2023. április hónap bejegyzései

HARDtalk

Szijjártó Péter magyar külügyminiszter a BBC News Hardtalk műsorának volt a vendége. A Telex beszámolója szerint „… a magyar külügyminiszter elfogadhatatlannak nevezte az amerikai kormány nyomásgyakorlását, és nem volt hajlandó kijelenteni, hogy Ukrajnát szeretné látni a háború győzteseként. Viszont arról beszélt, hogy szerinte Putyin hajlandó lenne önként feladni annektált területeket Ukrajnában, és Trianonnal is példálózott.”

 

A vicc jutott az eszembe:

 

Étteremben az egyik vendég véletlenül elszellenti magát. Hogy leplezze művét, elkezdi tologatni a széket. Erre az egyik szomszédja megjegyzi:

– Ugye, hogy mennyire más hangja van?

  1. 04. 18. kedd

(Kép: BBC)

TÁJÉKOZTATÁS

Jogszerűtlen volt a Karmelita elkordonozása a Telex újságírói elől – adta hírül az MTI, M1, M2, M4, Index, Hír tv, origó stb., akik „kormánytagokat próbáltak megkérdezni az akkoriban kirobbant Szájer-ügyről. A bejáratnál sem jártak sok sikerrel interjúalanyaik szűkszavúsága miatt. Rövid idő után megjelent viszont húsz rendőr, és ötvenméteres körzetben elkordonozták a bejárathoz vezető területet. Ezzel sikerült lehetetlenné tenni a további kérdezősködést.”

Jaj, de buta vagyok: csak a Helsinki Bizottság!

 

A csiga-vicc jut az eszembe:

Megy a csiga az erdőben. Úgy negyedóra után, amikor megtett két centit, elkezd hangosan örülni:

– Hú de rohadt jó, hogy ilyen lassan megyek, eszméletlen jó!

Még egy negyedóra és két centi után újra rákezdi:

– Haj, de baromi jó, hogy ilyen lassan megyek, de qrva jó!

Egyszer csak arra jön a nyuszika, és látja, hogy a csiga nagyon örül magának, de nem érti a helyzetet, igy megszóltija:

– Szia csiga! Te, elárulnád, hogy mi olyan nagyon jó abban, hogy ilyen lassan mész?

– Hát tudod nyuszika, rossz irányba megyek.

  1. 04. 17. hétfő

BÉREMELÉS

Bejelentette.

A „zilletékes államtitkár”.

Hogy az Európai Uniótól várt 800 milliárd forintot elköltik.

A pedagógusok átlagfizetésének az emelésére.

Így majd az 2025-re 800 ezer forint lesz.

Vágod, haver: 2025-re!

Ami a KSH adatai szerint 2021-ben:

  • egyetemi, főiskolai oktató, tanár: 626 548 forint;
  • középiskolai tanár: 454 598 forint;
  • általános iskolai tanár, tanító: 390 952 forint

volt – bruttóban!

Ha csak a hivatalos(?) inflációs adatokat nézed, akkor sem lenne elég.

A követésre.

Nem az utolérésre, a (lassan írom, hogy a „zállamtitkár” is értse): K Ö V E T É S R E!

De persze ez csak egy ígéret.

Semmi egyéb.

 

Egy feljelentős vicc jut az eszembe (mert ez most aktuális):

Egy takarítónő feljelentést tesz a rendőrségen, hogy a munkahelyén megerőszakolta egy férfi a folyosón.

– És nem tudott elmenekülni? – kérdezi a rendőr.

– Hogyan menekültem volna el? Jobbról fal, balról fal, mögöttem a férfi, előttem meg már föl volt mosva!

  1. 04. 17. hétfő

OLVASOK, CSAK OLVASOK…

„A diktatúrába csúszó országok között ugyanis e szempontok szerint óriási különbségek álltak fenn. Volt közöttük magasan fejlett és primitív gazdaság, modern módon tagolt és zömmel paraszti társadalom, kulturálisan virágzó és analfabetizmussal küzdő közösség, etnika értelemben véve egynemű és kevert ország, háborús vesztes és győztes. Akkor mégis mi alkotott olyan elemet, amely miatt az egyik éppen úgy, mint a másik a diktatúra valamilyen formájában kereste a kiutat a problémáiból? A kérdés másik oldala abban fogalmazódott meg, hogy azt a néhány államot, amely megmenekült a diktatórikus fordulattól, ugyan mi mentette meg.” (Ormos Mária Múlt a jelenben Kossuth 2013.)

