Vélemény kategória bejegyzései

KONZULTÁCIÓ – KONZULTÁCIÓ?!

KONZULTÁCIÓ – KONZULTÁCIÓ?!

(Avagy: a hőmérő nem iskolaeszköz, nem való az iskolatáskába…)

 

Persze engem nem hívtak meg. Én „csak” egy „olyan” és névtelen nagypapa vagyok, három unokával, akik közül a legnagyobb egyetemista-lány, a középső általánosba jár, a legkisebb még ovis és falmászó! Viszont nekem is vannak tanárnő és tanár rokonaim, ismerőseim, barátaim – így, bár én „sem értek az oktatáshoz”, de hogyan is mondta a belügyér-rendmániás-milliárdos… mindegy.

Olvasom a „Szia, Tanárnő” bejegyzését a Facén: ő ott volt az „ismeretlen szempontok és elképzelések alapján összehívott” „az oktatás miniparlamentjeként” (Rétvári Bence megfogalmazása) aposztrofált „izén”, amivel – szerinte – a szervezők célja az volt, hogy megmutassák a közvéleménynek: vannak a renitens elitiskolák polgári engedetlenkedő tanárai és vannak a kisebb intézmények tanítani akaró, hazafiságra nevelő pedagógusai. Micsoda különbség van köztük(?)! És már készen is van a szembenállás, már csak szikra kell, hogy egymásnak ugorjanak. („Minden remek, a belügy már csak egy pohár sört kér.”)

Ráírok a vidéki-ismerős tanárnőre, látta-e a véleményt, azonnal reagál, „köszöni, még nem” és már ömlik is belőle a keserűség, a fájdalom, a „hangos jaj-kiáltás”: „… Nem volt tőlünk senki. Sajnos itt nálunk is az a legnagyobb probléma, hogy bár lenne/van közöttünk sok elégedetlen, aki belemenne, hogy sztrájkoljunk, de már a tavaszi sztrájk előtt is nyomatékosan kérte az igazgatónk, hogy ne tegyük. Sajnos ő a tankerületnek akar minden esetben megfelelni, és nem igazán áll ki mellettünk a tankerülettel szemben, ha probléma van. Mindegy, csak legyen ellátva a feladat. Az nem számít, hogy a legtöbben full 26 órában dolgozunk és ez csak a tanítási óra + még egyéb más. Van olyan kollégám, aki túlórában dolgozik, … de … nem fizetik ki neki a túlórát, mert akkor belefér a 26 órájába a matek. Amúgy … aki 2 év múlva nyugdíjba megy. A saját gyerekeimet valószínűleg én fogom megtanítani itthon, mert ide a fene nem jelentkezett most sem. A másik dolog, hogy mindannyian (köztük én is) féltjük ezt a kicsi keresetet is és ezért sem merünk lépni. Biztos vagyok benne, hogy máshol is sokan ezért nem mernek belemenni az engedetlenségbe.  … egyébként nem lepődtem meg, várható volt, hogy ennek nem lesz semmi pozitív előmenetele. Nekem meggyőződésem, hogy a cél az, hogy előbb-utóbb majd a hiány kezelése az lesz, hogy képesítés nélküli embereket raknak be az üres helyekre, akik az ő szájízül szerint fognak tanítani…”. („lakatlan kő, hever a hátam,/ emlékek nélkül, nélkülem,/ az évmilliók halott hamujában./ Hideg szél fújdogál.” mormolom magamban Pilinszky versét a Hideg szél-t). Nem is merem elképzelni a tizen(öt)nyolc fok (melegben) hidegben, kabátban üldögélő gyerekeket; a dupla pulóverben, rétegesen öltöző és mégis fázó tanárnőt, aki matekot, fizikát, éneket(!) tanít éppen, az ismerősömet. Az igazgatónőt se, aki csak fölfelé néz, a gyerek-szemekbe (talán szégyenében) már nem mer. „Megrázó a helyzet, a helyzeted” – írom ki a szavakat nyögvenyelően magamból, „alig tudok mit írni, talán egyszer majd mégis kiírom magamból (lehet, akkor már késő lesz). Szerintem három út áll előttetek, mint a legkisebb, vándorútra kelt (szegény) gyerek előtt is: elmenni otthonról világot próbálni (pénz, paripa és „fegyver” – kapcsolatok nélkül szinte reménytelen a mai világban); megszerveződni (ez sem egyszerű, hosszú folyamat, az eredmény sem biztos, mégis…); hagyni mindent a francba (ez most pintéri csúnya szó vajon?), menjen minden ugyanúgy tovább, legalább az a kispénz megmarad… Persze én könnyen „vonyítok” innen, mert „vonyítani” még szabad… Ölellek: gy”, még szinte el sem küldtem, jön a válasz: „Sajnos teljesen igazad van. Ugyanígy látom, hogy ez a 3 lehetőség áll előttünk/előttem. Őrlődők, hogy melyiket válasszam majd ha eljön az idő. De megvallom őszintén, félek.  Illetve, ami még nagyon elbizonytalanít, hogy imádok tanítani, és – úgy érzem, azt – viszonylag jól is csinálom. Nem azért tanultam éveket, güriztem, éjszakáztam, hogy egy aldiban vagy lidlben pakoljak kartondobozokat, még ha 3x ennyi pénzért is. Elkeserítő a helyzet! Mi is puszilunk benneteket!”

