2023. január hónap bejegyzései

MI EZ?!

„rendszerváltás jön a magyar egészségügyben” – mondta ma az egészségügyi államtitkár.

Te, beteg-társam, mit hallottál róla?

És Te, orvosom?

Amikor – annak idején – felelős voltam az egészségügyi reform kidolgozásának, hónapokig készítettük elő a javaslatainkat, egyeztettük minden kamarával, szakszervezettel, érdekképviseletekkel, lakossági fórumokat szerveztünk, nemzetközi konferenciákra hívtunk szakértőket, nyilvánosságra hoztuk a tervezetet.

A parlament megbeszélte.

Aztán nem lett belőle semmi.

És ebből, így?

 

Káromkodni kéne, nagyon …

  1. 01. 17. kedd

(Kép: infostart)

OLIMPIA!!!

Sokat beszélgettünk – gyerekkoromban, aztán később, mikor már azt hittem felnőttem és enyém végre a világ – apámmal. Mindenről. Tudott és akart is beszélgetni velem. Hát még én! Mindenem volt a sport, mindig győzni akartam, ahogy azt is, hogy mi, magyarok is mindig nyerjünk. „Rendezzünk nálunk is egy Olimpiát, biztosan meg tudnánk csinálni, miért nem rendezünk?” – kérdeztem tőle, „butaságot beszélsz, tudod mibe kerülne egy Olimpia megrendezése, sokszor arra sincs elég pénzünk, hogy közvetítsük azt, amit szeretnénk, és ez csak a televíziós díj lenne, és mit csinálnánk utána a stadionokkal, csarnokokkal, evezős pályával, más pályákkal, miből tartanánk fönn, ugyan már, őrültség lenne”, zárta le röviden valamikor a hetvenes években. Pedig ő aztán tényleg élt-halt a sportért. Soha többet erről nem beszélgettünk. Megértettem.

Aztán néhány évvel ezelőtt, 2001-ben Orbán Viktornak eszébe jutott, mint annak idején Rákosi Mátyásnak, hogy már egyszer majdnem rendeztek a magyarok olimpiát, méghozzá a NOB megalakulását követően, amikor a görögök nem akarták elvállalni és Coubertin a magyarokat hozta példának, hogy majd ők megrendezik, de akkor még nem élt sem Mátyás, sem Viktor, talán pénz is lett volna elég, de még sem vállaltuk (lásd: (https://www.politicalcapital.hu/konyvtar.php?article_read=1&article_id=533).

Mai hír: Fürjes Balázs nyilatkozott (beetetett), ő szenvedélyes az Olimpia budapesti megrendezésére, korábban is jók voltak a visszajelzések, persze a NOB-nak és a fővárosnak kell döntenie.

Újra nyílttá vált az őrület. Háború van a szomszédban; veszélyhelyzet kihirdetve, hosszabbítgatva; zsíroskenyér ára az „egekben”…

Közben terjed egy (rémhír) kacsa: Rákay Philip filmet forgat az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjéről. A készülő filmről nem sokat lehet tudni, de azt igen, hogy a győztes gólt – a Puskást alakító Eperjes – rúgta… A film forgalmazása előtt már elnyerte a legjobb rendezőnek járó Sigmund Lófüty Nemzetközi Díjat, és Rákay Philipet meghívták a Milton Egyetemre óraadó testnedvnevelő tanárnak. Rákay tervei közt (a brüsszeli szankciós-politika függvényében) szerepel még a Budapesti Olimpia, mint az Évezred Olimpiája című nagy-opera bemutatása is a Hatvanpusztai Birtok melléképületében.

Sokat beszélgettünk apámmal, megtanultam tőle: a földön kell járni.

Kár, hogy „ők” nem beszélgettek apámmal—

2023. 01. 16. hétfő

KIRÚGTA – KIRÚGTA?!

