2024. január hónap bejegyzései

NE TÖRŐDJ VELE – RÁ SE RÁNTS!

(Utolsó(?) zsörtölődés ebben a témában)

 

Mindent bezsebeltek – egyéniben, csapatban, edzőiben.

Az „aranylábúak”, mert már „aranylábúak” lettek.

Huszonnégybe jutottak az EB-n, érted: huszonnégybe!

Ezér’.

Ja, nem ezér’, hanem azér’, mert a „zutcaiharcosmindigigazatmondóilliberálisnaugye” szereti a focit, amit a Gálvölgyi is, én is, talán Te is szeretünk – ahogy a gyerekünket, unokáinkat is!

De mert a gyerek-unoka először kimondja: MAMA, még nem kiáltjuk ki költőnek, nem hisszük, hogy ő a legszebben beszélő MAGYAR színész.

Lehet: az lesz – valamikor!

Bárcsak az lenne – legyen!

Most (még) nem az.

Nincsenek világbajnokaink, nem szereztek 2023-ban világbajnoki aranyat magyar sportolók, nem voltak a világ legjobbjai magyar sportolók?

De, voltak!

Teljesítményük lenyűgöző volt, eredményük önmagáért beszélő volt.

Mégsem ők nyertek.

Mert ebben a versenyben nem a „mérhető” teljesítmény, a gólok száma, a másodpercek számítottak.

Hanem magyar sportújságírók szavazatai, ami NEM sport-szakmai tisztességen, hanem vélt vagy valós politikai elváráson (értsd: se@@nyaláson) alapult – bár ők nem mentek föl borozni a tetőre…

 

A csúcs, a hab a tortán a plagizáló-bukott Pali bá’ kitüntetése, életmű díja volt a végén, akiről közismert szakmai berkekben, hogy a „kettős vereségek világbajnoka” volt, mert (egyéniben soha nem nyert) a Fenyvesi-Kulcsár-Nemere párbajtőr csapat negyedik tagjaként „csak” az volt a feladata, hogy az ellenfél se kapjon pontot, nem kellett nyernie, azt a többiek megtették helyette…

 

Ne is törődj vele – mondod nekem, sokkal nagyobb, fontosabb dolgok is vannak.

Ezzel se???!

  1. 01. 09. kedd

„NA UGYE!”?

Ezt a bejegyzést ma délután írom.

Még nem tudom, miként szavaztak az MSÚSZ (Magyar Sportújságírók Szövetség) tagjai.

 

Vajon sport-szakmai tisztességükre vagy a „szívükre”, azaz a politikai elvárásra hallgattak?!

 

1967-ben Albert Flórián Aranylabdát kapott – soha még addig nem volt, azóta sincs magyar labdarúgó, aki megkapta volna.

Abban az évben Kozma István, birkózó lett az Év Sportolója.

Az Év sportolója még „csak” egyszer lett labdarúgó: 2020-ban Szoboszlai Dominik.

A Wikipédia szerint Polyák Imre(2), Kárpáti Rudolf(2), Gurics György, Veres Győző, Török Ferenc, Zsivótszky Gyula(2), Balczó András(3), Kelemen Péter, Hegedűs Csaba, Kozma István, Csapó Géza, Magyar Zoltán(3), Hargitay András, Németh Miklós, Gerevich Pál, Wichmann Tamás, Wladár Sándor, Pap Jenő, Guczoghy György, Gáspár Tamás, Mizsér Attila, Darnyi Tamás(5), Fábián László, Kovács István(2), Kovács Antal, Rózsa Norbert, Pulai Imre, Storcz Botond, Gécsek Tibor, Balogh Gábor(2), Csollány Szilveszter(2), Annus Adrián, Majoros István, Braun Ákos, Cseh László(2), Talmácsi Gábor, Vajda Attila, Gyurta Dániel(3), Berki Krisztián(3), Szilágyi Áron(2), Baji Balázs, Liu Shaolin Sándor, Milák Kristóf(2).

