2016. október hónap bejegyzései

Kitüntetés…

Ünnep lesz. Ilyenkor záporoznak a kitüntetések, aki jó helyen áll, azt eltalálják vele, ami aztán olyan, de olyan dicsőséggel jár…
Kitüntették. Az operatőrt is. A László Petrát, tudjátok: a menekülő kisgyereket és az apját fölrúgó, bátor magyar honleányt is. Ahogy korábban a mocskos-szájút is kitüntették. Ismeritek: az ötös párttagkönyv (vagy a hatos, lehet, hogy a hetes, ki tudja ebben a rohanásban) tulajdonosát is. Aki gyakran zsidózik egy jót, akinek általában 18 éven felülieknek karikával jelennek meg az írásai. Aki aztán megígérte, hogy többet sohase, de azóta is, ugyanúgy. Ahogyan a Wittner is megkapta, amit megkapott. Meg a Bencsik is, meg a Schmidt Mária is. Ők a példaképek! A minták. A gyerekeink előtt fölmutatott erkölcsi nulla pontok, vagy kiinduló pontok, a kutya tudja, hogy kell ezt ma megírni. Őket kell utánozni, követni – ez a magyar kor szava, az Új Egység üzenete.
De ne aggódjunk: szerencsére van még utánpótlás! Gondoljatok csak a gázszerelők gyöngyére, a Mészárosra, az új közgazdaságtan megteremtőjére, a Matolcsyra, vagy a helikopteres kis Rogánra, hogy Vajnáékról el ne feledkezzek, vagy az asszonyverő Knézyt ki ne felejtsem.
Ünnep lesz. Ilyenkor záporoznak a kitüntetések, aki jó helyen áll, azt eltalálják vele, ami aztán olyan, de olyan dicsőséggel jár.
Csak agyon ne üsse…
2016. 10. 18.

Stadionavatás…


Megöregedett.
Egyedül maradt. A fájdalmaival, a nyavalyákkal: a szeme állandóan könnyezik, egyre homályosabban lát, szinte csak foltokat észlel. A TV is inkább csak háttérként megy, alig nézi; olvasni, ugyan, arról már régen leszokott. Új könyve sincs, csak a régiek, az átkosból. Ki bírja ezeket az árakat. Bár a könyvespolcán ott van sok klasszikus, mindet olvasta, többször is, de hát a szeme. El kéne ajándékozni mindet, legalább mások olvasnák.
Ez a vakaródzás is. A bőrén újabb és újabb foltok jelennek meg, már a tükörbe se mer belenézni. A lába állandóan görcsben. Minden egyre nehezebb: fölkelni, kimenni a konyhába, hozzáfogni a leveshez, még lefeküdni is. Naponta, egyre hamarabb megy ki belőle az erő, meg a kedv is. Csak a Klubrádió megy egész nap, azt hallgatja. A Bolgár urat, a megbeszéljük-öt, vagy beszéljük meg-et, mindegy, de azt szereti. Mintha saját magát hallgatná. Akkor valami mindig visszajön.
Néha lemegy a boltba venni valamit, mert mindig hiányzik ez-az. Még neki is. Enni csak kell, még ha egyre kevesebbet is. Kenyér, zsír, valami fölvágott-féle, meg valamit inni, bár azt már egyre ritkábban. De már lemenni se nagyon szeret: mindig összeveszik az eladóval. Mert nem bír magával. Ki kell mondania, ami a szívén, az a száján is. Ezt tanulta annak idején, és ez most már örökre vele marad. A sorban ugyanis rögtön előjönnek a mindennapok semmiségei. De számukra mégis legfontosabbak. Mögötte valaki most is megszólal: már megint tüntetés volt tegnap, az egész város megállt, az unokám emiatt egy órát várt, és akkorát kellett kerülnie, hozzám se tudott följönni. És már megy is a vita, kiabálás. Ne mondja már, a hétvégén soha nem megy magához az unokája – szól oda valaki, örüljön, ha kéthavonta meglátogatják. Mi a baja azzal a tegnapi tüntetéssel – hallja most saját hangját ingerültebben, mint ahogy akarta mondani, ki lehetett bírni azt a két órát, mért ment arra az unokája, ha nem tüntetett, megérdemelte. Na, már megint kezdi – veszi vissza a szót az unokás, mert maga meg utálja ezt a kormányt. Persze, hogy utálom, mért is szeretném, alig tudok megélni – és már ömlött is ki belőle minden fölgyülemlett fájdalma, sérelme. Mert maga visszasírja a Kádárt, azt a gyilkost, aki sor tüzeltetett és megölt egy csomó embert, pont most kezdi, a szent és szépséges ünnep előtt – szólal meg az eladó is, az én nagyapám is ott volt, éppen hogy megmenekült, folytatja, miközben a keze jár a pénztárgépen. A közelébe nem jönnek ezek a Kádárnak, hallja megint magát, ezek most nem golyóval ölik az embereket, de ölik, többet tettek földönfutóvá nyolc év alatt, mint ahány volt a Kádár egész országlása idején; akkor akik akartak, azok jutottak ötről a hatra: lehet, hogy nem volt szabadság, meg csak háromévente lehetett kimenni nyugatra, már aki tehette, de mégis, biztonságban voltunk – akarja lezárni, de még hozzáteszi, szabadság, hm, ez nektek szabadság, duma. Szóval maga fütyült a héten a stadionban – veszi át a szót megint az eladó, ahelyett, hogy tapsoltak volna, meg örültek volna, a sok büdös … – de hirtelen abbahagyja, nem fejezi be a mondatot. A sorban állók a földet nézik, nem szólnak egy szót se, már mennének ki a boltból, de még nem lehet. Tudja – veszi át megint szót, amikor én tanítottam a gimnáziumban, akkor… , de ő is abbahagyja a mondatot. Minek, gondolja magában, hiszen megint minden újra kezdődött.
Berakja a kenyeret a szatyorba, kiszámolja a pénzt a pultra, lép kettőt az ajtó felé, majd anélkül, hogy bárkinek is búcsút intene e világon, összeesik és nem mozdul többet.