„Kirúgta a közmédia a bordélyházak működtetésével gyanúsított bűnügyi riportét” – jelenik meg a hír a képernyőmön: „A hivatkozott hírekben nevezett személy – korábban a Kékfény című műsor riportere – már nem a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) alkalmazottja” – olvasom a Mandiner című (penetráns) oldalon. „Nem nagy ügy” – súgom magamnak, „marad még ott elég”.

Ez ugyanis a NER! A mai Magyarországban. Nem lehet annyi embert kirúgni, hogy ne maradna még. Ezér’ csak mutatóban rúgják ki azokat, akiket. A többiek maradhatnak: képviselőknek, klub-igazgatóknak, kaszinó-tulajdonosnak, polgármesternek, újságírónak – folytassam még?!

Minek.

Te is ismered őket.

A „GAZDA” is ismeri őket.

De hagyja.

Mert ez a rendszer!

Az ő rendszere.

ÉN, Te, mi – nem vagyunk a rendszer részei. Talán már magyarok se. Szerinte. Mi „csak” egyszerű nyugdíjasok, kétkezi dolgozók, bérmunkások vagyunk. Akiknek annyijuk van, amennyi. Ezér’ – szerintük – annyit is érünk. Azaz: semmit. A szemében. Nem vagyunk „hasznosak” neki(k). Legföljebb tölteléknek. Aki(k)től nyugodtan elvehet mindent. Amink még megmaradt. Hát el is vesz. Miközben azt hazudja: értünk teszi. A frászt értünk. A tányérján maradt homárt is elcsomagoltatja. Nylonba. Az persze nem olyan nylon, amit látsz az aluljárókban, a vasúti pályaudvarokon, az árokpartján. Az Gucci. Ugye te is szeretnél „egyszer gazdag lenni”? Talán dicsekednél is? Fűnek is, fának is?

Ne reménykedj!

„A sötét szoba sarkában zokog

egy tehetetlen, guggoló gyerek.

Sír, mint a cipő alatt a homok.

Vergődik, mint a nehéz tengerek.”

 

Pedig sikoltanod kéne! „mint ölben újév malaca … mint kés-él, ha köszörülik … mint rozs, ha szeli a kasza … tepsiben a hús nyöszörög így”.

Hát „csak” tudomásul veszed: kirúgták.

Aztán minden megy tovább a maga útján: jönnek majd újabb „bérbeadók”, akik megírják, elmondják, „megriporterkedik” a NER jóságát, nagyszerűségét, tökéletességét.

Te meg otthon lekapcsolod a lámpát, lejjebb veszed a fűtést, beéred csirkefarháttal…

„A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – –

varjucsapat ing-leng a ködben.”

 

2023. 01. 15. vasárnap

A BÁNYÁBAN

Nem voltam elég „megbízható”, ezért – közgáz egyetemi doktori végzettségem ellenére – „az egyetem fura ura”, a minisztérium pártbizottságának a titkára beiskolázott a Politikai Főiskolára. Jó kis társaság gyűlt össze az „osztályban”: innen is, onnan is, gyárakból, iskolákból, bányákból, irányító trösztökből jöttek leendő „titánok”, akikről hamar kiderült jó-srácok, asszonyok. Eldöntöttük: időnként összejövünk egymás munkahelyein egy kis „tanulásra”, beszélgetésre, ismerkedésre.

A második vagy a harmadik találkozónkat egy Tatabánya vagy Dorog környéki bányába szervezte a „házigazda bányász-srác”, aki szakszervezeti vagy párttitkár lehetett akkoriban, program: bányalátogatás és utána kaja, beszélgetés, borozgatás a vendégházban.

