Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.
Hiszen apám, a rabokat Birkenauból elszállító vagon lebombázásakor társával balra rohant, míg a többi rab jobbra. A társát lelövő vadász őt nem ölte meg, hanem „beterelte” a faluba. Ott már minden a feje tetején állt: menekültek a német katonák, előkerültek a civil ruhák is, őt otthagyták, hogy az egyik utcából a másik utcába vonszolja magát. Megjelentek az amerikai katonák. Életben maradt és én megszülethettem.
Hazajött, mint sokan mások. Sokszor kérdeztem tőle, miért nem ment máshová, hiszen még csak 17 éves volt. A kötődés – mondta, a család, a testvérek, a mozgalom, a Tisza Kálmán tér, fel sem merült a kinn maradás – mondta mindig. Hiszen az én vagyok azt jelentette, hogy csak itthon vagyok én. Akkor is, az után is, hogy megjelölték, bevagonírozták, egész életében tartó ’Nagy utazásra’ kényszerítették.
Ezt sohase tudtam megérteni. A testvéreit is sokszor kérdeztem erről, a válasz mindig ugyanaz volt: csak itthon vagyunk itthon, itt ismerünk minden sarkot, minden házat, itt érezzük és értjük a „házfalakról csorgó” fájdalmat is. Tovább a folytatáshoz →