A belügyér-rendész-milliárdos közben „célokat fogalmaz meg, szervez és optimalizál”, úgy érzi, ez a feladata. A többi kalap-kabát és réteges öltözködés! Ja, meg hazafiságra nevelés: Németh Szilárd módra. Vajon a csúnya beszédből, a káromkodásból értenének? „506/1903

Tekintetes kultúrmérnöki hivatal/ Pécsett/ Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a Nagy-berki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk./ Budapest 1903 aug.11.

Teljes tisztelettel/ lófasz a seggükbe/ dr. Réthy László/ m. kir. érem- és régiségtári igazg. Helyettes/ (Réthy László = Lőwy Árpád)”

De hőmérőt ne vigyen a gyerek az iskolába. Minek. Akkor is annyi. Rendeletileg szabályozott. Mert vészhelyzet van. Katarban is. Ott viszont meleg is van…

  1. 12. 19. hétfő kétszáz-kilencvenhetedik nap

(Kép: Szia, Tanárnő)

#NER #Orbán #tanítanék 

(CSAK) MAGYAR SZEMMEL NÉZVE

Vége lett.

Az argentinok nyerték. Nagy cirkusz volt. Egy hónapig. Két hétig egész naposak. Akkor tizenegytől este huszonkettőig. Aztán mindig ismételték. Ment, mint a hurok-film. Közben a reklámok is. Meg a hírek. Meg az „értékelések”. Mindig magyar szemüvegen át. Mert a világot csak így lehet nézni. Magyar szemmel. Ugyan Magyarország megint nem volt ott (1986. óta egyszer sem jutott ki VB-re), de akkor is. Vajon miért nem? Lehet erről beszélni? Szabad? Akkor miért nem beszélnek erről a stúdióban? Magyar szemmel? Ja, mert már beszéltek? A kapufa, a bíró, a tészta, mert nem „kis pénz- kis foci” van a pakliban.

Persze ez nem politika. Ez foci: magyar szemmel.

Neked (is) volt kedvenc csapatod? Melyik volt, megmondom: ki vagy! „Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország”? Vagy a szerbek? Vagy „csak” egy szedett-vedett és színesekből (is) álló? És ki volt a kedvenc játékosod? Cristiano? Messi? Továbbra is a DZSUDZSI?! Na ugye: Laidouni!? Megmondom: ki vagy!

Magyar szemmel.

Legközelebb már negyvennyolcan lesznek. 2026-ban. Addig még élni kell. Valahogy. Fűteni, krumplit-cukrot-tojást találni a boltban. Ja: meg rávalót. Mert „EMBER”, nemcsak a templomból kell kijönni, a nyugdíjból is! De te bízzál benne: mi, MAGYAROK, ott leszünk! Hidd el – a nézőtéren, a lelátón biztosan ott! Cristiano, Modric, Messi már biztosan nem. Legföljebb ők is a lelátón. Mint most a Csányi. Meg mellette az éppen a templomból kijövő. Majd ők is szakértenek. Mint a Bognár Gyuri. Tudod: akitől majdnem te is szívrohamot kaptál. Viszont ő magyar. Igazi.

Vége lett.

Végig néztem. Amikor a vesztes csapatok nézői között pásztázott a kamera és a sok síró gyereket, lányt, férfit láttam, velük könnyeztem. Legközelebb hosszabb lesz. Azt még meg kellene élni…

  1. 12. 19. hétfő kétszáz-kilencvenhetedik nap

(grafika: M4 Sport)

#NER #Orbán #foci

„EZEKRŐL NEKEM PILLANATNYILAG NINCS ISMERETEM”

mondta az „eligazításon”, bár hozzátette: „„keveset foglalkozott eddig az oktatással”, de az anyósa, a felesége, az egyik menye és mindhárom násza pedagógus, ráadásul mind a hat unokája iskolába jár…” (444 alapján).

