Én is gondolok valamit
Te is gondolsz valamit
Ő is gondol valamit
Mi is gondolunk valamire
Ti is gondoltok valamire
Ők is gondolnak valamire
Együtt: nem gondolunk semmire…
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 63.
Nekünk nem volt gólyatáborunk. Mi rögtön kezdtük az iskolát. A Robi azt mondta, hogy hallotta a Class FM-en, hogy az ELTE táborában megszexeltek egy csajt, aki pedig nem is akarta a sexet. Ez már nem is először történt meg ilyen táborokban, de ez eddig még nem volt publikus meg nyilvános, és nem is ütötte át az ingerküszöböt. Meg különben sem zavarta a tábort megszervező előkészítőket, mert ők jól akarták bevezetni a gólyákat abba, hogy mi lesz majd még az egyetemi évek alatt. A Robi azt is mondta, hogy jókat lehetett röhögni a sebestyénbalázsékon, mert humorosra vették a figurát, kevésbé érdekelte őket a csaj baja, inkább a műsor. A Robi nem szeret következtetéseket leszűrni a dolgokból, mert nem egy politikus költő alkat, mégis megjegyezte, hogy ez eléggé gáz lehetett a csajnak. A Semjén gyerek hallotta, amit beszéltünk és rögtön közbehadovált, hogy szerinte mit lehet várni egy ilyen bölcsész-bagázstól, inkább tanulnának ki egy rendes lakatosszakmát, vagy cipőfelsőrész-készítőnek mennének el inkább. Ez az eredménye annak, hogy még nem ütött át egészen a keresztényi szellem és szemlélet a magyar iskolákon. Erre a Robi megjegyezte, hogy fogja be a száját, vagy inkább meséljen a gyerekrontó plebános haverjairól, akik büntetlenül csinálhatják kisded játékaikat, még föl is kenték őket. Ezt ugyan nem értettem, de a Semjén elkullogott a Lázár Janihoz susmotolni.
Tovább a folytatáshoz
„A mindentudók félelmetesek. Kisujjukban az egész igazság: székükben hátradőlve ülnek, és mindent értenek. Azt mondják például: – „Ez az ember szenved itt”, de teljességgel érthető, csak ismerni kell az idevonatkozó legújabb kutatásokat. – A részletek nem tartoznak rájuk – hogy netán ki az, aki szenved és miért –, ezt rábízzák a „szakemberekre”.”
Ancsal Éva CDXVII., Összes bekezdés, Kossuth, 1999.
Ma megkezdődött az iskola. Szerencsére teljesen nem cserélődött ki az osztály. A Robit is látom szerencsére, bár azt mondja, hogy mesélni valója van. Már nem látom a kis Bajnait se, meg a Rózsát, a Hoffmannt se. Viszont a viktoristák mind együtt vannak, mint tavaly is. Az ofő csendet parancsolt, mert megint elkezdte a mondanivalóját mondani magától.
A legfontosabb, hogy a könyveitek rendben vannak, mert már ki is osztottam azokat, mert megküldte a klikkes társaság rendesen becsomagolva, név szerinti bontásban – kezdte az ofő. Erre azonnal kitört a balhé, mert mindenki egyszerre mondta a magáét. Először nem értett az ofő semmit se nem, ezért ő is kiabálósra fogta: csend legyen – harsogta bele a kifestett osztályba. Erre a Szelényi Zsuzsi, Tovább a folytatáshoz
Szerencsés vagyok? – Teszem föl magamnak újból és újból a kérdést.
Hiszen apám, a rabokat Birkenauból elszállító vagon lebombázásakor társával balra rohant, míg a többi rab jobbra. A társát lelövő vadász őt nem ölte meg, hanem „beterelte” a faluba. Ott már minden a feje tetején állt: menekültek a német katonák, előkerültek a civil ruhák is, őt otthagyták, hogy az egyik utcából a másik utcába vonszolja magát. Megjelentek az amerikai katonák. Életben maradt és én megszülethettem.
Hazajött, mint sokan mások. Sokszor kérdeztem tőle, miért nem ment máshová, hiszen még csak 17 éves volt. A kötődés – mondta, a család, a testvérek, a mozgalom, a Tisza Kálmán tér, fel sem merült a kinn maradás – mondta mindig. Hiszen az én vagyok azt jelentette, hogy csak itthon vagyok én. Akkor is, az után is, hogy megjelölték, bevagonírozták, egész életében tartó ’Nagy utazásra’ kényszerítették.
Ezt sohase tudtam megérteni. A testvéreit is sokszor kérdeztem erről, a válasz mindig ugyanaz volt: csak itthon vagyunk itthon, itt ismerünk minden sarkot, minden házat, itt érezzük és értjük a „házfalakról csorgó” fájdalmat is. Tovább a folytatáshoz