Mi történt? Miért ez történt? Kire haragudjak?
Sok válasz született már. Sok magyarázat is. Volt mosakodás bőven. Meg önmarcangolás. Én most csak egy dologgal szeretnék foglalkozni: a véleményformáló kormányváltó értelmiség felelősségével. A mindig mindent tudók és megmondók szerepével. Azokéval, akiknek elemezni, értékelni és jövőt mutatni kell. Aki én is vagyok!
Mi (még) túléltük. Már nem túl jól-élők, már nem nyertesek, de még igazi vesztesek sem vagyunk. Még mindig van mit veszíteni valónk. Még írhatunk, beszélhetünk, néha láthatnak is minket. Ha akarnánk, elmehetnénk: de még nem akarunk. Még nem érintett meg minket az elsüllyedés mélysége, legfeljebb a „mindent már én sem tudok megvenni, mindenhová már én sem tudok elutazni” idegesítése. Még mindig látunk esélyt a visszarendeződésre. Arra, hogy nagyobb, teljes körű átalakítások nélkül újra nyertesek lehetünk. Hogy még újra folytathatjuk ugyanazt, amit korábban, amit négy éve abba kellett hagynunk. Hogy a piac majd megoldja: most Simicska, Garacsi, Mészáros, holnap Puch, Leisztinger; ma Századvég, Nézőpont, holnap Pénzügykutató, Gki. Ezért más sem tudunk mondani, javasolni, mint „térjünk vissza a letért útról, menjünk vissza a bokrosi útra, a fenntartható növekedési pályára”. Ennyit. Ezt szajkózzuk. Ezt, semmivel sem többet. Ez a program: a 89’-es. 2014-ben. Ami egyszer már bevált: az elitnek. Másoknak nem. De akiknek nem, azokat nyugtatgatjuk: ti majd később kaptok. Amikor lesz. A reformok után. Na, nem rögtön utána, hanem majd amikor a reformok beérnek. Azok meg nem tudnak beérni, mert mindig jönnek újabb reformok. Amikből megint csak nem ők nyernek majd. „A kurva anyádat Butters – mondja Hódos Hajni”. És mi rájuk haragszunk. Az igazi vesztesekre. Azokra, akik mégis élnek és élni akarnak. Akiknek ugyanúgy vannak gyerekeik, mint nekünk. Akiknek nincs munkájuk. Akiknek van munkájuk, de a bér még csak nem is cincog a zsebükben. Akiknek nemhogy az egyetem, a középiskola is megfizethetetlen, akiknek az egészségügyi ellátás félhavi bérükbe kerül. Akiktől legelőször veszünk el, mert a költségvetés nem bírja. Akiknek már a „húst enni” maga a Semmering. Akik nem napról napra, hanem óráról órára élnek. Hogy miért nem szavaztak ránk. Hogy mi megint szabadságban és jobb létben éljünk. Hogy megint csináljunk reformokat… És így tovább.
Mi történt? Miért ez történt? Kire haragudjak?
„A kurva anyádat Butters – mondja Hódos Hajni”.

Mi buktunk meg! És most mit kell csinálni?…

Tegnap tagja voltam az egyik Szavazat Számláló Bizottságnak. A választott önkormányzati tagokon kívül 2 Fideszes, 2 Jobbikos és a Kormányváltók részéről én voltunk a résztvevők. 17 órára össze voltunk zárva, egymásra voltunk utalva. A kutyák ilyenkor rögtön lerendezik az erőviszonyokat, egy durva verekedés, marcangolás, majd kialakul köztük a sorrend: ki lesz a vezér, az első a kajánál, a nősténynél. Aztán persze lehet újra kezdeni a verekedést, de akkor már nem érdekes.
Itt is így volt. Az egyik két méteres Jobbikos megadta az alaphangot: mikor „kedvesen”, mikor erőszakosabban, mikor provokálóan, de jelezte, nála kell, legyen a „pecsét”. Egy kis vörös csillagozás, komcsizás, zsidózás, cigányozás, nosztalgiázás a csendőrség után, és már mindenki elhallgatott. Rend lett!
Nálunk 70% körül volt a részt vétel. A szavazók rendben, protest nélkül szavaztak: két ki nem töltött szavazat volt összesen. A Fidesz nyert, de messze 50% alatti szavazatokkal, és ettől nem sokkal maradtak el a kormányváltók szavazatai. A Jobbik alig kapott 10%-ot.
Nem történt semmi különleges: csak a Jobbikos káromkodása cseng még a fülemben…

Ma megint verselemzéssel rontott a hangulaton az Ofő, mert a hangulat az teljesen a béka alatt volt, vagy még lejjebb is kúszott. Pedig tavasz van, és már csak az udvaron tornázunk meg rohangálunk nemcsak a tornaórákon, hanem azon kívül is, néha még tízórai és ebéd helyett is. De most a verselemzéssel kell foglalkoznunk, de mi nem irodalmilag akarjuk megérteni, hanem felfogásilag meg aktualitásilag, mert úgy a legérdekesebb és legizgalmasabb, bár egy vers az nem lehet izgalmas, mint a terminátor. Ráadásul egy olyan versről kellett beszélgetnünk, ami csak egy részvers volt, mert voltak benne nem is ismert részek, mert csak egy, alig olvasható noteszben maradtak fönn a TÖREDÉK sorai és ezért aztán ki kellett találnunk, hogy mit is akart valójában mondani a költő, a Radnóti Miklós, aki aztán meg is halt, a Vona szerint nem bírta a „túrát” és röhögött hozzá. A Vonával én már nem is beszélek, meg a Robi se, de sajnos egyre többen vannak, néha még a Lázár is, akikkel már beszélni sem érdemes, csak kell, mert mégiscsak egy osztály vagyunk, még ha szerintük mi csak ellenségileg is tartozunk az osztályba. „Oly korban éltem én e földön,/mikor az ember úgy elaljasult,/hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/befonták életét vad kényszerképzetek.”- mondta az első versszakot az Ofő és körülnézett, hogy Tovább a folytatáshoz →

Dühös vagyok, nem kicsit: nagyon!
Ma még nem ért öröm, de remélem, gyűlik, és majd hétfőre kirobbanóan sok lesz belőle. Az osztály már felbolydult méhkas, csak nekünk nem jut méz, csak a viktoristáknak, akik ettől nem nyugszanak, hanem még vadabbak lesznek. Ráadásul már megalakított az Ofő mindenféle bizottságot, akik majd számolják az osztály tanulóit, hogy eljöttek-e szavazni, meg rendesen szavaztak-e, meg ilyesmit, ami a minden rendben van-nal függ össze. Már esküt is kellett tennie azoknak, akik ilyen bizottságosdiban vesznek részt reggeltől estig. Azért fontos, hogy legyenek ilyen, például szavazatot megszámoló bizottságok, hogy minden szabályosnak tűnjön aztán. De mit ér az ellenőrzés, ha a szabályok miatt úgysem lesz minden píszí. Mert például, a Nemzeti Választási Bizottság csupa viktoristából áll, és már hozott egy határozatot Tovább a folytatáshoz →