Ülök a szobámban, olvasok és írok. Közben „lábamhoz térdepel” Thessza, miközben a pipám füstje békésen száll a magasba. Kinn hűvös van és borús, most a rigók is elcsendesedtek. Béke van. Talán egy pillanatra nyugalom is.

A Notebookomon nyitva a Wikipédia oldalai: „A diktatúra vagy parancsuralom, önkényuralom olyan kormányzási forma, ahol egyetlen vezető személy (diktátor) vagy csoport (pl. párt, junta, család) minden hatalmat abszolút módon gyakorol, anélkül, hogy bármilyen törvény vagy intézmény korlátozná ebben./ Az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat,[2] és a vezető(ség) nem (vagy alig) tűri a politikai pluralizmust és a független médiát.[3] A diktatúra autokrácia, vagyis valamely személynek vagy csoportnak az állam törvényeit figyelmen kívül hagyó, erőszakszervezetekre támaszkodó, kivételes törvényekkel szentesített elnyomó hatalma. Vezetője leggyakrabban a diktátor.” „Az autokrácia (magyarul: egyeduralom, önkényuralom) olyan politikai rendszer, ahol a hatalom egésze egyetlen személy (vagy személyek kis zárt csoportja) kezében összpontosul, aminek a döntéseit nem korlátozzák külső jogi megkötések.”

Nézem a szövegeket, próbálom értelmezni, adaptálni azokat a mai magyar helyzet(em)re, vitára ingerlő kérdéseket fogalmazgatok magamban: nálunk vajon mi van most?! Nincs semmi baj, hisz’ tegnap is meglátogattuk az unokákat, igaz, a legkisebb egy kicsit beteg volt, de már lábadozott, birkóztunk is egy jót, persze: megint legyőzött. A tévében is mennek a meccsek is, a filmcsatornák is, ugyan már az ATV-t is „megszállták” a kis-Jeszenszkyék meg a Dopemanék, már az is nézhetetlen nekem, de akkor is: az élet szép, és punktum. Akkor mégis, vajon mi a baj? Nem élhetek úgy, ahogy szeretnék, ahogy akarok?!

Nem.

Itt hagyom a szöveget, kimegyek a kertbe, a két „rigónk” ott ugrál a „tó” körül, el sem röpülnek a jöttömre, nyugodtan gyűjtögetik tovább a fészekhez valót. A nap előbújt a felhők mögül, Thessza is elnyúlik a lábtörlőn.

Bizony nem.

De nem az a legfőbb baj, hogy nem úgy élek, ahogy elképzeltem majd’ húsz évvel ezelőtt (nem is akartam nyugdíjba menni), hanem az: semmi hatásom nincs a változtatásra! Ha csak egyedül lennék így… De sajnos nem vagyok egyedül, ugyan nem vagyunk „a 97%”, de többség mindenképpen. Csak sokan tudomást sem vesznek róla. Talán ők a bölcsek – vagy mégsem?! Én (mi) azt tanultuk és megtanultuk: kritikusan nézzük a világot, azt, ami körülöttünk zajlik, legyenek kérdéseink, legyen véleményünk, tegyük azt szóvá, küzdjünk érte, aztán … majd meglátjuk… megláttuk.

Hogy is írta Ovidius: „Oly hatalom, mely örök, soha nincsen”, pedig ő „oly korban” élt!

Viszont a rigóink megint rákezdtek…

  1. 04. 16. vasárnap

SZEMBENÉZÉS…

„Ma sírva jött be az osztályba a Robi! Még sohasem láttam sírni. De ma sírt, nem befelé, magában, hanem szinte zokogott. Kimentünk az udvarra. Alig tudott megszólalni: elmegyünk. Csak a kabócák zümmögtek csapatostul. Én lenyeltem egy gombócot a torkomban, és a cipőmet bámultam: ma se pucoltam ki. Ő tovább sírt: elmegyünk. És ezt ismételte és ismételte többször is, akadozva, miközben maszatos, könnyes arcát dörzsölte az öklével. Nincs tovább, anyuék tegnap eldöntötték, zihálta elcsukló hangon. Enyhe meleg szellő mozgatta meg az udvar fáinak zöldülő leveleit. Akadozva, lassan szótagolva kérdeztem: de hát hogyan, miért, mikor, hová? Fölnézett, de rögtön félrefordította a fejét: már hónapok óta fontolgatták. De én nem hittem el. Hiába beszéltek róla egyre gyakrabban, hiába láttam, hogy bújják az internetet, érdeklődnek az ismerősöktől. De most tényleg döntöttek, megyünk.