2016. 10. 17.

Hangulat-jelentés HÁ úrnak a 60. ünnepe előtt


Településünkön tulajdonképpen nyugodtan fogadták az esős évszak beköszöntét. Egy kis izgalmat azonban okozott, hogy a vízelvezető árkot valaki(k) tévedésből szemétlerakónak gondolta(ák), és már március óta oda hordja(ák) a szemetet, ami általában nem zacskóban került összegyűjtésre, és ami mostanra már mindkét oldalán az ároknak kicsordult az útra keresztben. De az autók el tudnak (még) menni mellette, így intézkedésre nincs szükség és persze nem is került sor. Viszont a víz már nem megakadt. A település a csodájára jár a képződménynek, sorban állnak az árok kerítésfelöli oldalán, hogy megtekinthessék a látnivalót, a sorszámot előre mindenki letépi, majd a megtekintés után az árokba dobja, egyelőre nagyobb összetűzésre nem került sor. A vízelvezetés akadályával majd a decemberi falugyűlésen fogunk foglalkozni: fölvetjük majd a kérdést az elöljáró úrral együtt. De ez legyen a legnagyobb baj.
Hiszen készülünk a Nagy Októberi Ünnepünk 60. méltó megünneplésére. Ezért, az Unió támogatásával, fölújításra kerültettük a fő megünneplési helyünket, így az igen tisztelt és becsült ünneplő közönség méltóan lesz képes leülni, ünnepelni, énekelni, beszédet elmondani és meghallgatni a beszédeket és a Székely himnuszt is. A gyerekkórus már csak az ünnepi műsort gyakorolja az iskolában, a tananyag ismertetésére majd később kerül sor, de az is lehet, hogy mégsem. Viszont a gyerekek nagyon élvezik, mert az éneklés mellé kapnak a helyi péktől, aki az egyik elöljáró unokatestvérének a férje, kakaós tekercset, amit az elöljáróság, a szociális keret terhére fedez. A pályáztatás ellenére az árat csak 17%-kal emelte meg az unokatestvér, ez is elég volt a győzelemhez.
Nagy fölzúdulás kísérte a stadionavatót. Többen jelezték a feleségüknek, hogy azonnal jöjjenek a képernyő elé, mert olyant láthatnak és hallhatnak, amit csak a gyurcsányi időkben láthattak és hallhattak: spontánul és hangosan kiabáltak a nézők, meg a riporteri is, hogy ne lehessen hallani a kiabálást, de mégis lehetett hallani. Akkor már én is kiabáltam az asszonynak, de a nagy zajban nem hallotta meg a hangomat. Nem irigyeltem a kiabálókat, mert abban a hidegben még a torkuk is megfázhatott volna. Biztosan nagyon mérgesek lehettek. Mindenesetre a településünk elhatárolódott a kiabálástól, és hangosan hívta mindenki a kutyáját.
Közben most látom, hogy az árokba szorult víz már tóvá dagadta magát, és szerencsére a békák brekegése is elnyomta a „tolvaj, gazember, mondjon le” zajt, ami a tv-ből jött. Mert ugye: „Ahol tó van, lesz ott béka is”, ahogyan ezt az igaz szállóigét hallhatjuk mostanában mindenfelől!
Utóirat: Népszabadságot nem kaptunk, most már egy hete nem jön, de érdekes módon a Magyar Időket nem viszik, mindig vissza kell küldenie az újságosnak, már többször jelezte nekem, mert ő meg az én unokaöcsém. Azt is mondta, hogy többen kértek ÉS-t, Magyar Narancsot, 168 órát, de azokat a lapokat mindig a többi lap alá teszi, úgyhogy sohasem adja el.

