Szép.
Békés.
A híres „csatorna”.
Ott, Velencében.
Ott úszik.
Éppen egy hegedű.
Körötte csónakok lebegnek.
A vízen.
Hallom a zenét.
Vivaldit vélem.
A négy évszakból a Tavaszt.
A szólót.
Bár felhős az ég.
Szép.
Békés.
Kár, hogy a világ belezavar…
(Kép: Csodaszép Képek)
Az ott egy végállomás.
Állítólag ez a világ legszebb Lóvasút végállomása!
A Lánchídig.
Onnan reggel öttől este kilencig.
Zugligetbe.
Félóránként.
Csúcsidőben gyakrabban.
Egy-szintes, kétfogatú zárt és nyitott kocsik.
Az első osztályon való utazás – kezdetben – huszonegy krajcár volt.
A másodosztályon tizenhat.
Nehogymá’ keveredés legyen!
1868-ban!
A rendszerváltás után a közelben dolgoztam.
Egy svájci-belga-magyar Kft-ben.
Ott tanultam meg: mi az a teljesítmény-követelmény.
Profitnövelés!
Ha jól csináltam, azonnal siker!
A tulajoknak is.
Ha rosszul, rögtön büntetés.
Mert a tulajok is bánták.
Azonnal megjelent a következmény: nálam is, náluk is.
Itt nem volt érdekes: honnan jöttél, ki voltál.
Teljesíts és minden rendben.
Megtanultam egy életre.
Hm, mintha ma megint nem ez lenne a legfőbb követelmény.
A hatalomnál.
A közpénzek elosztásánál.
Kár.
Nagy kár.
De nekem mindegy, ha Neked is …
Viszont a végállomás még ma is szép…
(Kép: ilyenisvoltbudapest)
Jönnek az EB meccsek.
Nagy a készülődés.
A „CSAPAT” is, a szurkolók is, az MLSZ is.
Hazai meccsek (is) jönnek.
Kell a telt-ház!
Az összetart(oz)áshoz!
A demonstráláshoz.
Ország-világ előtt!
Meg a szomszédjainknak.
Főleg.
Most.
Ilyen „háborús” helyzetben?!
Kell egy kis „olaj”.
Szóval: két nappal ezelőtt „Döntött az MLSZ: engedélyezi a történelmi Magyarország térképét ábrázoló drapéria bevitelét” – így az MLSZ honlapja.
Mert az MLSZ írt az UEFA és a FARE szervezeteknek: „A két szervezet az MLSZ érvelését elfogadva elismerte, hogy önmagában a történelmi Magyarország térkép és az „árpádsáv” színei nem minősülnek rasszista magatartásnak…”.
Mára kiderült.
Ez egyszerűen egy penetráns hazugság.
De(viszont): „Nincs ellentmondás a történelmi jelkép ügyében”! – így tegnap az MLSZ.
Mert az MLSZ engedélyezi.
Nem az UEFA és a FARE.
Itthon meg ők a „zúr”(ak)!
Meglátjuk.
Mi lesz.
Este.
Meg hétfőn.
Lesznek-e molinók.
Mi lesz rajtuk.
Vagy sem.
És lesz-e skandálás.
Vagy sem.
Meglátjuk.
Csak majd ne kelljen szégyelljük magunkat…
(Kép: Népszava)
1943.
Budapest.
A Duna pesti oldalán.
Egy nő és két férfi.
Mosolyognak.
Néznek a kamerába.
Mögöttük a Ritz Szálló.
Ott áll: büszkén, pompásan.
Ahogyan Fellner Sándor és Sós Aladár megtervezte.
Luxusszálló.
Mintha Párizsban lenne.
Már itt szállt meg Jagatjit Singh Bahadur maharadzsa.
Ahogyan Arnold J. Toynbee történész is.
George Creel Kalifornia állam kormányzója is lakója volt.
Rabindranáth Tagore irodalmi Nobel-díjas sem máshol talált szállást.
A nő és a férfiak magabiztosan állnak ott.
Vajon mire gondolhatnak?