Ő legalább őszinte ember (volt valamikor). Most „csak” cinikus erősfitogtató. Mint a (mostanában) templomba-Katarba járó gazdája. Aki ugyanúgy járja a pávatáncát, ahogyan a Néppárt-os „bulija” előtt is, ugye emlékeztek: „ez már nem az a NÉPPÁRT”, de nem lépünk ki, megreformáljuk?! Most ugyanezt a táncot „ropja”, de most már a tét az Unióból való kilépésünk, ugye te is észrevetted?! Közben a haverja, a Tölgyessy Péter meg az Partizán(?!)-ban „osztja az észt”, azt harsogja a mikrofonba: nála nem hordott nagyobb koponyát a föld, a magyar ellenzék a (hasáig) cipőjéig sem ér föl?! Persze a „Szili Katalin”-féle szélkakasoktól-tyúkoktól másra nem is lehet számítani…

És Neked, Neked milyen ismereteid vannak „ezekről…”, Te sem értesz hozzá?! Vagy Te még vezetni sem tudsz?!

Akkor nézegess Csodaszarvast! Hol, hol: hát a “zújjáépült” Postapalota oldalában. Azt csodáld! Ha erő kell, ha eligazításra van szükséged, hát fordulj a múlthoz, a „MAGYAR” múlthoz – krumpli, cukor helyett is. Persze attól nem fogsz majd jóllakni, nem fogsz megvilágosodni, de legalább egy jó kis mesében elmerülsz: „Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akinek maradványai a hunok és magyarok…”

Na látod. Na hallod?!

Erről momentán nincs ismeretem, hogy ezt most miért volt fontos százmillióért megépíteni. És pont oda.

De veszett már több is „Katarban”. Meg a mocsárban. Sajnos veszni is fog még.

Pedig TŐLED (is) függ, meddig és mennyi…

  1. 12. 17. szombat kétszáz-kilencvenötödik nap

(Kép: mandiner)

#NER #Orbán

LUJZA ÉS JENŐ

(34.)

(utánzat)

Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”

 

  • Jenő, mikor megyünk a templomba?
  • Lujza, mi van veled, mikor jártunk mi templomba?
  • Azt nem tudom, de most mennünk kéne oda, is.
  • És hova menjünk templomba?
  • Hát Katarba, Jenő, ott a templomban találkozhatunk majd a Szijjártó Péterrel is, még soha nem találkoztam vele!
  • Most sem fogsz, aztán miért kéne nekünk templomba mennünk?
  • Mert, ha megállítana téged az utcán egy riporter, akkor mondhatnád neki…
  • Lujza! Miért állítana meg engem egy riporter az utcán?
  • Azt nem tudom, de megállíthat, mert nyugdíjas vagy és megkérdezheti, mit szólsz hozzá?
  • Mihez is, Lujza?
  • Hát bármihez, mert a nyugdíjasok mindenhez értenek, te mihez értesz, Jenő?
  • A válaszadáshoz biztosan nem, mert olyanokat kérdezel mostanában, hogy…
  • Milyeneket kérdezek, én csak olvasom a híreket, figyelem a TV-ket, néha bemegyek vásárolni a Lidlibe és csak ámulok, hogy mennyire fölmentek az árak.
  • Akkor kevesebbet eszünk majd!
  • Jenő: honnan ismer minket az Orbán Viktor?
  • Miért ismerne minket?
  • Mert láttam az Orbán Viktort az interneten, amikor azt mondta, hogy aláírta a nyugdíjemelésünket.
  • Mindenkiét aláírta, nemcsak a miénket.
  • Igen? Akkor mindenkit ismer? Honnan tudja, hogy ennyi elég lesz, az ő fizetése is tizenöt százalékkal emelkedik majd?
  • Nem, neki többet szavaztak meg…
  • Mert neki több a rezsije, meg sok a gyereke, meg azt a hatalmas Hatvanpusztát is be kell fűteni, meg a sok abrak a lovaknak, a sok pénz a szolgáknak, zselléreknek, azér’?
  • Ne viccelődj ezzel, Lujza, ez nem vicc!
  • Ugye nem.
  • Örüljünk annak, ami van, Lujza.
  • De Jenő, az én kultúrám is szeretne egy más, például katari kultúrával játszani, „Ha Katarban vagy, tégy úgy, mint a katariak” mondás szerint, reggel mennék imádkozni, aztán a meccsre.
  • Lujza! Nem is szeretsz meccset nézni!
  • Na és?! Én is tiszteletben tartanám az eltérő életfelfogásokat…
  • Rendben van, Lujza, értelek.
  • Jenő! Nem tudod, hogyan kell áskálódni?
  • Mit csinálni?
  • Áskálódni, mert a baloldal áskálódik a pedagógusok béremelése ellen Brüsszelben, mert ott döntenek a béremelésről, és most teszteltelek, hogy esetleg te nem vagy-e egy áskálódó és megnyugodtam: nem te vagy az. De tudod, hogy kik azok? Lehet, hogy gaz imperialisták?
  • Lujza!
  • Mert úgy szeretném, ha kapnának a tanárok béremelést, de gyorsan, mert az a pénz nem a párnahuzatba menne, de ha csak három év múlva kapják meg, akkorra már a kispárna is nagy lenne a pénznek.
  • Nincs pénze az államnak, Lujza.
  • Nincsen? Ne mondjál ilyeneket, Jenő: most épült az a tornyos kilátó is, meg lesz az a VB is Csepelen, tudod, a diákváros mellett, annyi embert, de annyit érdekli már, hogy a sportoló gyerekek is ingyen mehetnek majd be, meg az iskolákban is azért van olyan hideg, hogy legyen majd tűzifájuk az atlétáknak, meg…
  • Lujza! Hagyod abba azonnal!
  • Már egy jót sem beszélgethetünk, itt a négy fal között?!
  • A falnak is füle van!
  • Már megint?! Jenő, nem lehet kétszer belepottyanni ugyanabba a folyóba!
  • Látod, mi magyarok, még erre is képesek vagyunk!
  • De mondd, Jenő: minden katonatisztnek van iPhone mobil telefonja?
  • Miért lenne?
  • Mert azt olvastam, és a HÍR TV is bemondta, hogy a Tordai Bence azon csácsogott a Tanítanék mozgalom egyik képviselőjével.
  • Csőbe húzták a Bencét!
  • Tényleg? Egy katonai telefonról?
  • Nem tudom, de manapság már minden elképzelhető.
  • Az is, hogy már hőmérőre sem telik már az iskolákban?
  • Ezek szerint az is.
  • Akkor legyél Jenő holnaptól te Solymár polgármestere!
  • Miért lennék én ott polgármester, nem is ott élünk!
  • Nem baj, Jenő, de én is azonnal el tudnám költeni a hatmilliós jutalmadat, amit megszavaztatnál a képviselőkkel.
  • Lujza! Most már tényleg elég!
  • Rendben, Jenő: akkor menjünk most azonnal a templomba…
  • 12. 14. szerda kétszáz-kilencvenkettedik nap