Reggel nyolckor találkoztunk a bánya bejárata előtti salakos téren, kis téblábolás, majd házigazdánkkal és egy kísérővel bementünk az öltözőbe, ahol mindent (szó szerint értsd: mindent!) levettünk és átöltöztünk, leemeltük a „dögcédulánkat” a fogasunkról (ha a visszaérkezésünk után hiányzott volna egy is, tudták volna, hogy lenn maradtunk) és fölvettük a nyakunkba, majd irány a lift, beszálltunk, leereszkedtünk, akkor már nem-igen viccelődtünk, rádöbbentünk, innen már nincs visszaút, akkor is meg kell csinálnunk a programot, ha egy porcikánk sem akarja. Már nem emlékszem, mennyi ideig mentünk lefelé az elhúzható „ajtójú”, rácsos liftben, de soknak tűnt. Lenn „vonat” várt bennünket, ami hosszú kilométereket (ez lehet, hogy csak az emlékemben hosszú) szállított minket, haladtunk a sínpáron, aztán megálltunk, kiszálltunk, és elindultunk „előre”. Kísérőnk közben magyarázta, amit kell: „szállító-, lég-, víz-, kutató-, függőleges, vak- és lejtősakna; aknatorony, aknatorok, aknafenék, vagy zsomp-, oldal és aknaosztály; vágatok, eresztékek, siklók; legalább két nyílás; keresztirányú tartók, választó gerendák, drótháló…”. Csöndben hallgattuk az „előadást”, a felét sem értettük, miközben az alagútban le-föl ballagtunk, a félhomály és a csönd, a kihaltság egyre nyomasztóbb lett, az oszlopokkal alátámasztott alagútban, csak egy sínpár volt a lábunk alatt a döngölt járatban; vastag fekete vezeték csüngött mindenütt, amiből – talán ötven méterenként – egy-egy lámpa lógott ki és pislákolva jelezte az utat; egyre melegebb és melegebb lett, mindenünk csuromvizes volt már, a sisak alatt vastag patakokban folyt a víz a szemünk két oldalán, el nem tudtuk képzelni, hogy még ennél is nehezebb jön még, amikor – talán már egy óra is eltelhetett a gyaloglásunkból – odaértünk egy üreghez, amibe már csak egy-egy ember mászhatott be, csak meggörnyedve, kérdőjelet formázva tudtunk bebújni, ott már csak fölakasztott lámpák világítottak, időnként egy-egy fekete és félmeztelen emberrel találkoztunk, aki csodálkozva nézett ránk az üregéből, amiben vájta a fekete követeket, az arca is koromfekete volt, de a szeme úgy világított, mint „Padlásszobának halvány mécse”; mi csak mentünk tovább egyre görnyedtebben és görnyedtebben, óráknak tűntek a másodpercek, percek … És akkor a másik végére értünk hirtelen, kimásztunk a frontvájatból a visszafelé menő alagútba.

Aztán fölértünk.

Napokig nehezen lélegeztem, fekete váladék jött az orromból, feketét köptem is…

Miért most és miért jutott eszembe ez az örökre belem vésődött emlék?

Nem tudom.

De ajánlom a mai „titánoknak”, leendő „vezéreknek” (orbánoknak, deutschoknak, gulyásoknak, lázároknak, bayeroknak, vargáknak, rogánoknak), mert ők sem eléggé megbízhatóak, amíg lehet, önszántukból ismerjék meg azt a világot…

  1. 01. 14. szombat

(Kép: MTVA Archívum)

MORZSÁK

  1. Hurrá! Unokám túl van az első egyetemi félévén: 4,4 az átlaga!!! (Már alszik…)
  2. A feleségem félórája elment tornázni, Thessza azóta kinn ül a kapuban és várja…
  3. Süt a nap és nem „hózik” – hideg van kinn…
  4. A könyvek sokasodnak – benn…
  5. Ez egy jó nap (lesz)…
  6. Demjén (Rózsi) nyilatkozott a Mandinernek: a diákok tanuljanak, ne véleményt-nyilvánítsanak…
  7. „Külföldre is gyártanak majd fegyvert a hat új magyar hadiüzemből…”
  8. „Győri fideszes politikus cégéhez került egy bezárt, majd újranyitott somogyi gyógyfürdő” …
  9. Varga Mihály elmegy (???) a költségvetési bizottság ülésére…
  10. Az ellenzék benyújtotta törvény-javaslatát, amit nem vett ülésére az országgyűlés…
  11. „Nyolcvanhetedszer vagy nyolcadszor” jelenti be a kormányszóvivő: holnap jön a nyugdíj…
  12. Navracsics megdöbbent: „nem volt előzménye…”, majd kiderült, mégis kapott levelet…
  13. Ez megint egy xa@ nap lesz…
  14. A hangszórómból harsog a dal: „Mondd, te kit választanál” …
  15. Thessza még mindig a kapuban vár…

2023. 01. 11. szerda

KARÁCSONYI AJÁNDÉK

 

Egy (régi) kedves barátnő-baráttól kaptam.

