„Én csak egyet mondok, Pelikán elvtárs: a nemzetközi helyzet fokozódik!”
„Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!”
„Kiadtuk a jelszót: legyen narancs! És lett magyar narancs! Mi nem ígérgetünk a levegőbe.”
„Hát süketek maguk, Tisztelt Bíróság?”
„Pszt! Aztán egy mukkot se…” (Bacsó Péter utasítása)
(1962.)
Ülnek.
Nem beszélnek.
A padon.
Az egyiken kalap
Egy kicsit a szemére döntve.
A másikon svájci sapka.
Éppen rágyújt.
Szipka a szájban.
Benne talán Munkás, vagy Kossuth.
Kifelé gyújtja a gyufát.
Úgy kell.
Úgy szokta.
Bot a lábai között.
Háttal ülnek az útnak.
A macskaköves útnak.
Kabátban.
A Nap csak enyhén melegít.
Néznek.
Nem beszélnek.
Két öreg.
A múlt században születhettek.
A padnál is idősebbek.
Mennyi mindent mesélhetnek.
Ha vannak gyerekeik, unokáik, talán déd…
A két háborúról.
’56-ról még nem.
1962-ben.
Hol születtek?
Honnan indulhattak?
Hova jutottak?
Magyarországról megint Magyarországra?
Lentről föl?
Aztán megint le?
Hazából ki?
Aztán gyalog vissza?
A történelem sodrában?
Az „ütött-kopott utcák nevét” dúdolva?
Mert itt születtek, ez a hazájuk?
Most csak ülnek.
A Millenniumi Földalattin utaztak vajon?
És az első csilingelő villamoson?
Gyerekekként, fogva anyjuk kezét?
És: jártak-e polgáriba?
Utána mi lett velük?
Most ülnek.
Nem beszélnek.
Egyikük akár Bandi bácsi is lehetne.
Vagy Fecó bácsi.
Nem ők azok.
És az életük?
Hasonló utat jártak végig?
Fényben és árnyékban?
Ha mögöttük a macskakövek mesélni tudnának!
Csak simán hallgatnak.
Most hatalmas gumikerék alatt „nyögnek”.
Korábban paták csattogtak rajtuk.
Ők csak ülnek.
Fejükben a filmjük.
Biztosan Oscar Díjas lenne.
Mennyien „írták” a történetüket?!
Ferenc József, Kun Béla, a trianoni döntést hozok, az Ellentengernagy, Rákosi, Nagy Imre, Kádár…
És persze munkások-parasztok.
És ők, maguk.
Most csak ülnek.
A cigi még nem gyulladt meg.
(Kép: József Sebestyén)
(2023. március 15. NER)
Nincs is.
Van.
Ne írj ilyeneket!
Attól még…
Akié a média, azé az ország – „A média stratégiai ágazat és szuverenitási kérdés, mert aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot” (miniszterelnöki politikai igazgató).
Az alsótagozat negyedik osztályában nehogy má’ „áthallásos” előadással emlékezzenek március 15.-re! – „BETILTOM”! (a Budenz József Általános Iskola és Gimnáziumban az igazgatója).
„Szeretettel várjuk önöket az eseményen, előzetes sajtóregisztráció nem szükséges” – Orbán Viktor ünnepi szónoklata előtt sajtófőnöke).
Kordonok mindenütt!
A március 15-i hősöknek „feladata volt, hogy megvédjék a magyar nép jogait, ma pedig a mi feladatunk, hogy ezeket az értékeket megvédjük” (Telex) – viszont az ukránoknak béke kell…
„Én nem tudom, mi van velem, püspök úr, de az utóbbi időben semmi sem sikerül. Pedig tele vagyok jó szándékkal. Próbálom megérteni a vonalat, de mindig mellényúlok. És ráadásul a vízállás is egyre emelkedik.” (Pelikán a börtönben)
„Látjuk, hogy (Petőfi) odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke” – mondta a szónok, meghamisítva Petőfit és egy jót integetett a (megdöbbent és néma) tömegének.