Becsöngettek. Nem mozdultunk. A körmeit kezdte babrálni: félek, suttogta. A szobám, az ágyam, a kutya, te… Újra fölerősödött a kabócák cirpelése, hogyan lesz ezután?

Mint egy ostor csattanása, úgy harsant az Ofő kiáltása: azonnal gyertek be, különben igazolatlan óra és igazgatói megrovás lesz a vége. Mit képzeltek, kik vagytok ti, hogy elszabotáljátok az órát, folytatta kidagadt erekkel kiabálva. 

De mi maradtunk.

Átöleltem a Robit, megsimogattam a hátát és … fölmutattam a középső ujjamat az ablakon kihajoló, gúnyosan mosolygó Ofőnek.

Fölnőttünk, és ez borzalmasabb volt minden fenyegetésnél, ami az iskolától kitelhetett.

tanuló”

 

írtam pontosan kilenc évvel ezelőtt, „A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 55-dik bejegyzéseként.

 

A Facebook nem felejt. Megőriz. Emlékeztet. Megrígat…

Mi történt azóta? A „Krónikás” vajon mit jegyzetelt a lapokra? Hisz’ elfutott már majdnem egy évtized! És „itthon”, az óhazában, változott valami?!

Botladozások, útkeresés, kapcsolat-építés – és persze sok-sok nehézséggel indult. London-Liverpool, majd megint London. Ilyen munka és olyan is. Az emigráció nehézségei. Az illeszkedés, majd a beilleszkedés küzdelmei. Barátok és emigráns-társak innen is, onnan is. Meg nem értések: erről is, arról is. Néha-néha hazajönnek meglátogatni a nagyit; van, amikor a nagyi megy ki hozzájuk. Mára – lassan, lassan – alkalmazkodás, (be)illeszkedés.

„Robi” ma már Londonban él, szuperül beszél angolul, befejezte a középiskolát, szakvizsgáját is letette, már dolgozik és nagy tervei vannak: önálló akar majd lenni!

Kilenc év.

És itthon?

Még mindig ugyanazok az „Ofők” vannak, még mindig alig vannak, akik fölmutatják nekik a  középső ujjukat…

 

  1. 04. 14. péntek

KILÉPÜNK!

  • Tudsz kémkedni?
  • Már nem, lebuktam.
  • Hát kölcsönözni?
  • Már azt se…
  • Akkor kilépünk!
  • Sajnálom…
  • A szankciók miatt és a békéért…

 

A vicc jut az eszembe:

Egy angol, egy német és egy magyar – fogadnak, hogy melyikük tudja megcsinálni azt, hogy felmennek egy 15 emeletes ház tetejére, onnan ledobják az órájukat, és időben vissza tud érni, hogy elkaphassa az óráját. Először a német ember próbálkozik: felmegy a ház tetejére, ledobja az óráját, és lélekszakadva rohan lefelé a lépcsőn. Mire leér, látja, hogy az órája darabokra törve hever az úton. Ezután az angol jön, vele is ugyanez történt. Végül a magyar ember felmegy, ledobja az óráját, szép lassan elindul lefelé, időközben bemegy az egyik lakásba újságot olvasgatni, fürödni, aludni egyet. 2 óra múlva lemegy a lifttel, kinyújtja a kezét, és 5 perc múlva az óra a kezében landol. A többiek ámulva nézik. Majd hazafelé menet az angol megkérdi: – Hogy csináltad ezt? Mire a magyar ember vállvonogatva válaszol: – A magyar órák mindig késnek…

 

  1. 04. 13. csütörtök

(Kép: MTI)

VARIÁCIÓK…

Kérdés:

„Miniszterelnök úr, Köztársasági elnökasszony stb., szabad egy kérdést?”

 

Válasz(ok):

  • ember, nem látja, most jövök a kolbászkommandómból!
  • ember, nem látja, most néztem meg a Pressman-„Présember” sajtótájékoztatóját!
  • ember, nem kapta meg a mailemet, magának nem válaszolok!
  • ember, nem látja, most éppen sétálok a másfél méter magas alföldi törpekilátón (vagy lombkorona sétányon)!
  • ember, nem látja, válok éppen!
  • ember, nem látja, éppen jachtozóm a haverommal, az előbb utaltunk háromszáz millát az egyik cégének a számlájára!
  • ember, nem látja, éppen most lép be hozzám a fehérorosz külügyminiszter a nyitott ajtón!
  • ember, hol él maga: kérdezni, tőlem?!
  1. 04. 13. csütörtök

INTERJÚ

Elmarad.