Már elúszott az „a dinnyehéj”
Nem ismerik a jövőt.
A közeljövőt sem.
Hogy mi történik majd.
Még nincsenek árván maradt cipők sem a Duna partján.
Még nem zavaros a víz.
Pedig már akkor is „fecseg a felszín, hallgat a mély”.
A szállót ugyan még nem érte az a bomba.
Nem döntötte romba végérvényesen.
„A Duna csak folyt.”
Ők nem gondoltak a jövővel.
És mi most?!
(Kép: ilyenisvoltbudapest)
Mintha anyám állna ott.
Nem, nem ő az: nem ilyen ridikülje volt.
Mégis, akár ő is lehetne.
Kendővel a fején.
Akkoriban még a szelek is mások voltak.
Sokkal erősebben fújtak.
De nem anyám az.
Bár már – akkoriban – arrafelé laktunk.
A Fehérvári úton.
A Rege cukrászda közelében.
Ott – néha-néha, amikor megjöttem a késő estig tartó kosárlabda edzésről – gesztenyepürét ettem.
Talán egy forint húsz fillér volt?
Kevesebb?
Vagy több?
Már nem emlékszem.
De isteni volt.
Mintha anyám állna ott.
A Móricz Zsigmond Körtér és a Villányi út találkozásánál.
De nem, nem lehetett ő.
Akkor már a Testnevelési Főiskolán dolgozott.
Bár, ha a 61-es villamos megállójába ment éppen?
Az pont oda vitte.
A TF-re.
Reggel hétre ment mindig.
Itt, a képen meg nincs olyan korán.
Alig vannak emberek az utcán.
Pedig az egy mindig zsúfolt, lármás tér volt.
Persze: munkában vannak.
Akkoriban mindenki dolgozott.
Hatályban volt közveszélyes munkakerülőkről szóló törvény.
Mindenkinek volt is, lett is munkája.
Munkanélküliség nem létezett.
Aztán hogy mit „termelt” az a munka, mennyit „ért”, már másodlagos volt.
Vagy harmadlagos.
A TERV volt a fontos.
A nagy terv.
Évente.
Kongresszusról-kongresszusra.
Középtávra.
Azt kellett teljesíteni.
„Mindig” teljesítették is.
Az átmenetben.
A szocializmusba.
Szóval: mindenkinek volt munkája.
Anyámnak is.
Akár mehetett éppen munkába.
De mégsem ő volt.
Emitt buszok várakoznak.
Amott egyetlen autó.
Mögötte egy rendőr?
Vagy katona?
A lámpák már nem égnek.
Hirdetőoszlopok a fák között.
Büszkén hirdetnek mindenfélét.
(Még nem Simicskának, nem a MAHIR CITYPOSTER Kft-nek.)
Talán a MÉH-nek?
Vagy a MALÉV-nak?!
A Röltex-nek?
És kinek szólnak azok a hirdetések?
Mire hívják föl a figyelmet?
Bár senki nem nézi őket.
Hideg van.
Hűvös, orkánerejű szél is.
Ekkor még nem ismertük Rajkint: „Tavasz, nyár, ősz, tél – bezzeg odaát!”
Nem, nem lehet anyám.
És, ha majd hatvan év múlva?
Valaki egy fekete-fehér képet lát?
Észreveszi rajta majd az anyját, apját?
Meglátja majd őket?
Meghallja majd szuszogásukat, hangjukat?
Átéli újra, csak egy pillanatra a hatvan éve előttit?
Hát persze…
(Kép: ilyenisvoltbudapest)
Trabant 601-es.
A KOCSI!
Akkoriban.
Nekünk is volt.
Ha jól emlékszem: negyvenötezer forintba került.
Amikor néhány év múlva eladtam, (több vevő is volt!) akkor is kaptam érte negyvenötezer forintot.
Igaz: akkoriban két (jól látod: kettő) százalék volt az infláció.
Persze a kínálat…
Szóval: a Trabant 601.
Botkormányos.
Húzni-nyomni-forgatni kellett.
Kicsi volt.