2016. 10. 16.

Csak tárgyszerűen…

Átadta. Hogy miért Ő, azt csak Ő, meg a Habony tudja. Persze Nélküle nem jött volna létre. Mert ugyan nincs köze hozzá, de mégis Ő döntött. Ebben is. Ahogy mindenben. Nélküle nincs, még egy fakivágás sem. Metró-felújítás sem. Népszavazásosdi sem. Pláne, hogy egy stadion megépüljön. A Deutsch családnak. Még a megnyitón sem volt telt ház. Pedig mindenki tudta: Ő ott lesz. Ahogyan Rigában is ott volt. Mert mindenütt ott van, ahol a haza sorsa eldől. Márpedig Rigában, mi is dőlt el Rigában?
Szóval: átadta. Még beszédet is mondott. Hogy múlt, jelen és jövendő. A haza fényre derül! Egy ékszerdobozban. Amit Ő ad át éppen. És akkor fütyülnek. Mit fütyülnek: ordibálnak, hogy ne lopjon, hogy ne hazudozzon, meg takarodjon. Bár az MTI szerint semmi ilyen nem történt. Az M4-nek még baja lesz ebből. Pedig, milyen szépen indult, zenével, lányokkal, a régiekkel, meg, hogy az MTK, ha nemzet lenne (az lenne csak az igazi bazmeg), akkor 33. lenne a nemzetek rangsorában. A libások, értitek, most persze a nemzet részei! Ilyenkor mi adtuk a legtöbb Nobel díjast a világnak. Arányosan. Meg a legtöbb arany is a miénk. Arányosan. Ah, milyen aranyos.
Egyszóval: átadta! Ünnepélyesen: síppal, dobbal, nádi hegedűvel! Igaz BL meccset itt nem lehet majd játszani. Se olimpiát idehozni. De, átadta. Végre megint átadhatott valamit. De miért nem ad át bérlakást, szociális otthont, iskolát, óvodát, bölcsődét; miért nem segít az elesetteken, miért nem… , hülye vagyok, hogy ilyeneket kérdezek.
Csak tárgyszerűen: átadta…

2016. 10. 14.

Szolidaritás…


Ma a szolidaritásról akartam írni. Arról, hogy tegnap becsöngetett hozzánk egy fiatal lány, talán éppen ment az egyetemre, vagy onnan jött, hogy mostanában többször erre felé jár haza és ez a fekete kiskutya mindig itt, nyüszít a kerítésen kívül. talán nem vesszük észre és ezért nem engedjük be. A lány nem volt tolakodó, se szemtelen, inkább a kutya iránt érzett aggodalom nyomathatta meg a csengőt vele, hogy egy ismeretlen helyre, ismeretlenül becsöngetett. Elmosolyodtam, hogy oldjam az idegenségből adódó feszültséget, és a feszültségből következő ideges félelmet is: a szomszéd kutyája, mindig kiszökik, biztos valahol lukas a kerítésük, most meg, hogy tüzel a miénk, állandóan errefelé tekereg. Majd hazamegy, zártam le a beszélgetést, és még egy „Szép napot”-tal is elköszöntem. Magának is, mosolyodott most már el a lány is, aki talán éppen valamelyik egyetemre ment tanulni.
Szóval a szolidaritásról akartam ma írni, amikor az egyik adón megjelent egy, nekem nem ismerős, fideszes (kereszténydemokrata, jobbikos) politikus, akit a magyar alaptörvény (2011. április 25.) és (előrelátható 2016. novemberi) módosításának az értelméről, összefüggéseiről kérdezgetett a riporter. Arról, hogy most, immár hetedszer („A hetedik te magad légy!”) kell kiegészíteni azt, ami egyébként évszázadokra szól(na), és ezért, a változtatás egészen egyedülálló a világon: öröm és büszkeség, már megint valamiben nyertünk, mi vagyunk a legjobbak, ebben is verhetetlenek vagyunk! (Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát 1789 óta mindösszesen huszonhétszer módosították, legutóbb 1992-ben.) Egyszóval a módosítás volt a kérdés, meg az, hogy mit is jelent valójában a kereszténység az alaptörvényben, hiszen ahhoz szorosan kapcsolódik, a ne lopj, ne káromkodj, ne csald meg a feleséged, ne hazudj, és hát enyhén szólva is a ma politikusa nem tartja ezeket a parancsolatokat (se) tiszteletben. Akkor meg, minek hivatkozni a kereszténységre? A nekem nem ismerős, fideszes (kereszténydemokrata, jobbikos) politikus csak mosolygott: ezt ti nem értitek, ez nem a ti ügyetek.
Szóval a szolidaritásról akartam ma írni, amikor a kezembe került egy könyv és a szemembe ötlött az egyik mondata: „… a rossz irányba tett legkisebb lépések is katasztrófa felé vezethetnek egy nemzetet…”. Hiszen a „New York Times szerkesztőségi állásfoglalásban” írt arról, hogy Orbánék olyan ellenségeskedést kelthetnek, ami 100 éve világháborúhoz vezetett. A felkorbácsolt gyűlölet-cunami következményei beláthatatlanok, nem is „legkisebb lépések”. Az elvesztett népszavazást letagadó penetráns hazudozás mára már beteges önfelmentéssé, és további ellenség-képzéssé változott. Hogy a Népszabadság aljas és sunyi, mert nyíltan föl nem vállalt lefejezése valaminek a kezdete, hiszen már újabb einstandokról is szól a mese. Úgy tűnik: nincs megállás!
A szolidaritásról akartam írni. Hogy másképp nem megy, mert nem vagyunk egyedül. És a becsöngető lányra gondolok, „A hetedik”-re gondolok, az íróra is, aki figyelmeztet minden kis lépés veszélyére. De akkor beugrik a rokon, a barát, akinek gyereke van, és azért nem; az ismerős, akinek éppen fut a szekér, és azért nem; a barát, aki most utazott külföldre, és azért nem…
A szolidaritásról akartam írni…

