gépeket, hogy újra legyen munkájuk.
Beütött a világválság. Az emberek elkezdték először szidni a zsidó bankárokat, majd később leöldösni a zsidókat, hogy ne legyenek földönfutókká.
Bántják a magyart. Az emberek vezérszóra elfogadták, ütni kell a bohócokat: az „elmúltnyoccév”-et, a bukott baloldalt, a „Brüsszelt”, a (zsidó) bankárokat, a kommunistákat és a liberálisokat, és megnyugodtak, „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez”…
Mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy: ami érthetetlen, arra kell valami magyarázat, még ha az irreálisan „isteni” is!
De ki adott világi válaszokat, és vajon kinek szóltak azok a válaszok?…
tanuló
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 55.
Ma sírva jött be az osztályba a Robi! Még sohasem láttam sírni. De ma sírt, nem befelé, magában, hanem szinte zokogott. Kimentünk az udvarra. Alig tudott megszólalni: elmegyünk. Csak a kabócák zümmögtek csapatostul. Én lenyeltem egy gombócot a torkomban, és a cipőmet bámultam: ma se pucoltam ki. Ő tovább sírt: elmegyünk. És ezt ismételte és ismételte többször is, akadozva, miközben maszatos, könnyes arcát dörzsölte az öklével. Nincs tovább, anyuék tegnap eldöntötték, zihálta elcsukló hangon. Enyhe meleg szellő mozgatta meg az udvar fáinak zöldülő leveleit. Akadozva, lassan szótagolva kérdeztem: de hát hogyan, miért, mikor, hová? Fölnézett, de rögtön félrefordította a fejét: már hónapok óta fontolgatták. De én nem hittem el. Hiába beszéltek róla egyre gyakrabban, hiába láttam, hogy bújják az internetet, érdeklődnek az ismerősöktől. De most tényleg döntöttek, megyünk.
Becsöngettek. Nem mozdultunk. A körmeit kezdte babrálni: félek, suttogta. A szobám, az ágyam, a kutya, te… Újra fölerősödött a kabócák cirpelése, hogyan lesz ezután?
Mint egy ostor csattanása, úgy harsant az Ofő kiáltása: azonnal gyertek be, különben igazolatlan óra és igazgatói megrovás lesz a vége. Mit képzeltek, kik vagytok ti, hogy elszabotáljátok az órát, folytatta kidagadt erekkel kiabálva.
De mi maradtunk.
Átöleltem a Robit, megsimogattam a hátát és … fölmutattam a középső ujjamat az ablakon kihajoló, gúnyosan mosolygó Ofőnek.
Fölnőttünk, és ez borzalmasabb volt minden fenyegetésnél, ami az iskolától kitelhetett.
tanuló
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 54.
Anyu azt mondta, hogy vannak olyan pillanatok, amikor tehetetlenek vagyunk, amikor már nem tőlünk függ az események fonala, mi már legfeljebb csomó lehetünk rajta. Ezt ugyan nem értettem, de vannak anyunak ilyen mondásai, amit apu se nem ért meg és olyankor kiabálnak egymással. De most nem erről volt szó, mert apu otthon se nem volt. Inkább arról, hogy anyunak csíphette a szemét a hagyma, amit éppen pucolt és fölvágott és olyankor sírva fakadta magát minden ok nélkül. De most úgy látszott, hogy oka is van a könnyezésnek. De én az okát nem akartam megvárni és elrohantam az iskolába, a régi új osztályomba.
Tovább a folytatáshoz
dr. Radnai György
2014. április 11.
Pilinszky János : Intelem
Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.
Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.
Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.
Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.
Ady Endre: Magyar vétkek biborban
Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érettük kicsufoltan,
Kezdek most már nagyon is
Kötődni, nem törődni
A világgal.
Vállalom, ami sorsom,
Vállalom, ami átkom,
Vétkeimet nagy büszkén
Biborba öltöztetem
S magyar bünnél nincsen szebb
A világon.
Ilyen vagyok, igy van jól,
Ez a szemem, igy látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.
1909.