„Nekem is tetszik – buzgólkodik Virág elvtárs –, sok álmatlan éjszakánk fekszik benne. Kerültük a sablonokat.” (A Tanú)
„Sírni fognak maguk utánam” – mondja Virág elvtárs; „Erre azért nem mernék megesküdni” – motyogja Pelikán; „bárcsak már ott tartanánk, hogy megtudjam” – mormogom magamban…
„Csütörtök volt. Esett az eső…” – kezdődött Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben regénye alapján készült fergeteges film Márkus Lászlóval, Krencsey Mariannéval, Rajz Jánossal, Garas Dezsővel, Szendrő Józseffel, majd folytatódott: „A rendőrség fenntartja a rendet!”, mire a vendégek között kitört a pánik és elszabadult a pokol.
Ma még nem fog.
Pedig megjelent a rendelet a gazdaságmozgósítási tervkészítésről és hozzá a minisztérium nyilatkozata is (ATV), benne: „Világháború fenyeget! A nyugati fegyverszállítások egy helyi háborút globális konfliktussá szélesítenek. Magyarország békét szeretne, de az országot minden körülmények között meg kell védeni.” És, mert egy minisztérium nem tud, röhögés nem hallatszott.
Viszont kitüntetés-özön hullott, no nem a „zégből”, s persze Parraghnak, Schmidt Máriának, Parragh Lászlónak is jutott, (Bayer most nem kapott), az indoklást elolvasni sem érdemes.
Polt Péter megint „magyarázta a bizonyítványt”, mint Karinthynál a rossz tanuló, „bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá”, szép lassan, hogy mindenki értse egyenletesen: „… azért nem hallgatták ki az előző polgármestert a keszthelyi sörgyár felújításának ügyében, mert nem lett volna releváns információja…”, persze fideszes volt a polgármester úr, de legalább nem vitte közpénzen a Fradi-meccsre Németországba a testületet. Nem a Polt, ő nem ment ki, talán számított az eredményre. Viszont elkészült „végre” az Integritás Hatóság mellett működő Korrupcióellenes Munkacsoport 196 oldalas(!) jelentése, ahogyan a HVG írta, abból: „úgy tűnhet, hogy persze bizonyos mértékű korrupció van, ahogy az ez elleni fellépés eszközei is adottak, de a helyzet nem drámai, és aki nem ismeri a számtalan korábbi eset és botrány nyomán a magyarországi viszonyokat, akár azt is hihetné, hogy a jelentés mondjuk Ausztriáról szól…”. Nesze neked, fogd meg jól! Hát csócsálgassuk csak, mást úgysem tehetünk(?).
Villanások.
Mai „termés”.
Bár esett ma az eső, nem volt csütörtök…
(153.)
Szép idő van. Bár a meteorológusok szerint holnap akár havazhat is, mi – ahogy minden nap – sétálni indulunk Thesszával. Amikor délutánra „halasztódik” a séta, mert délelőtt dolgom akad, még így is, hetvennégy felé (már sajnos nem „félúton”), olyankor ebéd után ledőlök egy kicsit, Thessza lefekszik az ágyam elé, ő is békésen szundikál egy kicsit, majd egy idő múlva először halkan, majd egyre erősebben nyüszíteni kezd: menjünk már, akkor én (látszólag) morcosan fölébredek, kikelek az ágyból, lemegyek a földszintre, Thessza végig a lábamnál ugrál, szinte nógat „gyorsabban, gyorsabban”, amikor elkezdem a cipőmet fölvenni, akkor már tudja: megyünk!