2016. 10. 13.

Megint elképzelem…


Elképzelem, hogy én is ott ülök közöttük, egy ismeretlen nagy teremben és velük együtt várok valamire. Illetve próbálok dolgozni. A kölcsön laptopon. Egy új mail címet is létrehozok a gmailon, és próbálom felidézni az ismerősők mail címeit. Akiére emlékszem, annak írok, hogy küldje már vissza csatoltan, amit pénteken (pénteken, csütörtökön, szerdán, kedden, hétfőn…) küldtem neki, mert nekem már (most) nincs meg. Sunyin, olyan szokásos-fideszesen ellopták. Azt mondták, csomagoljak be, nyugodtan rakjam be a dobozba, ők majd átviszik, az új helyünkre, ami a régi lesz (volt). Nagy buli és pizza is lesz. Ahogyan (átverően és mindig is) mondják (mondták): 2022-től fizetésemelés lesz a közszférában, az orvosok, pedagógusok, a katonák bére csillagászati magasságokba emelkedik majd. Aztán nem emelkedett, nem emelkedik. Ahogy most sem érkezett meg a becsomagolt csomagom. Meg persze én se. De a csomagom, az nagyon hiányzik. Mert nagyon kéne. Mert folytatni akarom.
Elképzelem, hogy az egyik fideszes (rémálom) parlamenti (önkormányzati) képviselő vagyok, aki szombaton reggel éppen fölébredek, megmosom a fogaimat, megiszom a kávémat és titokban – hiszen itthon vagyok, és itthon (még) lehet – benyomom az ATV-t (Hír TV-t, Klubrádiót) és meghallom a hírt, hogy nol.hu szünetel, mert új koncepció formálódik. Aztán jön az újabb hír, hogy oda a Népszabi is. Zakson, gondolom, ez legyen a legnagyobb bajunk. Aztán bevillan: te jó isten, mit fogok erről nyilatkozni, ha valaki kérdezi? Mert biztosan kérdezni fog, az a sok barom indexes, meg 444. hu-s, az a sok liberális gágogó, akik engem csak macskajancsinak láttatnak. Hívom is a Tónit, ő majd megmondja, hogy mit is mondjak. Bár most neki sem egyszerű, bántják szegényt, mert neki futja helikopteres útra. A sok irigy marhája. Már csörög is: gazdasági lépés, mert veszteséges, csak ezt mondjátok, meg sajnálkozzatok egy kicsit, azér’ ne nagyon, de egy kicsit; nehéz lesz, de majd megoldjuk, de akkor se csodálkozzatok, amikor a rezsibiztos elengedi magát majd a nyilatkozatánál, mert a krokodilkönnyező álláspont csak egyedi lesz, legfeljebb a bayerjózsi fog még így szólni. Akkor rendben van, ha ők tudnak róla, és kézben tartják a gyeplőt, akkor minden rendben lesz. A Viktor nagyon tudja ezt csinálni.
Aztán elképzelem, hogy Wittner Mária kapja az idei Emberi Méltóságért kitüntetést, amit Lomnici Zoltán, Lomnici Zoltánnak, a Legfelsőbb Bíróság volt elnökének a fia, az EMT elnöke nyújt át neki. Aztán meg azt képzelem, hogy a Petőfi Rádió az Avanti Ragazzi di Budapest című dalára szövegírói pályázatot hirdet.
Hirtelen elképzelem, hogy reggel hat óra van és csöngetnek és belépnek a „szervek”: de mi ez a zaj, riadok föl félálomban, ránézek az órára az éjjeli szekrényen, hat óra, csöngettek…

