2024. szeptember hónap bejegyzései

A KÜRTÖS

Kiment a gátra.

Egyszer egy lapáttal.

Máskor aztán egy (Lehel) kürttel.

Küzdeni az árral.

 

Te mit gondolsz?

 

Mehetett volna akár „a” jogarral.

Vagy az „alma”-val.

Vagy „a” karddal.

Talán a „koronával” is.

Esetleg egy magyar vármegye-címerrel.

Kokárdával is – ja, most látom: az ott volt vele.

Az árvíznek most már tényleg annyi…

 

Egyszer egy barátom azt mondta: aki uralja a történelmet, a jelképeket; akinek van hihető története, az a hatalmat is akarja a kezében tartani.

Árvíz ide, árvíz oda.

De ehhez minek a kürt?

Megint portyázók leszünk?!

Akiknek a nyilaitól meg kell menteni a nyugatot az úrnak?

De már a focistáinktól se kell!

Lovaink is alig…

Nem is beszélve a lovasainkról!

 

De mit fog csinálni a kürttel?

Fejbe veri a SAS-t?

Hisz az addigra elröpül-ne …

Vagy megfújja talán?

Minek, aki akarta, már mindenki beállt mögé a sorba … zsákot rakodni…

 

Kiment a gátra.

Egyszer egy lapáttal.

Máskor aztán egy (Lehel) kürttel.

Küzdeni az árral.

 

Akár egy naranccsal is mehetett volna…

  1. 09. 19. csütörtök

(Kép: Facebook)

A MAZOHISTA

Én vagyok.

Minden nap ráklikkelek Deák, Menczer, Szijjártó, Vitályos, Schiffer Facebook oldalára … is.

Ezzel büntetem magam.

Hogy még mindig ők a hangadók.

Az előénekesek.

Most például a „Danigyerek” oldalán leltem egy gyöngyszemet.

Már közel hatszázan lájkolták a képet.

Nem tudom, mennyi belőlük a kínai.

Vagy a Facebook által generált degenerált.

A száznyolcvanezer követőből telik.

Degeneráltra is.

Én nem követem.

A Danit.

Csak naponta ránézek.

Persze csak az oldalára.

Az is elég.

Sőt.

Szóval a kép.

Ti is láthatjátok.

Dani, és kenyéradó gazdája szerint béke kell.

Hogy csökkenjen a halálozási ráta.

És növekedjen a szülési kedv.

Nálunk nincs háború.

Csak a veszélyhelyzet van meghirdetve.

Mégse szülnek a lányok.

Az istennek se.

Pedig a papjaink mindent megtesznek.

Ami tőlük telik…

A Dani is megteszi.

Ami tőle …

 

Én nem hiszem, hogy normális vagyok – mondta egykoron Kibédi.

A Dani biztosan nem…

  1. 09. 14. szombat.

(Kép: Dani oldaláról)

SAKKOLIMPIA

Tudsz sakkozni?

Szeretsz is?

Tudod, most zajlik Budapesten a sakkolimpia.

„Előszélként.”

Hogy ezt is, ilyet is tudunk.

Mert „MI SPORTNEMZET” vagyunk!

Vajon gondolkodni is tudunk?!

 

Szóval: most Budapesten.

Emlékszem, 2008-ban Drezdában rendezték.

Az Elba partján.

Akkor még élt Kyra kutyánk.

Feleségemmel és vele mentünk négy napra.

Prágán át mentünk.

Kocsival.

Hajnalban indultunk, koraestére ott is voltunk.

Sokat sétáltunk az Elba partján.

Meg az Altmarkton.

A Zwinger, a Hofkirche, a szűk kis utcák, a lebombázott házak is megvoltak.

A csodálkozásunk is: a második este bementünk egy étterembe, leültünk egy asztalhoz, először Kyrának hoztak egy kistányérban vizet, egy másikban „kaja-falatkákat”.

Nem zavarták ki, mint itthon.

Aztán hazafelé majdnem kifogyott a benzin a kocsiból: alig találtam meg a kutat már a cseh oldalon.

Aztán persze megtaláltam…

 

Azért mentünk Drezdába, mert akkor éppen ott zajlott a sakkolimpia.

És a Péter, a szövetség akkori elnöke hívott.

Mentem-mentünk.

Imádtam (azóta is imádok) sakkozni.

Gondolkodásra kényszerít, képez.

Tisztességes játékra.

Talán az életben is…

 

Megvettem a belépőt: feleségem és Kyra kinn maradtak a parkban sétálni – bár november volt, de szépen, melegen sütött a nap.