 

Szerinted, ma este ki kapja a díjat és miért?!

Megint a „Na ugye!”?

  1. 01. 08. hétfő 19 óra

(Ui: ha mégsem, akkor megígérem, megeszem a gombalevest)

„HISZ’ OLYAN, MINT ÉN…”

Hosszú idő után meglátogatott minket.

Mintha csak tegnap váltunk volna el: azonnal és nyíltan, azért egymásra, a reakciókat, a metakommunikációs jelzéseket figyelve hosszan beszélgetni kezdtünk a gyerekekről-unokákról, a barátokról-barátnőkről, könyvekről-színházról. Hangosan nevetgéltünk, viháncoltunk, minden újra a „régi” lett/volt; megebédeltünk, elszopogattunk egy-egy pohár Rosét, megittuk a kávét is; a háttérben ment a tévé halkan, valami zenés film, közte a sok gagyi reklámmal, de oda se figyeltünk rá.

Már átültünk a fotelbe-kanapéra, elfogytak a zserbó-kockák is, már csak mákosbejgli maradt előttünk, amikor a Hírek jöttek a tévében, nem nagyon hallottuk, mert a hang négyesre-ötösre volt halkítva, de a képernyőn megjelent ő, most éppen unokáival és akkor…

Minden megváltozott hirtelen.

Bár akkor és ott, a képernyő előtt is „mi” voltunk (pohárral a kezünkben), de mégse; mintha az a bizonyos angyal elszállt volna a szobából, mintha levedlettük volna a ránk-kövesedett (ál)arcunkat, mintha védő-védekező ösztönünk megszűnt volna, pedig csak a tévében ment a Hírek, amiben megjelent Ő.

  • Milyen aranyosan emberi, olyan, mint „MI” mindannyian: mindene a családja, a gyerekei, az unokái, mindent megtesz értük, mintha magunkat látnám! – mondja a vendég,
  • komolyan így gondolod? – kérdezek vissza, és rögtön jön a válasz is
  • persze, Ő a PÉLDA, hogy lehetséges, hogy elérhető, akárhonnan is indulhatsz, följuthatsz a csúcsra – harsogja kipirult arccal,
  • de milyen áron, kiknek a hátán – próbálkozom józanabbra terelni a beszélgetést,
  • mindennek van ára! – replikázza azonnal,
  • de hát nem ezt ígérte, nem ezt mondta, amikor elindult, amikor megválasztottuk – szakítom félbe az ömlengését,
  • ugyan már, mindannyian irigylitek a sikerét, azt, hogy … de ti is ilyenek voltatok, lennétek megint, ha tehetnétek – és jóízűt hörpint a Rose-éból,
  • gondolod?, én nem hiszem, hogy ilyenek voltunk/lennénk: nekem például nem a „jelképem” a hurka-kolbász-szalonna, utálom a pálinkát, soha nem mondanám/mondtam, hogy „halálom a pocakos tábornok” – rebegem inkább magamnak és én is nyúlok a poharamért,
  • ne beszélj zagyvaságokat, a „Fletó” is úgy táncol, ahogy fütyültek neki Brüsszelből, viszont Ő nem olyan, szembeszáll bárkivel, hogy megvédje a sajátjait, a …
  • csak a sajátját, csak azt, és minek az árán – szúrok közbe megint, de már a hangom is más,
  • ugyan már, te sem gondolod komolyan, mindig vannak/lesznek vesztesek is, ha ez kell ahhoz, hogy győztesek is legyenek, és Ő megmutatta, kit érdekel az a kis pocak…

 

A tévében vége lett a Híreknek, megint a reklám megy, az „ba@@a föl” az agyamat, nem más, „legalább van mire” – gondolom, de már („Holnap hajnalig”) nem nyúlok a poharamhoz…

  1. 01. 07. vasárnap

„MINDENKI MENTSE A SAJÁT IRHÁJÁT”