2016. 10. 12.

Hm, de hol van az a dal…

Három nap eltelte után azt tudja megírni a kormány fő-megmondó kitüntetettje, tudjátok: a zsidózó-cigányozó-csúnyán beszélő, majd azt egy kicsit megbánó(?) embere, hogy a Népszabadság munkatársai ellopták a megyei lapok munkatársainak a jól megérdemelt és megtermelt fizetésemelését. Mert a Népszabadság egy rakás szar volt, még nyereséget se tudott termelni, szemben a megyei rokonnal. És ő már csak tudja, hiszen ott (is) dolgozott uszkve 9 hónapot. De ez neki elég volt, mert azonnal mindent átlátott, megértett, amit persze már korábban is tudott, még mielőtt odaszerződött volna, hogy a Magyar Nemzet. Csak a Magyar Nemzet, az az igaz, akinek az van a kezében, az igaz magyar ember, akinek meg a Népszabadság, azt agyon kell majd ütni. És ő, a büdös-szájú, mégis odaszerződött. A Népszabadsághoz. Ki érti ezt? Most meg megmagyarázza. Hogy csőd az az újság. Megérdemeli, amit kapott. Hogy mégis a legnagyobb példányszámban eladott újság volt? Hogy a kormány lapjait legfeljebb egy nullával kevesebb példányban lehet csak eladni. Hogy az állam ott tömi őket , mint a libákat, ahol és ahogy csak tudja. Hogy, ha tényleg gazdasági okok lettek volna a háttérben, akkor éppen hogy nem így kellett volna megszüntetni a lapot, hogy még a maradék értékét is elveszítse. Ez a kitüntetett lakáj-védencet nem érdekli, szerinte itt minden rendben van. A demokrácia működik, csak néhány csótány mászik elő megint a csőből, jelenik meg a falon, de legalább ez a szennylap eltűnt.
Azt írja (mondja) a volt SzDSz tag, liberális gondolkodó, hogy nem azér’, de hol az Mszp, mér’ nem védte (védi) meg a Népszabadságot, mér’ nem beszélünk arról, hogy mi a felelőssége a pártnak abban, hogy ide jutottunk. Hiszen mér’ adta el, mér’ nem kötötte ki az eladáskor, hogy ez a lap a jövőben is csak liberális (nem szocialista) elveket kell, hogy valljon. És így tovább. Szóval: tulajdonképpen nincs is itt nagyobb baj (rendben van ez így?!), csak tudnunk kellene, hogy kik a felelősek az eladás hibáiért. Az, hogy itt egy újabb szöget vertek a sajtószabadság koporsójába, hogy sunyi módon a hatalom megint (vissza)élt hatalmával, hogy egyre fogy a hely, ahová írni lehet, amit olvasni lehet (persze minek is olvasni), hogy egyre fogy a levegő is.
Azt kérdi az alkotmányjogász barát, ha szabad így mondani: nagyra becsült együtt-gondolkodó, hogy hányan tudnák elővenni az elmúlt hetek Népszabadságának egy-egy példányát? Vagyis, sugallja a kérdés, tetszettek volna venni a lapot, megrendelni, akkor most nem lenne baj! De, lenne! Nagyon is lenne! Mert nem emiatt van gebasz, nem itt kellene keresni a problémát és annak a megoldását. Mert itt kérem, cinkelt lapokkal megy a zsuga, itt kérem, csalnak. Itt kérem nincsenek már szabályok, mert azokat akkor és úgy írják, ahogy azt a játék alakulása éppen megköveteli, ahogyan azt az erősebbek, a hatalommal rendelkezők akarják! Mert nekik mindig nyerniük, győzniük kell! És, ha nem, akkor is győztesnek hirdetik magukat, mert azt mondják, hogy győztek. És, ha valaki nem ezt énekeli, ha valakinek másról szól a dala, akkor megy a lecsóba!
Hm, de itt már hol van az a dal…

2016. 10. 11.