Péter a bejáratnál várt, már ment az aznapi forduló.

„Nesze, itt van a kártya, ezzel bemehetsz a küzdőtérre is” – mondta, „jó szurkolást”!

Persze a magyar csapathoz sétáltam.

Lékó, Polgár, Almási, Balogh játszott éppen, gondterhelten néztek a táblára.

Ekkor mellém lépett valaki, rögtön megismertem, Borisz Szpasszkij volt.

A legendás világbajnok.

Aki 1972-ben, Reykjavíkban, a világbajnoki döntőben 12 ½ – 8 ½ kikapott Bobby Fischertől.

Azt a Balaton partján, a strandon ülve egy gumimatracon, Népsporttal a kezemben, sakk-vásznon a figurákat tologatva izgultam-elemezgettem végig.

Nos „ez” a Szpasszkij lépett mögém, egy kicsit megbökött, egyértelműen jelezte a kezével: Judit nyerve van!

Nyert is.

Aztán kisétáltam a küzdőtérről.

Visszamentem a „csapathoz”, Péterék ott csoportosultak az egyik kivetítő-képernyő előtt az egyik sarokban, hallkan duruzsolták a várható lépéseket…

Aztán elköszöntem.

Mentem Mariékhoz.

A Parkba, az Elba partjára.

Ekkor megcsörrent a mobilom, Gyuri bá’, apám testvére hívott: „Hallottad, a Kis-Sanyika meghalt” …

 

Most Budapesten zajlik a sakkolimpia.

Most is szeretem a sakkot.

Bár minden nap a chess.com-on nézegetem a játszmákat-elemzéseket, azt tervezem: a jövő héten az egyik nap kimegyek megnézni.

Nem ismerem a mostani elnököt…

 

Tudsz sakkozni?

Szeretsz is?

Tudod, most zajlik Budapesten a sakkolimpia.

„Előszélként.”

Hogy ezt is, ilyet is tudunk.

Mert „MI SPORTNEMZET” vagyunk!

Vajon gondolkodni is tudunk?!

 

  1. 09. 13. péntek

(Kép: Chess Quiz)

HÁTBARÚGTA…

Újpalotán.

Egy tizenhárom (13) éves fiú.

A járókeretes embert.

Aki a rúgástól elesett (és nyolc napon belüli…).

Amit a haver-barátja fölvett.

Aztán fölrakták a facéra.

A videót.

Mert ez olyan kúúl (cool: kiváló, nagyszerű, szuper, menő, király) …

 

A szerb nagykövetet is hátba rúgták tegnap Madridban.

Erről írt (ma) az Index.

Mert Madridban.

 

Hogy is van ez?

Egy kiskorú srác gondolt egyet és elindult este/éjszaka az utcán, aztán (csak úgy heccből) fölrúgott egy járókeretes beteg embert, aki éppen arra „járt”.

Te tervezgetnél ilyet?

A gyereked?

Hát az unokád?

Akkor ő vajon miért?

 

Arra gondolsz, túlspilázom a helyzetet?

Ha csak egy kis botlás, gyerekes csíny, lájk-vadászat volt az egész?

Ha csak egy jót akart röhögni?

Fölvágni egy csajnak?

Hisz’ bocsánatot is kért a srác a járókeretes embertől, (szóban) már meg is bánta a „tettét”.

 

Vajon ki tanította a srácot?

Milyen példaképei vannak?

Mit tanult a (magyar) történelemből?

Kire hallgat, milyen híreket olvas, milyen politikusi mondatokat jegyez meg: annyit is érsz, amennyid van?!

 

Néhány nap múlva már senki sem emlékszik.

Ez már ma sem hír.

Orbán gyúr-fogyaszt-edzésbe állt, már – ahogy lakájai meg is írták – snájdig ember lett.

Egy talpig békeharcos…

 

  1. 09. 09. hétfő

(Kép: pinterest)

„MERT NEM OTT VAN A HELYÜK …”

Ezt válaszolta a Havasi Berci, tudod, a békés újságírók ellen őrző-védő lóti-futi, neszesszer-táska hordozgató(!) sajtó-irányítós államtitkárhelyettes az Orbán-stábból a telexnek a kérdésére, hogy miért és mikor távolították el a (el-le)bukott plébános képét az egyre rekedtebb, de már kettlebellel edző „SAS” Facebook oldaláról.

 

Nemcsak a képnek, Bese Gergőnek sem.

Ahogyan Deutsch Tamásnak sem – lenne.

És a fél-kormánynak (Szijjártónak, Pintérnek, Lázárnak) sem.