„A NAPOK ISZKOLÁSA” noteszt.

Egy kis üzenettel.

„Minden nap írd be – de csak egy mondatban – az aznapi mérgedet.”

Hátha az segít.

Megszabadítani.

Ezt már én gondoltam hozzá.

 

Hozzáfogtam.

Írom – rendületlenül.

Minden (áldott) nap.

Még sehol sem tartok.

Még csak tíz nap ment el az évből.

A sorok gyűlnek, csak sokasodnak – rendületlenül.

Sajnos.

Talán a hiba bennem van.

Az is lehet: kívül?!

Vagy a kapcsolatban?!

A „dekóderemben?!

 

Újra olvasom a leírtakat.

Nini: „Ma nem mérgelődtem” – olvasom.

Nem is emlékszem rá.

Pedig alig néhány napja volt.

Hogy kinyíltak a hóvirágok.

A remény napja volt.

Aztán elmúlt.

Elég volt huszonnégy óra.

Magyarországon is.

Bár nálunk Új Időszámítás kezdődött.

2010-ben.

Azóta az idő van, amikor előre; van, hogy hátra megy.

Azóta nem lehetek abban sem biztos, hogy huszonnégy óra-e.

Egy nap.

Itthon, Magyarországon.

 

Hát írok tovább.

Rendületlenül.

Mert írnivalóm mindig akad.

Sajnos.

 

Miért nem nyílik minden nap a hóvirág…

 

  1. 01. 10. kedd

MINDIG MOND NEKEM VALAMIT

Ma lenne kilencvenöt éves.

Az APÁM.

Aki már húsz éve nincs velünk.

Amikor rá gondolok: mindig tud nekem újat mondani.

 

Emlékszem arra a napra, megszólalt a mobilom (érdekes, már akkor sem szerettem a váratlan, ismeretlen hívásokat), öcsém volt, éppen külföldön voltak, azért volt ismeretlen a szám: „meghalt apu, most hívtak a kórházból”, talán még mondott mást is, de az már a feledés homályába veszett, „majd jövök haza, addig intézd a dolgokat”. Kimentem a kertbe, talán közben mormoltam-mondtam valamit Marinak, „apu elment…”, aztán ki a kertből, föl a hegyre … egy óra múlva értem vissza. Másnap be a kórházba, hosszú várakoz(tat)ás, most „nem ér rá a doktor úr, majd később aláírja a papírokat”, aztán megkapom a félig üres fekete bőröndöt, egy szakadt, kockás füzetből kitépett papírdarabot: „234/1 Radnai János 2002. 07. 27. 13 óra 50 (Exit), 2 db pizsama nadrág, 4 db pizsama felső, 4 db póló, 3 pár zokni, 1 db hajkefe… Leltározta: S Mária, Ellenőrizte: S-né M Csilla”, „itt írja alá!”…

 

Micsoda élete volt!

 

Hányszor és hányszor kellett talpra állnia?! Újra és újra kezdeni, fölépíteni valamit?! Aztán ápolgatni, pátyolgatni, megvédeni?! Kerülni az útvesztőket, elkerülni a kijárat-nélküli labirintusokat?! Csömörről eljutni Tokióig, Mexikó Cityig – és mindig vissza. Miközben a poklot is meg kellett járnia…

 

„Kicsi fiam, olyan nehéz” – súgta egyszer, már nagy-beteg korában. „Apu, tényleg nagyon nehéz” – de akkor nem feleltem neki, csak simogattam a kezét, amitől mindig olyan jó volt a simogatást kapni …