Népszabadság

Azt írja a Török Gábor nevű megmondóember a blogjában, hogy „… ettől miért lenne vége a demokráciának?”. Hiszen – folytatja a már majdnem képviselő is lett publicista –, hogyan lehet ezt „összemosni azzal, amikor újságírókat börtönöznek be, lapokat tiltanak be, laptulajdonosokat robbantanak fel?”. Hiszen Magyarországon működik, aminek működnie kell: meg lehet írni, el lehet olvasni, lehet a távkapcsolót nyomogatni, le lehet leplezni – és így tovább, amíg csak meg nem unod. Hiszen ilyeneket a diktatúrában nem lehet csinálni, nem lehet szervezkedni, nem lehet leváltani.
Ismerősen hangzik mindez: egy kis cigányozás nem bűn, majd, ha ténylegesen lelőnek valakit, majd akkor (meglátjuk), persze akkor se, mert már lelőttek cigány-embert, nem is egyet, mégsem indult el semmi a felbújtó(k) ellen: sőt, a világ csúfságára kitüntették. Vagy megpróbáltak bezsarolni (nem lelőni, igaz) újságírót, ez is rendben volt, minden a törvények szerint történt. Aztán gágognak az egyik kereskedelmi TV beszélgető műsorában az MTK pálya megnyitásával kapcsolatban, és egy, csak egy ember tiltakozik nyílt zsidózás ellen, a többi „nem ért a focihoz”, és a műsor szép csendesen folydogál tovább.
Azt mondja a Török Gábor nevű megmondóember: van eszköz, és amig van, addig márpedig nincs diktatúra, ne tessenek riogatni itt kérem, „Emberek, nem vadak –/elmék vagyunk!”, ugye publicista? Szóval, akkor szépen várjuk meg, amíg megint lelőnek, bebörtönöznek, betiltanak valamit vagy valakit? Szóval az elmúlt hat év belefér? Szóval az elmúlt éveket demokratikusnak lehet nevezni, mert dumálni még lehetett, igaz magas ívben leszarta a hatalom?!
Szóval: belefér. Neki: belefér. Mert szerinte a demokráciának vannak támpontjai: „a szabad részvétel, a szabad versengés és a szabad nyilvánosság”. És a szerző szerint az első két pontban vannak lehetőségek, vannak még ki nem használt adottságok; nemsoká’ megfordul a széljárás, mert hamarosan „eljön majd ott az igazság pillanata: amikor megváltozik a közhangulat”, és akkor kiegyenesedik majd, ami ma görbe. És ezt komolyan is gondolja. Azt persze elfelejti megemlíteni: miért, mitől, hogyan? Eljön. Itt lesz. Benne van a levegőben. Ja, mert itt demokrácia van. Pont.
Szóval, Török úr, ez nem tetszik, ez nem jó, ez nem elég, érti?!
És, akkor mi van…

2016. 10. 10.

ÚJ EGYSÉG (3.)