Most baktatunk és beszélgetünk, ahogy szoktuk. Mindig akad megvitatandó téma. Most is van. Például a háború és a béke kérdése. Persze napi-politikával, magyarosan és csípősen „ízesítve”, mert nálunk – kormányunk szerint – így kell, mi így „szeretjük”. Állítólag csak a „MAGYAR”, egyedül a világon (na jó, a pápa is) akarja a békét. Viszont Ferenc – állítólag – már aláírta a lemondását. A magyar „pápa-sas” még nem. „Kényszer” nélkül nem is fogja. Mert ő utcai harcos. Szabályok nélkül. Úgy és oda üt, rúg, ahova tud és akar. „Oszt jó napot”, jöjjenek az ügyvédek. Meg a propagandisták. „Ne idegeskedj” – fordul hozzám Thessza vakkantva, majd megint előre szalad és orrát az egyik bokor tövéhez nyomja, farka az égnek áll – ő legalább jól érzi magát. Most egy motoros száguld el mellettünk, Thessza idegesen kapja föl a fejét, de látja, nem a postás, az „örök-ellenség”, hát visszahajtja a fejét a bokor tövéhez. Ember sehol. Persze, kedd délelőtt, itt vidéken nincs „mozgás”. Béke van. Az agyam kattog, azon jár, hogy megjelent a Magyar Közlönyben a 79/2023. (III. 13.) Korm. rendelet, a „a nemzetgazdaság védelmi és biztonsági felkészítésének, mozgósításának, valamint a tartalékolás végrehajtásának szabályozásáról”. Mert békét akarunk. Hát fölkészülünk. Kerékpárral. A Szalay-Bobrovnickyvel. Meg száj-karatéval. Mit is írt „erről” a helyzetről Thomas Mann a Naplójába 1936-ban? „…Úgy tűnik, hogy már nem Franco, hanem német és olasz tisztek vezetik a Spanyolországban vagy a spanyol nép ellen folyó háborút. Mit gondol Anglia és mit Franciaország a Beleárok olasz megszállásáról? AZ ember szeretne a nagy demokráciák szívébe látni. Blum és Eden egymással versengve ajánlkoznak Németország gazdaságának szanálására, ha az ország hajlandó lefegyverkezni, és belép egy olyan szervezetbe, mely garantálja Európában a jogot és a békét. Mit gondolnak? Tudják-e, vagy nem tudják, hogy kivel állnak szemben?” Hát a magyar kormány? Ma tudja? Csak pofáznak, mert az „érdekük” – no nem a miénk – ezt kívánja?! Megette a fene az egészet, a mai napnak is oda, talán este a Lipcse meccse megvigasztal…
Hazaértünk.
Egy sétával megint rövidebb az élet…
Megint megszólaltak.
Megtehették.
Nálunk – legalább nekik – szólásszabadság van.
Neked, nekem figyelnünk kell a veszélyhelyzetre.
Ami már régen nem „alkotmányos”.
Csak toldozgatott-foltozgatott, meghosszabbítgatott.
Állítólag érted.
Érted?
Rémhírek, hírek, mondatok.
Következmények nélkül.
Tőlük.
Mert „Ők” bárhol, bármikor, bármit.
Akár március tizenötödike előtt is.
Az egyik itt, a másik ott, a harmadik a szokott módján szólalt meg.
Nem lenne érdekes.
De mégis az.
Mert ők (lettek most) a „SZÁJAK”.
Mocskolódó, büdös, fröcskölődő „pofák”.
Akik beleordítják mindenki képébe.
No nem, amit gondolnak; nem: az „ÜZENETET”.
Amit füstös kolostor-szobákban kitaláltak.
Mert ez a feladatuk.
Ők „csak” a kimondók.
Nekik ez jutott; őket ezér’ fizetik.
Fehér férfiak.
Budapestről.
A NER korában.
Különböző korosztályúak.
Az egyetemet mindannyian kijárták.
Egyikük így, másikuk úgy.
Ott azér’ nem-igen dolgoztak.
Soha.
Mégis elértek.
A hatalomba.
A leckét megtanulták: bármit-bárhol-bármikor.
Ha az a SAS utasítása.
Aki sohasem száll el és le.
Azt hiszi.
Hát a „szájai” követik mindenhová, mondják, amit kell.
Az egykor volt „humorista” ma már csak egy tucat-röhögtető.