#NER #tanítanék

BESZÉLJÜK MEG!

 

  • Ugye ez a „Beszéljük meg” műsor?
  • Szép napot kívánok, igen ez, ön van vonalban!
  • „Drága Magyar úr”, csak azt kérdezném magától, hogy mitől fog megváltozni?!
  • Mi változzon, kedves uram?
  • Maga kétségkívül tudja, mert hallgatom a műsorát, pedig nem értek én az internetes kütyühöz, de a gyerek segített, szóval „Drága Magyar úr”, hát a helyzet!
  • Milyen helyzetre gondol, talán, ha konkrétabb lenne…
  • Biztosan ismeri a verset, azt a „nemcsak a puskacsőben”-est, amiben egy többoldalas mondatot írt, amiben mindannyian benne vagyunk, tudja, az a nagy költőnk írta, na, mondja már, itt van a nyelvem végén, de öreg vagyok én már és lassú…
  • Illyés Gyulára gondol?
  • Hát persze, köszönöm, „Drága Magyar úr”, persze, hogy rá, ő írta abban a nagyszerű versében, hogy még „a száj elé kapott ujj „pszt”-jében” is ott van, a „halló”-ban is, „mindenekben”, az „óvodákban”, „az apai tanácsban, az anyamosolyában”, mindenben: mitől fog ez megváltozni?
  • Azért ma ez nem így van már, azok az idők elmúltak, maga sem gondolhatja komolyan, hogy…
  • „Drága Magyar úr”, ugyan, hagyja már, magunk között vagyunk, itt az interneten, itt csak beszélhetünk-írhatunk nyíltan, amit csak akarunk!
  • Azt nem mondtam, de…
  • „Drága Magyar úr”, hagyjon akkor engem beszélni, most olvastam, hogy a Hernádi gyerekei is beszálltak a bizniszbe, szálloda-tulajdonosok lettek, hogy a FŐNÖK úgy használja a közpénzt, mintha a sajátja lenne, meccsre jár a hadigéppel, még a gyerekét is cipeli magával, veszélyhelyzetben, abban az uniós parlamentből bilincsben viszik el az alelnökasszonyt, mert dugipénzt rakott a szoknyájába, nálunk meg a Völner és a Simóka vigyorog a pofánkba, arról a Farkas gyerekről ne is beszéljek, folytassam, „Drága Magyar úr”?
  • Látom nagyon mérges és ideges!
  • Dehogy vagyok ideges, csak magas a vérnyomásom, sok gyógyszert kellene ennem, dehát mást is kéne, az árak meg az égben, és akkor kiszúrja a szememet mielőtt elutazott Katarba vagy hova tizenöt százalékkal és közben ott a vigyor a szája szélén: mérges vagyok, „Drága Magyar úr”, mérges, mitől fog ez megváltozni?!
  • Maga mire gondol, mitől?
  • Na látja, „Drága Magyar úr”, ezt a kérdést tettem föl magának is néhány perccel ezelőtt és milyen jót beszélgettünk, nem is vitatkoztunk, pedig az milyen nagyszerű és demokratikus, dehát mit csináljunk: csak beszélünk, írunk, fázunk már az iskolákban, óvodákban, kórházakban is, mert hogyan is írta az a költő, tudja, akiről az elején beszélgettünk:

„mert ahol zsarnokság van,

 

minden hiában,

 

a dal is, az ilyen hű,

 

akármilyen mű,

 

mert ott áll

 

eleve sírodnál,

 

ő mondja meg, ki voltál,

 

porod is neki szolgál.”

  1. 12. 13. kedd kétszáz-kilencvenegyedik nap

KATARBA REPÜL!

Megrezgett a telefon: egy ismeretlen számot mutatott, a gyomrában görcsös idegességet érzett, azonban a telefonja rezgett és rezgett és rezgett, nem hagyta abba, arra gondolt: „lehet, hogy ez mégis egy fontos hívás”, a gyomra nem hagyta abba a morgást, fölvette: „akkor jön Katarba?” – hallotta a kérdést és egy pillanatig nem is hitt a fülének, forgott vele a világ, hogy lehetséges ez, de nem is érdekelte, „persze, hogy megyek, nagy örömmel” – válaszolta, mire azonnal jött a viszontválasz: „akkor a repülőn találkozunk” és már újra néma minden, csak az agya zakatolt, még mindig nem akarta elhinni, hogy mehet Katarba a labdarúgó VB utolsó négy meccsére.

Nem bírt nyugodtan tovább ejtőzni az ágyban, bár a gyomoridegessége egy pillanat alatt eltűnt, pedig ilyen időben még délig szokott heverészni, de most arra gondolt, ez olyan hír, ami meghatározó lesz az elkövetkezendő éveire. Sok haverja mondta már: az Ő környezetében nincsenek véletlenek, ott minden előre kikalkulált szándékkal történik, ami többnyire csak később derült ki. Olyanról még senki nem hallott, hogy valaki a közelébe kerülhetett anélkül, hogy Ő akarta volna. Mint a férfi-nő kapcsolatban is, mindig a nő kezdeményez. Itt meg Ő. Mindig. Mert persze, hogy meg akarta nézni a VB döntőt, még élőben sohasem látta, de, hogy a külön-géppel menjen, ilyen társaságban, arra álmában sem számított.

Az agya azonnal zakatolni kezdett: vajon miért? Az föl sem merült benne, hogy „csak úgy”, a két szép szeméért hívják, erről még nem hallott soha. Mit akarhat tőle, mit vár, mit kíván majd cserébe tőle, „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit” – ugrik be neki hirtelen, de most ez nem csal mosolyt az arcára. Mit akarhat? Nincs mese: föl kell hívnia a Tónit, mégsem szállhat úgy föl a gépre, hogy nem tudja, mi vár rá?! Együtt hajtottak egykor a Fidelitasban, de az régen volt, azóta egészen máshová sodorta az élet, Tóni mindig – bármi áron – a „magasba” tört, szemben vele, aki „csak” túl akart élni mindent, „csak apránként, semmi feltűnő”, mert a kispénz is pénz és nem is kell hozzá nagy foci. Beindította a kisvállalkozását, pénzügyi és marketing tanácsadást vállalt bárkinek, aztán hamar rájött: vagy egy multinak lesz a „házi-barátja” tanácsadója, aki így olcsóbban tudja megoldani ezt a feladatát, vagy beáll a sorba a közpénzt-kuncsorgók hosszú sorába, amihez viszont elengedhetetlenül kellett a fideszes kapcsolat. Ezt kezdetben nem vállalta, később meg már olyan hosszú lett az a sor, nagyok a különleges igények, hogy nem volt már érdemes. A multival a kapcsolat működött, ugyan nem hozott sokat, de úgy-ahogy megélt belőle, luxus-autókat nem kívánt gyűjteni, a „szívni-valóra” viszont futotta.

Mit akarhat tőle?!