Sétálok, ahogy minden nap szoktam, Thesszával, már kívülről tudja, mindig ugyanott lépünk le a járdáról és kerüljük el a kerítésen belülről „acsarkodó-védő-ugató” németjuhász házőrzőt; állunk meg a sarkon, hogy megvárjuk az elrobogó autókat; integetünk az iskola-udvaron játszadozó és Thesszához kiköszöngető nebulóknak, de most szünet van, semmi ricsaj, nincs játszadozás-rohangálás sehol. Már elhagyjuk a bölcsődét-óvodát is, Thessza megint megáll az átkelőnél, de most semmi forgalom, sehol egy biciklis, egy autó; már el is érünk a közúti jelzőlámpához, ni-ni, itt jobbra korábban egy zöldséges, majd virágárus bolt volt, ma csak „KIADÓ” tábla zörög az ablakban; persze megint pirosat mutat felénk a lámpa, hát megállunk, amikor lepillantok a járdára, mert valamit mozgat a szél, lehajolok, egy ötszázas „mozog” a lábam előtt; körülnézek, sehol senki, csak Thessza, meg az ötszázas, lehajolok érte, fölveszem: most mit tegyek, összesodrom hirtelen és a kerítésoszlop tetején lévő „lyukba” teszem, hogy kilátszódjék, pénz van itt, hátha meglátja, akinek szüksége van még a „talált-pénzre” is, de már megyünk is, zöldre váltott a lámpa.

„Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani” – ugrik be Lázár, mára már szállóigévé szelídült „elszólása” és már kavarognak is a gondolatok a fejemben: mikor is mondta, „százéve” talán vagy még régebben, és mostanra tényleg ilyen világot építettek, „maguknak építették” – gondolom magamban és már „oda Buda” a gondtalan-boldog sétának, már megint szemetet-sarat, töredezett-lukas járdát, utat látok mindenütt, de legalább a „hajléktalan-Hotel” most üresen a HÉV megállóban, csak a gyanúsan lengedező papírfoszlányok színe-sokasága jelzi: vége van az éjszakai ügyeletnek; Thessza megáll, félig leül és elvégzi dolgát az egyik „szobában”, lehajolok a fekete zacskóval, összeszedem a szétgurult apró „hurkákat”, „még milyen melegek” és halkan tovább-baktatunk az első nejlon-zacskóval bélelt szemeteshez; már itthon is vagyunk, hisz’ mi el se mentünk innen, megtörölgetem Thessza talpait, már nyújtja is felém, nem akarja elkerülni az elkerülhetetlent; kéz-mosás, kávé-melegítés, aztán lehuppanok az íróasztalomhoz, „Pamukra” nézek és magamnak fölolvasom, ahol kinyílik a könyv: „MINDENKI MENTSE A SAJÁT IRHÁJÁT”…; „fölélesztem” a gépemet és írni kezdek: „Sétálok, ahogy minden nap…”

  1. 01. 06. szombat

EGYEDÜL A HÓBAN – KONTRASZT

„Csak” egy kép.

Nézem.

A szobámban.

Itt benn meleg van.

A napsugarak színes-fényes csíkokat rajzolnak az íróasztalomra.

Halkan vibrálnak Vivaldi hegedűi.

A kutyám a lábamnál hever.

A konyhában „Sül a hús, enyhítse…”, készül éppen az ebéd…

Megszívom a pipám, fehér füstje a nyitott ablak felé szökik.

 

Ott hó.

Mindenütt hó.

Kopasz fák.

Keréknyomok.

Csönd.

Hideg.

A távolban szürkeség, homály.

A kutya csak vár…

 

  1. 01. 04. csütörtök

(Angeliq Angeliq képe)

PÁRBESZÉD(EK)

„– Ma?…

– Meg.

– Kard?…

– Eh!

– Három?

– Kettő, 20 lépés.

– És volt?…

– Volt!

– Az Istenért! Melyik?!…

– A rudas.

– ???

– Ötven pengőt kellett fizetni a fiakkeresnek.”