Csak egy gyűlölködő, „utálkozó”, mocskolódó „nagy-magyar” ember.
Hogy lett ilyenné?!
A másik – mindenféle ranggal, krumplivirággal díszített – „huszár-család” sarja.
Mára „ficsúrból” fölkapaszkodott „hadúr” lett.
Hogyan vált ilyenné?!
A harmadik egykor (lányok bálványa) lázadó-forradalmár” volt.
Ma egy elhízott, ápolatlan hazudozó-uszító.
Hogy lett ilyenné?!
A negyedik higgadt okos jogász volt.
Mára csak egy ócska talpnyaló hazug ember.
Hogy lett ilyenné?!
Megszólaltak.
Március tizenötödike előtt.
Szerintem – nem kellett volna.
De kit érdekel az én véleményem.
Március tizenötödike előtt.
Mert az én véleményem csak egy „TALPRA MAGYAR”?!
Mert én nem vagyok Petőfi!
Hol vagytok, mai Petőfik?!
Hol vagytok márciusi ifjak?!
Hisz’ szabad a sajtó?!
Hisz’ felelős minisztériumok működnek?!
Hisz’ az országgyűlésünk olyan?!
Hisz’ törvény előtt egyenlőség van?!
Hisz’ közösen viseljük a terheket?!
…
Talán egyszer „A magyar név megint szép lesz…”
KÖZÉPEN?
Te hol állsz?
Tudod és azért?
Középen?
Csak úgy álldogálsz?
Mitől függ?!
„A kör közepén”?
Kicsit jobbra?
Kicsit balra?
Csak téblábolsz?
Mitől függ?!
Se itt, se ott?
Se mellette, se ellene?
Se hideg, se meleg?
Még a „se” se?
Mitől függ?!
Háború vagy béke?
Te nem sodródsz bele?
Kimaradhatsz, ha igazán akarod?
Tudod is, vagy csak hallod,
Mitől függ?!
Te is kedveled az egyiket, a másikat meg utálod, mint a @art?
Mert te is középen állsz?
Ahol a többség?
Mert te is a többséggel vagy?
Mitől függ?!
Mikor és hol?
Mert te odaállsz, ahova köll?
Mert te is magyar vagy?
De már a nyereg alatt sincs hús?
Mitől függ?!
Péntekente meghallgatod?
Aztán el is olvasod – mindenütt?
Mert „középen” állsz?
Ott téblábolsz?
Mitől függ?!
Te sem akarsz föladni semmit, ugye?
Pedig látod, tudod: milyen @ar az egész, ugye?
Pedig látod, tudod: ez így nem mehet sokáig, ugye?
Pedig látod, tudod: valami nem stimmel, ugye?
Hát akkor: szerinted mitől függ, hol állsz, hova tartasz?!!
A SZEMLÉLŐDŐ
Nézelődöm.
Szemlélődök.
Talán észre is veszem.
Olyat is.
Amit nem kéne.
Észrevenni.
Amit inkább meg kellene…
Aztán – ma már – inkább leírom.
Ahogy éppen látom.
Benne van az is.
Amit – szerintem – lehetne.
Csak leírom.
Közben emlékezem is.
Egy barátomra.
Akkoriban sokat dolgozott.
„De szeretnék csak olvasni, szemlélődni!”
Mondta egyszer.
És tette tovább a dolgát.
Nem ért rá.
Szemlélődni.
Nekem most (már) van időm.
Szemlélődni.
Van?
Van.
Hát rácsodálkozom.
Erre is – arra is.
Jé?!
Ilyen?
Miért nem amolyan?
Hogy ezt eddig nem láttam!
Meg kéne értenem.
Hát utána olvasok.
Csetelek is.
Talán már értem is.
Érteni vélem.
És?!
Majd a gyerekek!
Ez volt a könyv címe.
Nagyon tetszett annak idején.
Egy ház gyerekei összefogtak.
A „NAGY” háborúban.