orban3Mi volt ez – kérdezte vészjóslóan nyugodt hangon, bár már ez is úgy hatott a jelenlévőkre, mint az éppen becsapódni készülő ágyúgolyó süvítése. Mi volt ez, nem hallottátok, mit kérdeztem – jött megint, hol voltak a biztonságiak? Nem a mi feladatunk volt, mert mi csak az elnök urat védjük itt, személyében, az meg nem volt veszélyben, de mindjárt utánanézek, és rögtön mondom majd – állt fel az elnök mögött ülő ember, aki mindig ott ül mögötte egyenruhában, még otthon is, amikor vacsora van. Te maradj itt, nem téged kérdeztelek, hanem …, de nem is érdekes, mert most láthattátok: háborúban állok, értitek ti ezt, háborúban és mindenkivel! De mért nem szólt, akinek szólnia kellett volna, hogy fölkészüljek – emelte föl egyre jobban a hangját. Eddig mindig Én irányítottam az eseményeket, mindig az jelent meg és ott, arról beszélt mindenki, azt csinálta mindenki, amit Én megterveztem, megengedtem, előrevetítettem. Most meg ide tódul nekem ez a söpredék, ez a maradék, ez a már nem is magyarok, csak ide vannak bejelentve csürhe – és már majdnem fölrobbant a dühtől.
Megnyomta a tárgyaló asztala alatt lévő, mások elől elrejtett csengőgombot, és rögtön be is lépett a kettesszámú titkárnője, ceruzákkal és füzettel a kezében, és letelepedett a kis tárgyaló-asztalhoz. Mindannyian tudtak az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökének természetes irtózásáról, ami már enyhén piros kiütésekben is megjelent, már akkor is, ha csak valaki beszélni kezdett a digitális információ-robbanás áldásosságáról. Ezért kellett újraindítani a gyorsírás-képzést, mert alig találtak megfelelő titkárnőt, aki képes volt lejegyezni az elnök szavait. A titkárnő megigazította a szoknyáját, kezébe vette az egyik ceruzáját, kisimította a füzet első lapját – minden bejegyzést új füzetben kellett kezdeni megírni – és halkan köhintett egyet, mert ez volt a jel az elnöknek. A vezetőség csendben és izzadtan várakozott, senki nem mert megmozdulni, pedig már többüknek a hólyagja igencsak feszített a telítettségtől. De némán ült mindenki.
Nos – kezdett bele az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke, ma az egyik pályaudvaron legyen egy riasztás, most női táska az okozója, negyven percnél nem kell több, 13 óra 10-kor a Ripost adjon ki egy hírt, amit a többiek azonnal vegyenek át, de a vonatok csak 20 percet késsenek és délutánra álljon helyre a normális menetrend. Természetesen a külföldi migráns-helyzet anomáliáiról is ugyanúgy be kell számolni. Mondjátok meg a kötiviseknek, hogy jó volt a belgrádi katonai migráns-gyakorlat híre és az elemzés is briliáns volt! Az Ipadok képernyőit a jelenlévők izzadt ujjai nyomogatták, már mindegyik olyan foltos volt, hogy alig vette be az utasításokat. De ez legalább lefoglalta őket, nem gondoltak arra, hogy mi jöhet még, hova, ne adj isten beléjük csap majd a mennykő. Vörösinges – fordult a tejfölös-képű einstandolóhoz, jó volt ez a helikopteres sztori, címlap lettél, gratulálok, látjátok: így kell ezt csinálni, számtalanszor kértem tőletek, terelés, terelés! Persze mindenki tudta, hogy kérésről soha nincs szó, parancs, utasítás van, aztán kíméletlen ellenőrzés. És akkor most térjünk a lényegre: hol tart a Népszabadság ügye, ugye rendben kimentek a motorosfutárok, déltől senki sem tudott rácsatlakozni az elektronikus levelezésére, az interneten a troll-csapat üzemel és keveri a moslékot, hogy minél folyósabb legyen? – jött az újabb pörölyös kérdés. A szakállas megnyugodva fogott hozzá beszámolni a folyamatokról, de az elnök közbevágott: már mindent tudok. Az is jó, hogy több helyen is lesz tüntetés, nem kell róla sokat beszélni, az lesz a legjobb, ha nem ad hírt róla senki sem. Nem akarok még egy Erzsébet hidas képet a CNN-en! Érthető? Mindenki bólintott, de inkább halkan mordult egyet, hogy értettem. Na, akkor most térjünk rá az alapszabályra – vett elő egy újabb, az eddigieknél is meghatározóbb, nagy témát, de előtte menjetek nyugodtan pisilni, mert ez hosszú lesz.

2016. 10. 08.

ÚJ EGYSÉG (2.)