Bayer-Bencsik nem tagja a Válasz online oldalnak.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fülbevalós lány. Tanult ennek, tanult annak is, egyszer aztán államtitkár lett. A NOE és a Popovics-díj mellett megkapta a francia Becsületrendet is. Sokat járta a világot, sok emberrel találkozott és olyankor össze is ölelkezett velük. Így aztán nem volt már akadálya annak, hogy a király kegyéből köztársasági elnökké válassza őt 133 bátor ember.

Így is lett.

Ő lett az első nő, persze a két királynő után, aki a magyarok első, legbefolyásosabb asszonya lett. Akkoriban még nem volt negyvenöt se.

Történt egyszer (talán nem is egyszer, de nem erről szól ez a mese), hogy egy újság, ami nem is volt „igazi újság”, csak egy internetes hírportál, de az is lehet, hogy mégis igazi újság volt, hogy interjút kért a magyarok legbefolyásosabb asszonyától, a fülbevalóstól. Történt egyszer, hogy „a Sándor-palota azzal kereste meg a portált (ami korábban többször sikertelenül kért interjút a köztársasági elnöktől), hogy szeretnének-e interjút készíteni az államfővel, amire ők igent mondtak, és el is kezdték szervezni az interjút”. Elkezdődtek az egyeztetések, mert az nem úgy van mostanság széles e hazában, a nevezetes NER korszakában, hogy csak úgy, ripsz és ropsz megállunk egy interjúra, hisz’ „ember, most jövök a templomból” akár! Szóval ment a szervezés ide és oda, mindenben megegyeztek, még az expozíciós idő hosszában, a mélységélességben, a betűtípusban, méretben, az interjú időpontjában is, le is adták az őrségnek a belépőkártyákat az adó és tajszámokkal együtt. A két újságíró és a fényképész – annak rendje és módja szerint – megmosakodott, megfésülködött, fölvette az érettségi bankettra készült ruháját és …

És akkor, üzenetet hozott a mail-postás!

Mégse menjen az egyik beöltözött hírharsona-fiú, mert a nagysasszonynak nem tetszik a fiú fülbevalója (orr-piercingje stb.), menjen inkább más!

Hogy mi történt ezután?

Nem is tudom már.

A fülbevalós asszonyság viszont tovább élte (víg) életét, boldogította katona-férjét és járta tovább a világot.

Aki nem hiszi a piszi, az járjon utána.

Akinek káromkodni van kedve, az ne tartsa magában…

Itt a vége, fuss el véle?!

  1. 04. 12. szerda

25,2%!

Megjelent.

A március havi.

Inflációs adat.

Hivatalos.

Pedig az „orvos-SAS” már beadta a vakcinát!

Biztos a Pintér rossz helyre döfte.

A „szurit”.

Meg az a hülye infláció sem tudta.

Hogy most már annyi.

Neki.

Hát tovább randalírozott.

Most akkor már papír is van róla.

Mint annyi mindenkinek.

Az „agytröszt”(??) most gyártja a propaganda-anyagot.

Hogy még nem hat, idő kell, a dollárbaloldal meg a Soros.

Ja: a szankciók!

Bezzeg odaát!

Ott már tíz százalék alatt van.

Ott rögtön hat.

A vakcina.

Persze az nem kínai.

Legföljebb szúrnak majd még egyet.

Vagy kettőt.

Mi meg üvöltünk majd.

Dehogy.

Tűrünk.

 

Este meccs lesz, játszik a Reál Madrid…

  1. 04. 12. szerda

ELALTATTÁK…

Elaltatták.

Aztán fölébresztették.

Közben nem vágták föl.

Csak hozzáfogtak.

Amihez 2020 novemberében kellett volna.

De akkor zárlat volt.

A Covid miatt.

Akkor azért kellett halasztani.

(Van, amikor másért.)

Kell.

Ilyen országban élünk.

NER-országban.

Pintér nem szólt bele.

Mit-hogyan csináljanak.

„Szerencsére” a sebész nem is kérdezte.

Ellenőrizte a beteget.

Altatás után.

Vágás előtt.

Hát nem kellett.

Vágni.

Közben Orbán válaszolgat.

A magyar parlamentben.

Ahogy szokott.

Cinikusan.

Hogy nincs is baj a MOK-kal.

Ha nem foglalkoznak azzal, ami a feladatuk…

 

Elaltatták.

Aztán fölébresztették.

Mi még alszunk…

 

Lesz vajon műtét?!

  1. 04. 11. kedd