Hogy megmentsék a kis társukat.
Persze a – háttérből – segítették őket.
Akik fölismerték.
Amit föl kellett ismerni.
És tették is.
A gyerekeknek – a gyerekért.
Én szemlélődöm.
Aztán leírom.
Amit látok.
Amit észreveszek.
A szemem már nem a régi.
A hallásom se.
A félszavakat még megértem.
De a mozgásomról nem beszélek.
Bár azt is látom.
Magamat is.
Érzem is.
Mégis!
Nézelődöm.
Szemlélődök.
Észre is veszem…
ARCOK, ARCOK?
Ülnek.
Nyugodtan.
Mindent tudnak.
Pedig még csak indulnak.
Feladatot teljesíteni.
Mindegy mi lesz a tárgyaláson.
Az nem érdekes.
Semmi nem lesz.
Beszélgetnek majd egy jót.
Kávéznak is.
Ahogyan itt, az indulásnál.
Telefonok az asztalon.
Bekapcsolva.
Mit lehet tudni.
Mindjárt indulnak.
Stockholmba, Helsinkibe.
Tét nem lesz.
Majd elmondják, amit kell.
Hogy ne sértegessenek.
Bennünket.
Magyarokat.
Hogy itt nincs demokrácia.
Meg az igazságszolgáltatás is rendben.
Az oktatás is.
A civilekről nem is beszélve.
Akkor minek pofáznak bele.
A mi dolgunkba.
De közben mosolyogni fognak.
Mert nincs harag.
A Gripenek is rendben.
A finn-magyar barátság is.
Persze támogatni fogjuk.
Amikor eljön az ideje.
A csatlakozásnak.
Nem leszünk utolsók.
Majd a törökök.
Igaz: most elsők se lettünk.
Vlagyimir értékelte is.
Az elég.
Szóval nincs tét.
Interjúk lesznek.
(Tényleg: benn van a szöveg a bőröndben?)
Azt majd az MTI, M1, M2 stb. szalagcímben.
Hogy milyen tökösek voltak a fiúk.
Meg a lány is.
Közben itthon lehet röhögni.
Meg a békéről beszélni.
A meccset persze le kell játszani.
Bíró nem lesz.
Nézők sem.
Maszk sem.
Minek.
Mindenki be van oltva…
(Kép: Németh Zsolt oldaláról)
CSAK EGY KÉP
Nézem.
„Csak” egy kép.
Az Astoriáról.
1934-ben.
Emberek.
Mennek a dolgukra.
Villamosok.
Hallom a csilingelésüket.
Mindenütt fák.
Kihúzott redőnyök.
Süt a nap.
1934-ben.
Anyám hároméves.
Apám hat.
Még nem ismerik egymást.
Se azt: mi vár rájuk.
„Csak” egy kép.
Amott egy hirdető oszlop.
Itt meg autók.
Még baloldalon.
Nyugalom.
Béke.
Pedig már Hitler van hatalmon.
Már „rendeletileg” kormányoz.
Még nem rendezték meg az Olimpiát Berlinben.
Még Jesse Owens se nyerte meg a négy aranyát.
„Csak” egy kép.
Aluljáró sincs még.
Már a Kommün is múlt.
Talán 44-es villamos.
Épp száll fel valaki.
Kabátban.
Sárga csillag nélkül.
Sehol egy rendőr.
Fények árnyékok.
Béke.
„Csak” egy kép.
Sinkó már megírta.
Az Optimistákat.
Még nem jelent meg.
A könyv.
Később se nagyon.
Pedig…
„Csak” egy kép.
Ma már csak kép.
Minden megváltozott.
Hitler sincs.
Anyám, apám sem élnek már.
Villamosok se járnak ott.
Emberek a föld alatt.
Fák még elvétve.
Az Astoriánál.
Arrafelé dolgoztam.
Később.
Egy „más” világban.
Az utcák őrizik lépteim nyomát.
Talán – ma is.
„Csak” egy kép…
(Kép: József Sebestyén)