Zötykölődött.
Alig gyorsult.
Száz felett már nyöszörgött.
Az M 7-en, az érdi kaptatóra csak kettesben vánszorgott föl.
Amikor négyen ültünk benne.
Semmi „extra”.
De ment!
A barátom egészen Londonig!
Rá is csodálkoztak.
Ha bezártad és véletlenül benne hagytad akkor annyi.
Én is így jártam egyszer.
Jött a vállfa-trükk!
Kívülről egy késsel az ablakot letoltam egy kicsit.
Hogy beférjen a vállfa.
És akkor megindult a játék: a kilincs eltolásával.
A tizenötödik vállfa után sikerült.
Újra volt autóm!
Ami ment.
Nekem: száguldott.
A tetőn csomagtartó.
Arra raktuk a kiságyat, a kiskádat.
Mentünk nyaralni.
A három gyerekkel!
És elvitt!
Akkor a Fertő tóhoz.
A Trabant 601-es!
Egyszer ellopták.
Reggel ott hagytam a Lánchíd pestihídfőjénél.
Este mentem a „sluszluval”.
Dugtam a „semmibe”.
Egy év múlva telefon: „magától lopták el a Trabantot” – ismeretlen női hang.
„Összevesztem a fiúmmal, itt és itt megtalálhatja”.
Ott volt.
Biztonsági zárral védve.
A Trabantom!
Újra együtt!
Rég vóot…
(Kép: József Sebestyén)
Természetesen (neki legyen mondva) a „szokásos” módján (előtte persze egyeztetett, akivel kellett) megint megnyilvánult: „…kiadom az elfogatóparancsot Biden és Zelenszkij ellen” – írta meg a blogjában, mert szerinte az egyik „pukizott”, a másik CIA ügynök (az olvasóra bízom a választást).
Stirlitz jut az eszembe:
A háború vége. A Reichstagban mindenki magába roskadt. Hitler kétségbeesetten bolyong az épületben, de rá se hederít senki. Belép Stirlitz dolgozószobájába. Stirlitz felugrik:
– Heil, Hitler!
Hitler fáradtan:
– Legalább te ne szórakozz velem, Makszimics!
1964.
Éppen elkezdem a József Attila gimnáziumot.
Akkor még nem tudom: életem legszebb korszaka kezdődik.
A „Jóskában”!
A Feneketlen tó partján.
Ott, a templom mellett.
Kinyílt a világ!
Persze úgy, ahogy én akartam – látni.
Szépnek.
Egyszerűnek.
Vannak a jók.
Meg vannak a rosszak.
Persze, hogy én-mi a jó oldalon állunk.
Vannak barátok.
Meg van az ellenség.
Fekete-fehér.
A TV is.
Ott, Jászboldogházán.
1964-ben.
A falu egyik házában.
Ahol van TV készülék is.
Talán a szilveszteri kabaré megy.
A műsor.
Amit látni kell!
Meg a TV-t nézni.
Ami a horgolt terítővel borított asztalon van.
A TV-n is ott a horgolt „alátét”-terítő.
Az elengedhetetlen dísz-figura – gyertyával.
Az ablak előtt függöny.
Minden ragyog.
A tiszta szobában.
Már-már „polgári”.
Könyvek nincsenek.
Még.
Majd lesznek.
Fillérekért.
Jászboldogházán is.
1964-ben.
Mindenki eljött.
A gyerekek is.
Szépen felöltözve.
A férfiak zakóban.
Az asszonyok pulóverben.
Talán széket is hoztak magukkal.
A vendégségbe.
TV-t nézni.
Most a kabarét.
Máskor mást.
Ez (volt) akkoriban a természetes.
Mert nem volt – akkoriban – sok TV.
Hát – akkoriban – közösen nézték.
A meccseket.
A Gagarint.
Az Olimpiát.
A Táncdalfesztiválokat.
Mindegy mit.
1964-ben.
Ott, Jászboldogházán.
És máshol is.
Fekete fehérben…
(Kép: MTI Fotó: Lajos György, Hadas János)
Nemrégen szétverték.