A „CSALÁDNAK” sem: Mészárosnak (tiszteletbeli családtagnak számít, kezeli a „vagyont”), Tiborcznak, Récsölnek sem.

Sulyokról, Poltról, az Alkotmánybíróság tagjairól nem is beszélve.

Püspökök, papok, rabbik vannak a listán.

Meg még a kultúra „fölkent” papjai is: Vidnyánszkyval, Rákayval, Kárásszal, Hajdúval az élen.

 

Nekik sem ott lenne a helyük.

 

De mégis: ott vannak!

Még a „tulajdonos” nem intézkedett.

Mert ők (még) „hasznosak”.

Hoznak (még) a konyhára.

 

Fura egy országban élünk.

Itt nem elég

  • hazudni
  • lopni
  • csalni
  • pedofilnak lenni

ANNAK IS KELL LÁTSZANI!

 

„Mert nem ott lenne a helyük.”

 

Bizony: rendbe kéne tennünk az országot; de az nem „kettlebellezéssel” kezdődne…

  1. 09. 09. hétfő

MAGYAR FOCI …

Nincs már türelmem írni.

 

A magyar fociról.

A „szerethető” magyar „focistákról”.

Az ajnározásukról.

A rájuk (vert)fújt, már nyúlósan-ragadósan-sárgán csöpögő habról.

A vonuló-hömpölygő, rigmusokat-üvöltő, arctalan-fekete tömegről.

A VIP szektorokban whiskyt szopogató kormánytagokról.

A közpénzen fönntartott kormány-gépen meccsekre utazgató „úri” tahókról.

A cirkuszról: hogy mindig leesik a „légtornász” a lengő trapézről; hogy a bohócon már röhögni-sírni sem lehet.

Az újságírókról(?), riporterekről(?), szerkesztőkről(?), akik inkább gyáván hazudnak a semmiről, semmint a mesében a kisgyerek kimondják: meztelen a király!

Viszont a Himnusz előtte-utána.

Akkor is.

Csak azért is!

„Tolódjál, ba@@d meg, tolódjál” – rikoltotta az éterbe egykoron a volt kapitány.

Azóta is …

 

Nincs már türelmem megírni…

  1. 09. 08. vasárnap

(Kép: HC Hartmann Nielsen)

„TUDD, HOGY SZERETNEK”

Nézem a filmet.

A befejezetlen-befejeztethetetlen sorozatot.

Az egyik oldalon élni akaró egyszerű emberek, melegek, zsidók, menekültek, nyomorgók vannak.

Mindannyian szeretetre vágynak.

Csak arra, a kis „semmiség”-re.

Arra a pillanatra.

A másik oldalon az „arctalan, megfoghatatlan, minden hájjal megkent, hazug és korrupt”

hatalom.

„Tudd, hogy szeretnek” – simogat a hang, a szlogen, a jelszó mindenhonnan az arcodba.

Fröccsen a képedbe.

 

Nézem a filmet.

Az egyoldalú küzdelmet.

1890-ben, 1941-ben, 2023-ban és 2053-ban is.

Mindig ugyanúgy-ugyanaz történik…

 

Aztán a notebookom képernyőjén fölvillannak a magyar hírek.

Tüntetés Donáth Anna meggyanúsítása-rabosítása ellen.

Tüntetés az iskola-igazgató kirúgása ellen.

Koncert Iványi megszüntetendő iskolái mellett.

Moraj…

 

De te „Tudd, hogy szeretnek”.

Minden a legnagyobb rendben: veszélyhelyzet ide-oda, de a horvát tengerparton nyaralnak-fürdenek-csacsognak-vitorlázgatnak a magyar kormány tagjai; magyar milliárdosok foci-meccsekre röpdösnek kormányzati repülőkön; neked persze, aki betegen a kórházba kényszerülsz csak néhány légkondi nem megy; csak orvos-ápoló-pedagógus nincs elegendő; csak a családi pótlék nem változik már időtlen idők óta; hogyan is mondta Hofi: csak a „korrupció az, amiből mi kimaradunk”.

Helyette viszont megkapod: „tudd, hogy szeretnek” …

 

Nézem a filmet.

A befejezetlen-befejeztethetetlen sorozatot.

Az egyik oldalon élni akaró egyszerű emberek, melegek, zsidók, menekültek, nyomorgók vannak.

Mindannyian szeretetre vágynak.

Csak arra, a kis „semmiség”-re.

Arra a pillanatra.

A másik oldalon az „arctalan, megfoghatatlan, minden hájjal megkent, hazug és korrupt”

hatalom.

„Tudd, hogy szeretnek” – simogat a hang, a szlogen, a jelszó mindenhonnan az arcodba.