 

  1. március 2-án Ady Endre írta – nem minden irónia nélkül – ezt a párbeszédet a Debreczeni Hírlapba. Az „akkori” uralkodók, az „akkori” dzsentrik, az „akkori” felkapaszkodó „felcsúti-csornai-pápai-soproni-debrec(z)eni… fideszesek” emígyen múlatták az időt.

 

És a maiak?

Amikor beszélgetnek, miről cseverésznek: a leendő párbajukról?

Párbajoznak egyáltalán?

 

(1.)

  • Meghívtak, elmentél, ott voltál?
  • Hol, mikor?
  • Szilveszterkor az Operában a Denevéren.
  • Az áriát meghallgatni?
  • Lenézni a városra, meginni a pezsgőt, megnézni a tűzijátékot!
  • A kertünkben rendeztem tűzijátékot, Bécsből hozták a hozzávalót…

 

(2.)

 

  • Hallottad, megjöttek a pénzek az Unióból!
  • Hívtad már a…?
  • Ő hívott.
  • És?
  • Minden a szokásos módon!
  • Tarifa?
  • Nem vészes, egy kicsit emelkedett, de majd máshol behozzuk.
  • Ok, ez az év is jól indul…

 

(3.)

  • Mész?
  • Hova?
  • Az EB-re!
  • Persze!
  • A külön-géppel?
  • Most nem, bérlek egyet!

(4.)

  • Lemosattad már a kocsit?
  • Újat vettem…

 

(5.)

  • Idén?
  • A Kanárin.
  • Snassz…

 

(6.)

  • Kerek szülinapod lesz idén!
  • Ja.
  • Nagy buli lesz?!
  • Semmi extra, csak a Pault hívom…

 

De Ady már nem él:

SZEGÉNY, JÓ FIAIM

                           

Hány tavaszon küldtem bárhonnan

Nektek a sok hitető verset,

A Jövőt prédikáltam nektek

S most a jelen be másként lobban,

Másként gondoltam, szebben, jobban.

Jaj, golyózáporba áztattátok

Üstökötöket és fejemet.

Fejem, fejem, bús felelős, te,

Miért adtál ifjaknak hiteket,

Mikor a világ csak hiteget

S én nem láttam, hogy a Föld por és rongy.

Drágáim, árváim, fiaim, Tik,

Kikkel, jaj, hogy most sem lehetek,

Hol jártok vén bolond fejemmel

S ama nagyszerű kegyelemmel,

Hogy a Halált ifjan éritek.

Drágáim, árváim, fiaim, Tik,

Az Élet csakugyan menekül?

Hol jártok, vagytok s kik – éltek – még?

 

Pesti Napló, 1917. augusztus 12.

  1. 01. 03. szerda

CSAK EGY ÉNEKES ÉNEKEL A TÉREN

Nézem a videót.

Lassan potyogni kezdenek a könnyeim.

Biztosan öregszem – már megint egy évvel…

Mégsem azért.

Ott áll, talán most is, a tér közepén, előtte a köveken az üres kalapja és énekel.

Az emberek megállnak, pedig mindenki rohan éppen valahová, talán munkába, vásárolni, talán az unokákhoz, vagy éppen sétálnak az unokákkal, a gyerekkel – mégis megállnak.

Ő „csak” énekel.

Rendületlenül.

Hideg van: sál van a nyakában, sapka-kalap nincs a fején.

„Csak” énekel.

Hangja betölti az „ŰR”-t!

Az idő megáll hirtelen.

 

Már csak a könnyeim…

 

  1. 01. 02. kedd

KATALINNAK…

„Katalinka, szállj el!

Jönnek a törökök;

Sós kútba tesznek,

Onnan is kivesznek;

Kerék alá tesznek;

Onnan is kivesznek;

Ihol jönnek a törökök,

Mindjárt utol érnek!”

 

Novák asszony!

„Istened” kegyelméből felkent nagysága!

 

Nyugdíjas „honfitársad” vagyok.

(Nekem az „Istened”, aki „most jött a templomból”, nem adott – tőlem/tőlünk csak elvett.)

Elolvastalak.