Ahogyan azt a NER-ben szokás.
Vásárlásnak álcázták.
Sima adás-vételnek.
Nem mondták: az interneten is kell egy népszerű oldal.
Csak einstandolták.
A szerkesztőség otthagyta őket.
De volt az a pénz…
Hát „megújultak”.
Neked legyen mondva.
Azóta: olvashatatlan lakáj-média lett.
Szófosó szócső.
Álcázva.
Itt van például az infláció.
„Februárban 25,4 százalékra mérséklődött az infláció a januári 25,7 százalékos csúcsot követően…” – írják.
„A várakozásaink beigazolódtak…” – így a miniszter, évvégére jö(het)n a „zOrbán” Viktor által megjósolt egyszámjegyű.
Bameg: nézem az eurostat 2023. februári inflációs adatbázisát.
Az európai átlag februárban csökkenő, 8,5%!
A magyar 25,7%!
Az utolsók vagyunk.
Messze a legutolsók a sorban.
Vágod, haver?!
Erről persze kussol.
Az index.
Itt a másik hír.
A Hunwaldról.
„Fellélegezhet Hunwald György” – így a cím.
Mert másfél évtized után a kúria megsemmisítette az összes elmarasztaló ítéletet.
Állítólag most már vége.
A Magyar Nemzet szerint.
Onnan idéz.
Nem a hiteles oldalról.
Mert „úgy értesült”.
Azér’ az index még továbbra is meghurcolja.
A Hunwaldot.
Akit korábban Hunvaldnak hívtak.
Akinek ráment az élete.
Mert ez így „szokás” a NER-ben.
Az index meg sorolja, amit már hatályon kívül helyezett a kúria.
Emlékeztetőül.
Érvnek.
A sajátjainak.
Hogy nem szakad rájuk az ég…
Szöllősi György nyilatkozott.
Tudjátok: ő a nemzeti sport jelenlegi főszerkesztője.
A nemzeti sport azonnal lehozta.
Mert ez az interjú nemzetstratégiai, mit nem írok: nemzeti-sportstratégiai kérdés.
Meg aztán: mégis csak ő a főnök!
Meg a zegyik legjobb barátja a…
Hát lehozták.
Hű de bátrak!
„Feleki László belebukott az 1954-es vb-döntő tudósításába”
Ez volt a headline!
Aki 1928-ban született.
Mint az apám is.
Aki a Magyar Televízió Sportosztályát létrehozta és 1989-ig vezette.
Őt nem rúgták ki.
Akkor már „nem olyan szelek” fújtak.
De akkor is.
Egyszer az Onyiscsenko – tudjátok, az a „szovjet” öttusázó – az olimpián megbuherálta a párbajtőrét.
Csalt.
Amikor kellett, a tőr találatot jelzett.
A riporter elmondta.
Benne volt a tévében.
Apámat hívták Pestről.
Az „illetékes elvtárs”.
„Azonnal küldd haza, a szovjetek nem csalnak!”
Apám válaszolt: „Akkor én is jövök”.
Akkoriban ő volt az Intervízió (a szocialista országok tévéinek a szövetsége) sportrészlegének a vezetője.
Ő volt a kapocs – vele tárgyaltak az Eurovíziótól (a gaz kapitalista tévék szövetsége).
Visszahívták.
„Jó, maradjon a riporter, de máskor…”.
Elképzelem.
A mai nemzeti sportot.
Meg az M4-et is.
Ahogy kiállnak.
Vállalják.
Ez így nem mehet tovább!
Irgalmatlanul sok pénz ömlik a sportba, de nem hasznosul megfelelően.
Elfolyik.
A pusztába.
Mondjuk a Szöllősi ilyet nyilatkozna.
Bátran.
De ő nem 1928-ban született.
Hát ilyet nem nyilatkozik.
Minden megy tovább ugyan úgy.
A pénz is.
Neki is.
Viszont, évek múlva, az akkori főszerkesztő, amikor nyilatkozik a sportrádiónak, nem kell majd mondania: Szöllősi belebukott…