Ugyan – mint minden magyar férfiember – értett a focihoz, de tudta, amit tud, az oda nem lesz elég, a közel ötórás úton, VELE a fociról, nem lesz elég. Utána kell olvasnia, föl kell hívnia a szakíró haverját, a Kristófot is, segítsen a fölkészülésben, ő tud mindenről és jó „beszélőkéje” is van, olyan bennfentes infókat, anekdotákat tud arról a világról, igen, őt fogja fölhívni, addig is mindent elolvas, amit csak talál az interneten, még a Végh Antalt is újraolvassa, hátha az is szóba kerül majd…

De mit akarhat tőle valójában?!

Aztán arra gondolt, van-e valami, amivel megszorongatják a fa@kát, hogyan is mondta Virág elvtárs: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire, ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!”. Egyre idegesebb lett, mert eszébe jutottak a kis-stiklik az adónál, a számlázásoknál, meg az ajándékoknál, már csurom lett mindene, „ablakot kéne nyitnom” – morogta bosszúsan és a kutya is fölkapta a fejét, hogy mi van a gazdival, mitől lett olyan ideges, egy perccel azelőtt, míg meg nem szólalt az a kütyü a kezében, egészen normális volt, most meg már bűzlik, mint a szomszédnál az a ronda blöki.

Mit akarhat?!

Az ellenzékhez nem köti semmi, tüntetésekre nem jár, csak a Hír tévét nézi meg az M1-M4 sportot, Bödőcsöt sem hallgatott soha, a kamerát a telefonján és az Ipadján leragasztotta, a Snowden filmet se nézte, Facebook-Twitter fiókja nincs, most vette meg A NAGY TÉVESZME című könyvet a liberálisok hülyeségéről, jó, az átkosban tapsikolt a KISZ taggyűléseken, elment néha túrázni az úttörőkkel, de semmi több.

Mi a francot akarhat tőle?!

Megint rezegni kezdett a telefonja, de ez más szám volt, pontosabban nem jelent meg szám a kijelzőn, de most mégis fölkapta, egy teljesen ismeretlen hangot hallott: „az előbb tévedés történt, nem magát kerestük, eszébe ne jusson kimenni a reptérre” és már meg is szakadt a kapcsolat, süket csönd.

„Hű ba@@a meg, ez meleg volt” – gondolta, „a döntőt akkor is megnézem az M4-en”…

A valósággal való minden egyezőség kizárt, ha mégsem…

  1. 12. 13. kedd kétszáz-kilencvenegyedik nap

#NER #Orbán

(Kép: Szeretlek Magyarország)

AMIKOR MEGSZÓLALNAK

„Sajnálatos, hogy létrejött egy politikailag motivált tiltakozáshullám, ami nem arról szól, hogyan javíthatnánk meg a rendszert, hanem hogy hogyan tudnánk destabilizálni” – nyilatkozta Csák János az egyik kormányzati lakáj-médiában, miközben évek óta xa@nak a pedagógusokra, nem tárgyalnak velük,

„Mindent elkövetek azért, hogy az uniós adófizetők minden egyes eurócentjét szabályosan költsék el” – mondta Biró Ferenc, az uniós pénzeket érintő korrupció feltárására létrehozott Integritás Hatóság elnöke (Telex interjú), miközben még alig van embere.

„Te is fiam, Brutus? Szánkózni indul az elnök úr? Húzzon sálat, hideg lesz…” – így fenyegetőzik Bayer Zsolt a Matolcsyról, mert kinyitotta a száját.

Szijjártó Péter személyesen üdvözölte Mészáros Lőrinc új vállalkozását, mintha jutalékra dolgozna, ő lenne a kijáró-fiúja a legendás gázszerelőnek, erről viszont Bayer Zsolt nem emlékezett meg a blogjában.

A példaértékű munka és a közszolgálatért végzett tevékenység elismeréseként a „nagy múltú(?) Duna-díjat, mit nem írok: a Sára-Csoóri Életműdíjat vehette át Kudlik Júlia „példakép”, de Júlia most még nem szólalt meg, önálló estjeit viszont a választási „harcban” minden kormányhoz közel álló média sugározta.

Szerencsére qur@ára süket vagyok…

  1. 12. 09. péntek kétszáz-nyolcvanhetedik nap

#NER

VESZÉLYHELYZET

Utazik.

Katarba.

Biztosan külön géppel megy.

Közpénzből.

A megemelt, több-milliós fizetéséből is telne rá.

Mégse abból.

Mert akkor nem ő lenne.

Meccset nézni megy.

Négyet is.

Mert meghívták.

Pedig a szerbek hamar hazautaztak.

Mert szereti a focit.

Pedig nem is a Gálvölgyi.

Te üzemanyagot szeretnél.