Fröccsen a képedbe…

 

  1. 09. 05. csütörtök

(Kép: kisfaludyerika pinterest)

TANÉVNYITÁS

(„Itt állok, és mást nem tehetek”??!)

 

Mindig örömmel mentem a suliba.

Tulajdonképpen alig vártam.

Ahogy a V A K Á C I Ó-t is.

A barát-haverokkal, később már a „csajokkal” való találkozást.

Meg persze a tanárnőimmel-tanáraimmal is.

Az első napok a tankönyvek „szagolgatásával”, lapozgatásával, simogatásával telt.

Az önfeledt élmény-mesélésekkel, a nyári kalandok fölidézésével, újra-élésével…

 

Aztán jött a rácsodálkozás a világra, „jé, tényleg, ez is így van …”, a „már ezt is értem” (pedig mennyi kérdés-kétely maradt még bennem), az „ez nem is olyan egyszerű” meg „tanárúr, ez szerintem nem is úgy van” korszaka – és most itt vagyok, már sokan „elmentek” a szeretve tisztelt tanárnőim-tanáraim (barátaim) közül, mindjárt megyek az isi elé az unokáimért…

 

„Tanulni, tanulni, tanulni” – mondta egykoron Lenin „elvtárs”.

Ma mi lehet a jelszó?!

„Annyit is érsz, amennyid van”?, (nem is olyan) „szégyen a lopás, viszont hasznos”, „minden megválasztott embernek maga felé hajlik a keze”?!

Mire nevelnek, tanítanak ma a tanáraink?!

Mire kell, hogy tanítsanak?!

És ha nem vállalják?!

 

Hisz’ már tanár alig, bár (iskola)őrök dögivel, a napközi „luxus”, lassan-lassan pótpadokat is maguknak kell bevinni a nebulóknak, mert akkora osztályok lettek…

A kormány persze fönntartja a rendet: ugyan nincs művelődési miniszter, viszont laptopok (f)osztogatása van, tiltó rendelet-alkotása is, iskolaigazgató kirúgása is, Ady elhallgattatása dettó …

 

Egyszer a gimiben Palotás tanár úr, a töri-tanárunk azt kérdezte tőlünk: „miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle parasztfölkelés”.

Nem tudtuk.

Egy hét gondolkodási időt hagyott.

Legközelebb se tudtuk.

Akkor megmondta: „mert csak lázadtak, nem változtatták meg a kiváltó okokat, ha nyertek volna, akkor is minden ment volna tovább ugyanúgy…”

Olvasom, a Madách gimnázium előtt csöndes tüntetés volt az kirúgott igazgatóért.

Korábban is volt: nővérekért, pedagógusokért, sokakért.

A hatalom meg se rezdült.

Minden maradt a régiben.

Persze: nem Palotás tanár úrhoz jártak…

 

Mindig örömmel mentem a suliba.

Tulajdonképpen alig vártam.

Ahogy a V A K Á C I Ó-t is.

A barát-haverokkal, később már a „csajokkal” való találkozást.

Meg persze a tanárnőimmel-tanáraimmal is.

Az első napok a tankönyvek „szagolgatásával”, lapozgatásával, simogatásával telt.

Az önfeledt élmény-mesélésekkel, a nyári kalandok fölidézésével, újra-élésével…

 

Föl kéne ébrednünk már az alvásból, hogy ne csak nekünk fájjon…

 

  1. 09. 02. hétfő

(Kép: thoughtco pinterest)

ADOMÁNY

Körbejárta.

A „dúsgazdag” kórházakat.

Na nem az aggastyán „felelős” miniszter Sanyi bá’.

A Péter.

A „mindig mosolygó” Gulyás volt barátja.

Azt talált, amit.

Pontosabban: nem talált.

Elég orvost, nővért, WC papírt, szappant, fertőtlenítőt.

Sehol.

Hát adományt gyűjtött és elküldte.

A Heim Pál Gyermekkórházba.

Azt gondolnád megköszönték.

A frászt.

Mutatták a teli raktárt.

A „penészt” szívó Tomika még nem rakta föl az oldalára, hogy „ennyi”.

A kínai követőkkel kistafírozott Deák Dani sem.

Még a Vitályos Esztike sem.

A Petike most nem büszke magyar.

 

Szóval: a raktár dugig tele.

A gatyájuk is.

Nagynénikémnél is tele a kamra.

Viszont a WC-ben is van mindig papír.

 

Igaz: ő nem fideszes…

 

  1. 09. 01. vasárnap

(Kép: Stacie Overbey)