 

Mindig tudta, mit akar. És tette is, amit kellett. Abban a kis falu kis házában, ahonnan elindult, aztán az iskolában, a Tisza Kálmán téren; aztán akkor is, amikor túl kellett élnie; aztán a haza-úton, mert haza akart jönni és hazajött; aztán a – kis és a nagy – családban is; aztán a nyelvtudásban, a főiskola elvégzésében, a csapat-építésben és összekovácsolásban; a sikerekben is; mindig…

 

„Tegyed, ne kutasd!” – mondta nekem, amikor kérdeztem, mi legyek az egyetem után, „tegyed”. Már nem tudom kérdezni, már nem hallgathatom mindig nyugodt hangját, ahogy – mikor vidáman, mikor kissé korholóan – megszólal és mondja, ahogy gondolja. Pedig most is mondja, tudom, hogy mondja…

 

Ma lenne kilencvenöt éves.

Az APÁM.

RADNAI JÁNOS.

Aki már húsz éve nincs velünk.

Amikor rá gondolok: mindig tud nekem újat mondani.

 

  1. 01. 09. hétfő

(Kép: újnépszabadság)

NER-VERSENY

Aki a jobb, az nyer és viszi a „nyereményt”: ő lesz a világbajnok, olimpiai bajnok. Aki jobb és nyer, viszi a céget és vele a profitot. Meggazdagszik. Mert tud valamit, amit más (talán) nem. Vagy nem olyan szerencsés: mert éppen nincs ott, éppen mással foglalkozik, éppen eteti az éhes lurkóit, éppen koldul, mert nincs pénze.

Ez van

Ilyen ez a világ.

Ilyenné tettük.

 

Vajon a NER-ben is?

 

Látjuk, amit látunk: a „NER-lovagok” kitömve vissza nem térítendő állami támogatásokkal (közpénzzel), aránytalanul magas uniós forrásokkal, TAO-ból nevesített pénzekkel, a törvények rájuk szabásával – és folytathatnád napestig.

Most olvasom: „Az állam is jóváhagyta, hogy az MFB-től vegyen fel 425 millió euró hitelt a 4iG cége a Vodafone megvásárlására” (telex). 170 milliárd forintos hitel mögé odaáll az állam kezesként. Vágod, haver? Megjelent a közlönyben. Ma. Vasárnap. Most, vészhelyzetben. Amikor…

 

NER-verseny.

 

Megette a fene az egészet…

 

  1. 01. 08. vasárnap

A CHAPLIN

„… kilenc éves kora előtt kétszer is árvaházba küldték … anyja testileg és szellemileg megrokkant és elmegyógyintézetbe került … első színpadi fellépése öt éves korában volt … 10 éves korában már apró vígjátéki szerepekben játszott pantomimművészeti társulatokkal … ő alakította Billyt, az inast William Gilette Sherlock Holmes című darabjában … toprongyos csavargó figurájának születése 1914. január 5-én történt, amikor Chaplin belépett a Keystone stúdió ruhatárába, és az ismert felszerelésben (sminkben, mozgással, ruhában) jött ki onnan…”

 

Ma 2023. januárja van. Nézem a filmjeit. Ahogy mozog, csetlik-botlik; közben szeret, néz, fölsegít; ahogy csak fölemeli a kezét, a fejét; amit a szeme kifejez. Itt van most is. Velünk. Nekünk. Most is. Ő nem a múlt. Sajnos az sem, amiben élt. Az is újra-épült. A kisemberség. A kiszolgáltatottság. A megalázottság. Megint. És akkor jön Ő. És utat mutat. Reményt ad. Keserűen nevettet. Kinevetteti a zsarnokot. Talán élhetővé teszi az élhetetlent is…

 

Az Aranyláz című filmet Sierra Nevada hegységben és fölépített makettek között forgatták: „farkaséhes a két szereplő, ezért Charlie megfőzi a bakancsát. Az éhségtől képzelődő Jim szemében Charlie átalakul csirkévé”. Mintha ma játszódna.