Venni.

Nem közpénzből.

Mégse kapsz, talán holnap.

Tűzifát vennél.

Nem közpénzből.

Mégse kapsz.

A tanár tanítani szeretne.

A diák tanulni.

Nekik nincs hozzá „külön-gépük”.

Még veszélyhelyzetben sem.

Se több-milliós fizetésük.

A közpénzt pedig nem rájuk költik.

Az egészségügyre sem.

A nyugdíj-kassza mögül is kivonultak.

Az elesettek mögül is.

Majd a gyerekek.

Akik nem akarnak maradni.

Se Katarba repülni.

A MOL kilátóba se akarnak fölmenni.

Még veszélyhelyzetben sem.

  1. 12. 08. csütörtök kétszáz-nyolcvanhatodik nap

#NER #Orbán #szankció #benzinhiány

(Kép: MOL-campus)

TOVÁBB HAZUDNAK! RENDÜLETLENÜL…

Tegnap este (is) a VB-meccset néztem, közben járt az agyam: a fűtés lecsavarva, a hűtőszekrény-ajtó sincs nyitva, a lámpák leoltva (Varga Judit alapján), ablakok becsukva, akváriumom régóta nincsen, vízcsapok elzárva, számlák befizetve, a vízdíj-számlám – az éves elszámolás alapján – hetvenhétezer forint visszatérítést tartalmaz (lejárt a számla, de a visszatérítés még nem érkezett meg, majd késedelmi kamatért jelentkeznem kell a Vízműveknél), akkor nézzük tovább a meccset.

Sima. Csak a portugálok vannak a pályán. A riporter csak a Ronaldót alázza. Persze: a magyar szurkoló utálja őt. Ő meg tüzeli, hergeli a magyart. Vége. Lefekszem. Olvasok egy kicsit, a háttérben a tv-ből jön a nosztalgia zene, elalszom…

Reggel az asszony kérdi: „mikor jöttél lefeküdni? Megszűnt az ársapka!” A reggeli szokásos műveletek, majd lehuppanok a notebook elé, kinyitom az oldalakat: „A Kormány 494/2022. (XII. 6.) korm. rendelete az uniós szankciók életbelépése okán az üzemanyagárral kapcsolatos egyes rendelkezésekről” – olvasom a Közlönyben, rögtön lefordítom az orwelli szöveget: nincs tovább ársapka a 95-ösön, aláírás Orbán Viktor sk. Szóval már itthon van. Nélküle nem merték. Mi lesz, amikor Katarba megy a VB-re? Biztosan megy? Hisz’ a szerbek kiestek. Biztosan megy: onnan is tudja a vészhelyzetet irányítani.

Nézem tovább az oldalakat: „A kormány elismerést érdemel csupán azért is, hogy eredeti vállalását meghaladó időtávban ki tudott állni mellette, elmentek a falig” – írja a Dániel, a Deákéktól, „Egy átlag család több százezer forintot takarított meg az intézkedésnek köszönhetően. Ki tudja meddig bírtuk volna, ha áprilisban más jutott volna a kormányrúdhoz…” – folytatja. A marhája. Sehol nem kapni üzemanyagot. Ahol meg időszakosan van, ott kilométeres sorok, már rendőrt kellett hívni a tereléséért. Ő meg megtakarításról hadovál. A rendelet meg a szankciókról. Mint kiváltó okról.

Tovább hazudnak. Rendületlenül.

Olvasom a „lestrapált” Hernádit. Össze-vissza beszél. Zavartan. Persze: nehéz, ha tudja, de nem mondhatja. Mert meg akar felelni a gazdának. Hisz’ egy „hajszálon” függ ő is. Ahogy a többi is. „Függnek”. Sokért. Annyiért – most – megéri. Nekik. Mi le vagyunk xar@a. Hívom a rokonokat, ismerősöket: Angliában, Svájcban, Németországban: náluk van, lehet kapni is, most éppen csökkennek az árak. Mondom nekik az itteni helyzetet, szörnyülködnek. Nem értik. Ők sem értik.

„Csak erdősítésre Tiborcz István és apja együtt már több mint egymilliárd forint vissza nem térítendő támogatást nyert el” – olvasom a következő hírt. Szegény fiú. Persze, hogy kéne továbbra is. „A magyarok mindössze 31 százaléka érzi magát anyagilag biztonságban, és 39 százaléka rendelkezik legalább egy hónapra elegendő megtakarítással – derült ki egy ezer fős, reprezentatív, internetes kutatásból”. A válaszadóknak csak a 18(!)%-a rendelkezik hat hónapra elég tartalékkal.  Deák szerint ebből többszázezer volt az ársapka „eredménye”. „Hülye haver”, ezeknek az embereknek kocsijuk sincs!