Bevallom: nem akartam elrontani az évkezdést, ezért – a fizetett hirdetéses beharangozóid ellenére – nem hallgattalak meg!

Az is untig elég volt – mármint az elolvasásod.

Most már mindegy – ha így kell indulnia, akkor így indul, talán nem ilyen lesz a végéig.

Elolvasni „sem volt könnyű” – hát még megélni!

Ahogyan írtad, vagyis mondtad: háborgó tengerről, tomboló forgószélről, viharos hullámzásról hadováltál össze-vissza, de téged ez a „veszélyhelyzet” n(s)em érdekelt (ahogyan mi, egyszerű halandók sem); szálldostál minden felé, tárgyalgattál mindenkivel, aki arra járt és hajlandó volt veled.

Hogyan is mondtad/írtad: „sok családban szinte folyamatos a betegeskedés, mintha az immunrendszerünk is legyengült volna” – az bizony legyengült, a milliárdokért vett lélegeztetőgépek, az utóbb bevallottan hatástalan szputnyik-oltóanyagok, a rezsivédelem ellenére, mert biztosan tudod (ha máshonnan nem, a „belső” jelentésekből), a magyar egészségügyi rendszer is „halódik”, az orvosok-ápolók a teljesítóképességük határán – anyagi eszközeik meg a béka se@@e alatt; hiába nevezgettek ki újabb és újabb „csicska” kórházigazgatókat, egészségügyi hivatalnokokat, szervezgetitek át az ügyeleti rendszert, változtatjátok a sürgősségi ellátást – a pénz másra megy el: stadionokra, űrutazásra, csádi magyar haderőre…

A helyi-önkormányzati és civil segítőket – akik legalább helyismerettel, lelkesedéssel, tenni-akarással rendelkeznek – „ellenségeiteknek” tekintitek/tartjátok és ott akadályozzátok az önkéntes munkájukat, ahol csak tudjátok: pénzt csak a „csókosoknak”, a „listátokon” szereplőknek adtok, a többieket jogilag is ellehetetlenítitek.

Hát persze, hogy „az immunrendszerünk is legyengült”!

„De legalább békében élünk” – akkor mi a fü@@inek van évek óta kihirdetve a veszélyhelyzet, akkor mi a fa@@nak plakátozzátok ki az országot azokkal a gyűlöletkeltő förmedvényekkel?

Tájékoztatlak Katalin asszony: örültem én is a budapesti atlétikai VB-nek, az aranylábúak sikereinek, a két Nobel díjnak – de jobban örültem volna, ha nem nekem és sorstársaimnak kellett volna meghiteleznem-előlegeznem a rávalót, mert hülye azér’ nem vagyok, tudom, most is belőlem éltek, ahogy a hűbéreseitek, se@@nyalóitok is.

Nekem/nekünk nemcsak húsz évvel ezelőtt volt izgalmas várakozás az Unió iránt, ma is az, ha akarod/akarjátok, ha nem: a reményt testesítik meg az általad/általatok felkeltett zűrzavarban.

A reményről, a derűről is írtál/mondtál mindenfélét – mennyire hiteltelenül „pacásan-hamisan” csengtek szavaid, mintha nem tudnád: tömegesen menekülnek a fiatalok Magyarországról, ha jönnek menekülők, azonnal tovább utaznak országunkból – vaj’h miért?!

Te, Katalin az Olimpiát, a paraolimpiát, a foci EB-t várod, „Futni, túrázni, úszni, bringázni, focizni, kondizni” hívsz bennünket (is), akik alig várjuk a hó elején a postást, lejjebb csavarjuk a fűtést…

 

– Gyertek haza, ludaim!

– Nem megyünk.

– Miért?

– Félünk.

– Mitől?

– Farkastól.

– Hol a farkas?

– Bokorban.

– Mit csinál?

– Mosdik.

– Mibe mosdik?

– Aranymedencébe´.

– Mibe törölközik?

– Kiscica farkába.

 

  1. 01. 01. hétfő