 

A kerék forog tovább. A föld-golyóbist megint a kezükben „dobálják a nézők”. És közben röhögnek. Önmagukon. Akik nem értik. És azok is, akik értik…

 

  1. 01. 08. vasárnap

 

(Kép: A kölyök)

NAPLÓSZERŰEN

(150.)

LESZEDTÜK…

„Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák,

s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.”

Ady Endre: Sírás és panaszkodás

 

Leszedtük a díszeket, a díszkivilágító égő-láncokat kint is, bent is: ennek is vége lett, már a hetvenkettediknek. Thessza végig ugrált körülöttünk, így „segített”, most már mi is, ő is benn vagyunk a szobában, elraktuk a díszeket: már csak a fejünkben sokasodnak az emlék-élmények; Thessza ledőlt a lábamhoz, én írni kezdek.

 

Jövőre „minden” ugyanígy lesz vajon?!

 

Meglátjuk, ha megéljük. Annyi mindent megéltünk már, mi magyar „ezerévesek”! Akik „imádtunk” vándorolni, hogyan is írta Ady: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”. Az a „komp”, amit „hídnak” hazudtak mindig! Most megint kezdik, a „templomból jövő, homárevő” kezdi … Annak idején a „mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok?” – szólt Ady kérdése. Szólhatna ma is! Csak ma a szónok nem „Athén fórumán” szónokol, az ma nem divat, ma megint füstös szobákban valahol „négy-öt magyar összehajol” egy karácsonyi vacsora fölött „S kicsordul gúnyos fájdalmukból/ Egy ifju-ősi könny, magyar könny:/ Miért is?” és a „díszes vendég” szónokká válik hirtelen, a könny eltűnik a szemekből, csak pára marad, de ez már egészen más pára, nem is pára, inkább a mámor-gőz (csillogó ragyogása) fáradt kipárolgása. Mert a szónok megint utat mutat, „új” utat; megint feladatot ad, új feladatot, hogy „regionális középhatalmi státuszt érjen el” Közép-Európán belül a magyar; „összekapcsoltságon alapuló modell” kell, ami megment majd minket; „Magyarországnak ki kell maradnia a blokkosodásból”, azaz nehogymá’ a halódó nyugathoz kössük kompunkat, nem vagyunk mi híd oda, ugyan má’; nekünk „a fokozott állami szerepvállalás a fejlesztésekben, a befektetés- és vállalkozásösztönző adórendszer kialakításában” politikája kell; hogyan is mondta korábban, új középosztály kell a magyarnak, mindegy milyen áron és hogyan, csak épüljön ki, gazdagodjon – persze ehhez segítség kell, az állam, a köz segítsége – ha akarja, ha nem – bármi áron is, árokba taszítottak sokasága, az egészségügy az oktatás lezüllesztése révén.

 

Thessza rám néz, érzi: „valami megint nem stimmel a gazdinál, az utóbbi időben egyre gyakrabban nem stimmel, mi lehet vele? Inkább játszana velem, simogathatna, az neki is jobb lenne, mert a keze olyan jó meleg, amikor azt a fehér foltomat borzolgatja, olyankor nyugodtan becsukhatom a szememet, a fülemet, csak a simit érzem olyankor, hát miért nem ez van mindig?”

 

Idén „minden” ugyanígy lesz vajon?!

 

„És utána, mint a zápor

Jön a többi könny:

Miért is, miért is, miért is?

S nincs vége könnynek és miértnek.

Fölöttük hahota köszön,

Hahotája, akik nem értnek

S akik sohase kérdik s kérdték:

Miért is?”

 

Leszedtük a díszeket, a díszkivilágító égő-láncokat kint is, bent is: ennek is vége lett, már a hetvenkettediknek. Thessza végig ugrált körülöttünk, így „segített”, most már mi is, ő is benn vagyunk a szobában, elraktuk a díszeket: már csak a fejünkben sokasodnak az emlék-élmények…

 

2023. 01. 07. szombat