Tovább hazudnak. Rendületlenül.

Nézem a térképet. A benzinkút-infón: a közelünkben mindenütt piros a jel, NINCS. A „gyerek” mégis beül az autóba, neki az munkaeszköz, megy keresni mégis. Egy óra múlva jön: 95-öst kapott, nem is álltak ott sokan, persze most tizenegy óra van. Szerencséje volt. Magyarországon megint „szerencse” kell. Hogy kapjál. De legalább a Ronaldo nem volt kezdő…

Tovább hazudnak. Rendületlenül.

Gulyás szerint Orbán Viktor hazautazott. Albániából. Nem maradt ott. Részt vett a döntésben. Rajta tartja a kezét az ütőerünkön. Nem veszi le onnan. Ő az ország orvosa. Belőle nincs hiány. Ott van minden kilométer-kőnél. Az ő páncélozott járműve megy. Tele tankkal. A mentők kérik a lakosságot: engedjék őket előre a kutaknál. Orbáné nem ott tankol.

Tovább hazudnak. Rendületlenül.

Pittyeg a gépem, üzenet jött: „a francia kormány 100 EUR segélyt ad 10 millió szerény jövedelműnek 2023-ra benzinhozzájárulás címen ….”. Persze. A Macron. Ja: nem így írják, ott nem így írják, nem az elnök adja. Csak nálunk adja a zOrbán. Ja: ilyet nem ad. Ilyet se. A tanárokat is lexa@ja. A Pintér is. AZ államtitkára meg közben azt hazudja: nem akarnak a tanárok tárgyalni, politizálnak. Közben a kormány menekül a probléma elől.

Tovább hazudnak. Rendületlenül.

Persze ő még sohasem hazudott. A Matolcsy sem. A Gulyás, a Varga, a Szijjártó sem. Soha. Csak egy órája, egy napja. Az Ecofinról is. Hogy nem volt napirenden. Hogy nem is vétózott a Varga Misi. AZ az áldott jó gyerek Karcagról. Legföljebb „nem bontotta ki az igazság minden oldalát”. De a féligazság is hazugság!

Tovább hazudnak. Rendületlenül.

Tegnap este (is) a VB-meccset néztem, közben járt az agyam: a fűtés lecsavarva, a hűtőszekrény-ajtó sincs nyitva, a lámpák leoltva (Varga Judit alapján), ablakok becsukva, akváriumom régóta nincsen, vízcsapok elzárva, számlák befizetve, a vízdíj-számlám – az éves elszámolás alapján – hetvenhétezer forint visszatérítést tartalmaz (lejárt a számla, de a visszatérítés még nem érkezett meg, majd késedelmi kamatért jelentkeznem kell a Vízműveknél)…

Érik, minden érik, ma még hangtalanul…

  1. 12. 07. szerda kétszáz-nyolcvanötödik nap

(Kép: 444)

#NER #Orbán #szankció #benzinhiány

„PENÉSZLEK-ORSZÁG”

Az „Átkosban” „lett” egyszer a Penészlek.

Emlékeztek?

A kihaló falu.

Ez az, ami akkoriban, a „szocilizmusban” elképzelhetetlen volt: hogy egy faluban csak” öregek” éljenek; a Posta is megszűnjön(!); a busz-megállót is leszereljék; mert a busz se jár arra, orvosnak-ápolónak se híre, se hamva ne legyen; iskola aztán végképp minek, egy gyereknélküli faluba.

Beültünk a kis Trabantunkba a feleségemmel és lementünk körülnézni. Debrecenben, az Arany Bikában aludtunk, olaj-kályha ontotta a meleget, amíg bírta az olaj, de jót aludtunk a – Nyolcadik utas a halál – mozi után. Aztán vasárnap át Penészlekre, séta a faluban, aztán vissza Debrecenbe és haza. A 24 literes tank persze kiürült (a hét literes(!) fogyasztás ellenére), megálltunk hát egy kútnál, pechünkre akkorra derült ki, hétfőtől fölemelik az üzemanyag árát néhány forinttal(!), úgyhogy bizony több-százméteres sor állt a kútnál, egy óra múlva vidáman indultunk vissza Budapestre.

Aztán eltűntek a sorok a benzinkutak körül.

Most visszatértek a sorok.

„Penészlek-ország” lettünk.

Se Posta, se tanár, se elég orvos és ápoló.

Se „szocilizmus”.

És mégis.

Tényleg „Penészlek-ország” lettünk…

  1. 12. 05. hétfő kétszáz-nyolcvanharmadik nap

(Kép: 444)

#NER #tanárokért #szankció