iszik1És akkor bejöttek, mit bejöttek, bevonultak: magabiztosan, győztesen, vigyorogva, arcukon a fensőbbségük teljes tudatával. Határozottan kiáltották: jó napot kívánunk, elnök úr! De azér’ belül egy kicsit aggódtak, szorongtak is; csak óvatosan, oldalról pislantva mertek ránézni az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökére, mert nagyon féltek, már-már rettegtek tőle. Kiszámíthatatlanságától. A soha ki nem mondott, elfojtott kisebbségi érzésétől, és annak bárdolatlan megnyilvánulásaitól. De még jobban szorongtak rapszodikusságától, szélsőséges, már-már beteges csapongásaitól, mindent megelőző egojának, önmaga okosságának megfellebbezhetetlenségétől. Néha-néha döntései durvasága még őket is meglepte, igaz ez már egyre ritkábban történt.
Most háttal ült nekik, természetesen az asztalfőn. Nem volt rajta zakó, inge ujját mindkét karján feltűrte, fejét előrehajtotta és jobb keze szétnyitott tenyerébe tette, közben ujjaival erőteljesen masszírozta a halántékát. Ez nem sok jóval kecsegtetett, a durva vihart vetette előre. Elhalkultak és mindenki a saját karosszékébe tottyant. Az elnök meg se mozdult, amikor bejöttek. Még akkor sem mordult semmit, amikor mindannyian köszöntek neki.
Már ismerte őket. Mindegyikükről mindent tudott, hol tanultak, kik voltak a szüleik, hogyan dolgoznak és mikor, mit csinálnak maszekban, mi van a gyerekükkel, van-e és hány szeretőjük. Még azt is tudta, hogy mennyit visznek haza külön „szatyorban”, csak úgy, mellékesen, meg hogy kinek mennyire megy az üzlete. Mert mindegyiknek van valami külön biznisze is. De ő, mindent pontosan ismert. Nem mehettek úgy ki Párizsba a titkárnőjükkel egy szállodába, hogy ő ne tudott volna róla. És persze ezt ők is tudták. De nem tudtak tenni ellene semmit. Ismerte őket, mint a rossz pénzt. Itt van rögtön, tőle balra ül, ez a tejfölösképű, einstandoló vörösinges, hogy kinőtte magát, már nagyban és nagyvadakkal játszik, imádja a följelentősdit is. Meg a helikopteres utazást is. Vagy itt ül jobbra, ez a nagydarab, mindig jólöltözött, rezzenéstelen arccal bármit elmondó fácán-vadász. Még a végén a fejemre nő. Jól van, már a mindig ájtatos lelkész is leült, az is mindenre hajlandó: még az ördögöt is kitüntetné, ha mondanám neki. Egyikük arcát se látom, lesütik a szemüket, papírjaikba mélyednek: félnek. Na, jól van, akkor lassan kezdhetjük.
Ekkor kintről kiabálás hallatszott, ami már gyorsan veszekedéssé erősödött, és hirtelen kivágódott az ajtó, a három titkárnőjéből az idős – aki legalább érti is, amit csinál, nemcsak dekorációnak van ott – szinte hanyatt esett, ahogyan belökték az ajtóval együtt. „Nincs kompót! Nincs kompót!” – kiáltotta estében, de hiába: beözönlöttek az ajtóból az emberek. Kik maguk? – kérdezte döbbenten a mindig határozott, nagyokat-mondó, nagybajuszos Laci bácsi, aki szintén ott ült az asztalnál, miután felocsúdott a döbbenetéből. Az új többség, a 60 százalék – jött azonnal a válasz. Kicsodák? – kapcsolódott most már be ingerülten a beszélgetésbe az elnök is; az új többség, a 60 százalék – jött a válasz megint. Olyan nincs, 97% van, és az az ÚJ EGYSÉG – szögezte le erélyesen az elnök, és az asztalnál mindenki bólintott rá. Márpedig mi vagyunk a 60 százalék, ha a fene fenét eszik, akkor is, hiába hadovál itt „új-beszédül” – mondta erélyesen egyikük. Akkorra már a volt vörösinges nem az asztalnál ült, hanem a szoba végébe menekült és elkezdte vizsgálgatni a fali lambériát, mintha asztalos volna. Az ájtatos is magában mormogott valamit és óvatosan fölkelt az asztal mellől és az ablakhoz ment körülnézni. A szakállas, mindig hadaró, a kérdést meg sem váró, hanem azonnal válaszoló referens is elfordult, elkezdett babrálni a telefonjával. Kik maguk, honnan jöttek, mit keresnek itt? – jött az újabb kérdés Laci bától. Ekkor előre lépett egy fiatalember, akit azelőtt senkisem ismert, fölsegítette a földre huppant titkárnőt, lassan fölemelte a fejét, ránézett az elnökre, és így szólt: nézzen körül, elnök úr, nézzen ránk, hát nem ismer meg minket? Mi vagyunk a pincér, akitől DNS mintát vettek a rendőrei; mi vagyunk, a kishantosiak, akiktől elmutyizták a földünket; mi vagyunk a trafikosok, akiktől elvette az üzletét; mi vagyunk a köztisztviselők, a közalkalmazottak, a bírók, a rendőrök, a tűzoltók, a pedagógusok, az ápolók, akiket megalázott, akiktől elvette a munkájukat; az árokpartjára, az utcára lökött tömegek; mindenki, aki nem a maga szekerét tolja, s ezért nem hagyja nyugodtan élni, boldogulni – mondta nyugodtan és mégis határozottan. Köztünk nem lát uniós forrást elnyerő kisvállalkozót, autópályát, stadiont építő nagy-vállalkozót, de még egy felcsúti kisvasutast se. De mi vagyunk az új többség, a 60 százalék, ugye érti már, elnök úr. Most még elmegyünk, ez még csak egy figyelemfelhívó látogatás volt, de emlékezzen erre. Intett a fejével, és ahogyan bejöttek, úgy el is mentek.
Csak néhány perc volt, az egész. Talán meg se történt, de mégis, mert a titkárnő és a kis vörösinges még mindig remegtek. A levegő is áporodottá vált, de Laci bá’ már visszaült a helyére.
Na, akkor kezdjünk hozzá – vett erőt magán az elnök, és nagyot húzott a bekészített pálinkából.

2016. 10. 07.